Két és fél évvel ezelőtt történt. Ideges voltam, de valójában már egy ideje úgy ébredtem fel, hogy szétfeszít a düh, és nem értettem az okát. Mindenkire haragudtam, de egyre elviselhetetlenebb lettem saját magam számára is, és úgy éreztem, képtelen vagyok segítséget kérni. A sportba menekültem, hajnali hatkor keltem, hétre jártam edzeni, ez valamelyest megoldást nyújtott, de teljesen nem bírt kihúzni a csávából. Aztán egyik nap viszkető-égő tüneteket észleltem a hüvelyemben: biztos elkaptam valamit a szaunában, szokásos protokoll: gombaölő kenőcs, satöbbi. Három napig vártam, és semmi, a viszketés nem múlt el. Hívtam az orvosom, vizsgálatot kértem, biztos valami komolyabb fertőzés, de még le sem vetkőztem, már mondta is:

hormonhiány, beköszöntött a korai klimax. 

Hát, ez is eljött, tenk jú. A korábbi operációnál csak a méhem távolították el, a petefészkem megmaradt, így még egy darabig, egész pontosan négy évig funkcionált, de aztán funkció híján bemondta az unalmast. Harminchárom éves voltam ekkor. 

A húgom a tüneteim előtt jelentette be, hogy terhes. Nálam pedig egy rettenetesen sivár időszak következett.

Bármit, doktorom, csak hormont ne, csak azt ne kelljen szednem!

Megijedtem, mert sok rosszat lehet olvasni és hallani az ilyen típusú kezelésekről.

A dokim elküldött egy természetgyógyászhoz, akivel egészen decemberig prímán kordában tartottuk a hormonhiányomat. Természetes úton segítettük, és jobban is voltam tőle – azt éreztem, megvan a megoldás, nem kell magam kitenni felesleges kockázatnak. Fizikailag kezdtem magam szépen összeszedni, lelkileg viszont egy elképesztő bizonytalan időszakba kerültem. 

A következő kérdések jártak a fejemben: mennyit érek ebben a formában? Hogyan leszek képes újra odaadni magam valakinek teljes egészben? Vissza lehet-e hozni a nemi vágyat? Vagy örökre megszűnik, és nem lesz már soha többé ugyanolyan, mint azelőtt? 

A rossz hír az, hogy tényleg nem lesz többé olyan, mint azelőtt. A szex sem. Konkrétan gyötrelmes volt rávenni magam, nem éreztem, hogy akarom, de bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá.

A bizonyítás és a nem akarás metszetének pedig az lett a következménye, hogy csak úgy voltam képes valakivel szexuális kapcsolatot létesíteni, ha alkoholt ittam. A biztonsági zónám így a bulik lettek – azzal áltattam magam, hogy ott vagyok önmagam, ezekben a helyzetekben vagyok felhőtlen és szabad, aki képes lefeküdni a férfiakkal. Persze ennél jobban nem is csaphattam volna be önmagam. Huzamos ideig volt a buli a komfortzónám: a gyors, néha fájdalmas, néha kellemetlen és véres szex, aztán azonnal, vagy legkésőbb másnap reggel gyorsan el a helyszínről. Képtelen voltam az ölelésre, az intimitásra, elfelejtettem, hogyan is kell csinálni, de pillanatokig örültem, mert ott volt a kezemben a bizonyíték: képes vagyok rá, meg tudtam csinálni, láthatjátok, dugtam egyet. 

Rettenetesen sok időbe telt kimondani: nem vágyom erre. Ezek helyett inkább ölelésre vágyom, tartós, szeretetteljes, kielégítő párkapcsolatra, egy boldog együttélésre, simogatásra, és csókokra. Egy férfira vágyom, aki szeret. A szerelem érzésére vágyom. 

De van-e jogom ehhez? Vagy meggátol ebben a testem? A szex mechanizmusa soha többé nem lesz ugyanolyan, mint a műtétek előtt. A hormonhiányra talán van megoldás, de az én esetemben annyira komplex, hogy még nem jöttünk rá, mi a járható út: nem kockáztathatjuk újra a rákot, viszont az egyéb betegségeket sem kellene. 

Egyébként meg tudja valaki mondani, hova tűnik a vágy? Egyszer csak leáll és nem termeli tovább a testem ezt az anyagot, és minden, ami az addigi vágyaimmal kapcsolatos volt, elillan? Vissza lehet ezt hozni mesterségesen, vagy annak már olyan íze lesz, mint a fóliás paradicsomnak, amit nem ért soha napfény? 

Annyi mindenre van már megoldás, miért éppen a női szervezetet nem lehet újraindítani? Vagy ha újra lehet is, nincs megfelelő biztonság? Vannak lézeres hüvelyfal-erősítő műtétek félmillió forintért, de valóban hatásosak, és eléggé biztonságosak? És a lelki traumát ki fogja helyrehozni?

A kérdéseim között hosszú hetek telnek el. Rákszűrések, PET CT-k és biopsziák mentén zsonglőrködünk. Sírok hetente egyszer a terapeutánál, aztán valaki majd csak tudni fogja a választ. 

A régi testemet nem kapom vissza. Nehéz az újban örömöt találni. Maszkíroztam, amíg bírtam, becsaptam, ameddig csak lehetett, de ideje lenne most már kimondani a valóságot: a ráknak soha nincs vége, semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Párkapcsolatot kialakítani ezek nélkül is baromi nehéz, és a külvilág szinte semmit nem lát belőled. Még a barátaim sem tudják pontosan, mi zajlik bennem. Nincs az a menekülés, ami közben ne állnék meg pillanatokra szembesíteni magam azzal: kell hogy legyen ebből kiút. 

Nem szeretnék lemondani az örömökről. Nem lesz többé méhem, nem fogok gyereket szülni, klimaxolok, és magam elől is menekülök.

Mindent megtenni önmagamért pedig kurvára nehéz, és még költséges is. A téma tabujellege tovább ássa az árkot körénk, akik „így jártunk”. Tudjuk, nem kellett volna annyi mindenkivel kefélni, megkaptuk már ezt is, mi, méhnyakrákból gyógyult, korai klimaxosok. 

Most megállok. Ez a nyugvópont. Az életnek többféle vetülete van: lehet élni például szerelem nélkül, ki lehet próbálni új sportágakat, el lehet költeni egy halom pénzt étrend-kiegészítőkre, terapeutákra, kezelésekre meg szépészeti termékekre is. Ragyoghatunk a szép ruhában, begyűjthetjük a bókokat, hogy mennyire gyönyörűek vagyunk. 

De senki, még a legjobb barátaink sem fogják tudni, pontosan mit érzünk belül. 
Nem lehet elmondani. 
Nem tudom elmagyarázni sem. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Photographer, Basak Gurbuz Derman