A viktoriánus kori Tinder olyan volt, mint egy rajzszakkör – Így flörtöltek a XIX. században

–

A XIX. században Nagy-Britanniát egy új őrület kerítette a hatalmába

A kézzel készített, a tulajdonosa nevét és olykor a fényképét is tartalmazó névjegykártyák a társasági élet elengedhetetlen kellékeivé váltak. A bemutatkozás megkönnyítése mellett azonban még számtalan más funkciójuk is volt, így gyakran használták őket arra, hogy bejelentsenek egy közelgő látogatást, jelezzenek egy meghívást vagy esetleg azt, hogy a kártyatulajdonos keresett valakit az otthonában, aki épp házon kívül volt. Egy szó, mint száz, a társasági életben igyekeztek a lehető legsokféleképpen kihasználni ezt a remek ötletet. A képes névjegykártyák elszaporodásában valaki aztán meglátta a kiaknázatlan forrást, mégpedig, hogy ez a kicsi papír arra is jó, hogy különböző, olykor pajzán – legalábbis a viktoriánus kor erkölcsi felfogásai szerint annak számító – üzeneteket adjanak át vele a szerelemre éhes férfiak és nők.

Abban a korban, amikor egy kivillanó boka látványa maga volt a nyilvános erotikus izgatás, amikor az erkölcsök szigorúak voltak, a vágyak viszont ugyanúgy zabolátlanok, hamar nagyon népszerűvé váltak a már kifejezetten az udvarlásra szolgáló úgynevezett flörtkártyák.

Mutasd a kártyád, megmondom, ki vagy!

„Nagyon szeretném megismerni”, „Hazakísérhetem?” – ilyen, és ehhez hasonló direkt, olykor humoros üzeneteket hordoztak a szépen kimunkált flörtkártyák, amelyek nemcsak ajándékozóik szándékairól árultak el sokat, hanem az anyagi helyzetükről is. Nem mindenki engedhette ugyanis meg magának ilyen kártyák készíttetését, és már pusztán az a tény, hogy valaki ily módon udvarolt, nagyon fontos befolyásoló tényező volt a párválasztást illetően. Már a kártyák vágyott személynek való átadása is maga volt a báj és a kaland, ugyanis a megfelelő pillanatban – lehetőleg elkerülve a lebukást és azzal a megszégyenülést – kellett átcsúsztatni a kiszemelt kezébe vagy zsebébe.

Az emberi elme kreativitása pedig a flörtkártyákon is megjelent, így kezdtek elszaporodni a kódolt üzeneteket hordozó kártyák, amelyeken olyan rejtett jelzéseket lehetett feltüntetni, amiket udvarláskor használtak. Azonban ezek megfejtése sok esetben a Da Vinci-kódban látott készségeket igényelt – lévén hogy a rejtjelek sokszor bonyolultak voltak a gyakorlatban, és sok is volt belőlük, képtelenség volt mindet megjegyezni –, így a legtöbben maradtak a direkt, vagy kevésbé direkt üzeneteknél. 

Hasonló kódszótárak egyébként még virágokhoz (erről korábban ITT írtunk), zsebkendőhöz és könyvekhez is készültek. De a sor itt még korántsem teljes.

 

A viktoriánus kori Tinder ugyanis olyan volt, mint egy rajzszakkör – szó szerint

A képes névjegykártyákat – amikből rengeteg cserélt gazdát – azonban másra is felhasználták. Vagyis inkább újrahasználták. A képeket kivágták róluk, és akvarellel festett hátterekre ragasztották. Ezeknek a kollázsoknak egy egész albumot szenteltek. Ilyesmiket nem meglepő módon leginkább nők készítették a saját társasági körük szórakoztatására, inkább számítottak tehát teljesítménynek, mint művészeti alkotásnak, készítőik mégis büszkék voltak ezekre az olykor kifejezetten szürreális művekre – emberi fejek kacsa- vagy majomtestre illesztve stb. –, a szalonokban pedig a vacsora után bevett és kedvelt szokás volt egymás albumának nézegetése.

De hogy jön ehhez a szerelem? Úgy, kérem szépen, hogy az mindenhol és mindenben jelen van.

Egyes kollázsok például kifejezetten humorosak, némelyek pedig huncutak voltak, olykor kódolt üzeneteket, szójátékokat tartalmaztak.

De nemcsak emiatt voltak kifejezetten jó eszközök a flörtölésre, hanem azért is, mert ürügyet adtak nőknek és férfiaknak, hogy egymáshoz simulva lapozgassák az albumot, gyönyörködve vagy olykor kuncogva a benne található kollázsokon. Így ha valaki egy kis flörtre vágyott a kiszemeltjével, nem kellett mást tennie, mint megmutatnia az albumát (wink-wink). 

 

A korabeli Instagram és Facebook

A fényképezés térnyerésével egyre népszerűbbé váltak ezek az albumok, mind többen kezdték el készíteni. Egyfajta presztízzsé, státusszimbólummá nőtték ki magukat, olyanok voltak, mint a kor közösségi médiája. Csak itt az ismerősök vagy a követők számát a kollázsokhoz felhasznált kártyagyűjtemény mértékében lehetett mérni. Ezekkel a kollázsokkal is bizonyíthatta készítőjük a társadalomban betöltött státuszát, amit nemcsak az mutatott, mennyi fotót és legfőképp kiknek a képeit használta fel a kollázsaihoz, hanem az is, hogy mennyire játszott merészen az adott személyek képeivel. Néhányan pedig elég merészek és szuggesztívek voltak a viktoriánus normákhoz képest.

De nemcsak az albumok közös nézegetése, hanem a hozzá felhasználható fényképek küldése, valamint az albumban ábrázolt, olykor kitalált, vágyott történetek is heves flörtölésnek számítottak abban az időben. A nők számára ezek az eszközök egy falatnyi szabadságot jelentettek abban, hogy a kezükbe vegyék az irányítást a szerelmi életük felett – és olykor még fricskát is mutathattak vele a társadalomnak. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy férfiak is készítettek kollázsokat, az ő albumaikban azonban nem a társasági élet tagjai, esetleg a kiszemeltjük szerepelt, hanem leginkább saját maguk: hová utaztak, milyen szórakoztató tevékenységeket űznek, és így tovább. Az ő kollázsaik inkább számítottak egyfajta önreklámnak, öntömjénezésnek, mint szellemes, összetett üzenetek halmazának.

Mindenesetre a viktoriánus korban, úgy tűnik, nemcsak hogy csodálták a flörtölés bizonyos fokát, hanem még művészi szintre is emelték.

A flörtölés szórakoztatóvá tette a társasági eseményeket, de mindig volt egy világos határa is. Persze akadtak olyan körök, ahol ezek a határok elmosódtak, és egy-egy pajzánnak ható történet is megjelent a kollázsokat bemutató albumok lapjain. Annak eldöntése pedig a nézőre maradt, hogy ezek valóban megtörténtek-e…

Filákovity Radojka

Forrás: ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / The Print Collector / Print Collector