Hasonló a hasonlóval

Ahogy az egyik WMN-es anyuka megfogalmazza, a közös intézmény általában már jó kiindulási alap, és szerintem ez nem csak a fizetős intézményekre vonatkozik: Elkényeztetett helyzetben vagyok, mert alapítványi iskolába járnak a gyerekeim, ahol többnyire hasonló gondolkodású családok verődtek össze, úgyhogy született is barátság az osztyálytársszülőkkel, és akikkel nem született, azokkal is rendszeresen összefutok a városban, például tüntetéseken. Meg a tanárokkal is. (Gyakran úgy érzem, a mi iskolánk adja a tüntitömegek felét.)”

Azok, akik tudatosan választanak (akár állami) intézményt, jó eséllyel találkoznak ott hasonló gondolkodású családokkal, akár a tanító, akár a speciális oktatási program miatt kerültek oda. Általában azok a családok, amelyeknek a prioritásaik megegyeznek a gyerekekkel kapcsolatos dolgokban, más területeken is egészen hasonlóan gondolkodnak. Mi többször belefutottunk az egészen pici iskolánkhoz tartozó családokba akár az ország másik végén egy hétvégi programon. De azért ezt senki ne úgy képzelje, hogy mindenki mindenkinek a nyakába borul és rögtön közös programmá változik az egész. Általában köszönünk és örülünk egymásnak, aztán slussz – azokkal, akikkel nem mélyült el a sima iskolai ismeretség.

De szerintem azok, akik tényleg össze tudnak kapcsolódni egymással, még a sokszor nyögvenyelős „kötelező” ismerkedések és öltözőszekrények előtt toporgások során is valahogy megtalálják egymást. Először a gyerekek, aztán a szülők is kénytelenek, főleg, amikor van egy diszkrét nyomás a gyerek részéről, hogy fagyizzunk meg mit tudom én, mit csináljunk együtt óvoda/iskola után. 

Azért a gyerekek merítése általában szélesebb, mint a szülőké, úgyhogy én bizonyos felvetéseket azzal szoktam visszautasítani, hogy „de hát az ő anyukájával/apukájával még sosem beszélgettem” (valószínűleg nem véletlenül). Persze az élelmes gyerekeim ilyenkor szemrebbenés nélkül kiadják az utasítást: „Hát akkor beszélgessél gyorsan.” 

Szerencsére viszonylag hamar észlelték, hogy ennyire azért nem működik nálam a kézivezérlés, úgyhogy azóta rendszeresen felmerül a reménykedő kérdés: 

„Mama, X. Y. szüleivel szoktál beszélgetni?”

És ha nem, akkor már tudják, hogy ez a playdate valószínűleg nem fog összejönni. De vannak még nálam is mizantrópabb szülők a társaságban, akik nem barátkoznak: Engem, azt hiszem, már a játszótéren elkezdtek idegesíteni a szülők ilyen sűrűségben, úgyhogy mire iskolába mentek a gyerekek, már kifejezetten ódzkodtam ettől a műfajtól, ráadásul itt a másik mumusommal, a közoktatással is keveredtek, ami egy rossz kombó. Szóval nem nagyon kultiváltam a közös bármiket. É

közösségbe se akartam rendeződni, csak azért, mert egy osztályba járnak a gyerekeink. 

Ezzel együtt (csak hogy ne kizárólag a szőrös szívemet mutogassam) mindkét gyerekem osztályában volt olyan tanár, aki ideig-óráig tudott egy jó (és tényleg meghatóan jó) közösséget verbuválni belőlünk, amiért nagyon hálás vagyok.”

Van, amikor pedig a helyzet sem ideális egy szép szülőtársi barátság kezdetéhez, hiába a szándék: „A mindent túlparázó és körülményeskedő szülőktől már a saját gyerekkoromban is kirázott a hideg, úgyhogy azon a két anyukán kívül, akikkel a bölcsis beszoktatáson haverkodtunk össze, nem nagyon volt kapcsolatom a szülőkkel. Most másodikos a gyerek, tavaly a Covid miatt elmaradtak a nagy ismerkedős összeborulások, ráadásul az új legjobb barátjának a szülei évek óta összejárnak egy másik osztálytárs szüleivel, úgyhogy extrán nehezített pálya, ami a barátkozást illeti. Már csak azért is, mert 

én meg tök nehezen nyitok vadidegen emberek felé. De szerencsére van még hét évünk, 

a ballagási melyik tanárnak mit adjunk köröket már alig várom, úgyhogy hajrá nekem!”

Sajnos vannak olyan szülői közösségek, amelyekkel a legjobb szándék ellenére sem lehet megtalálni a hangot:„Nálunk a korábbi iskolában a szülői közösség tagjának lenni nyomasztó volt, mert a felmerülő problémák miatt 

az amúgy jobbára magasan képzett, kulturáltnak látszó szülők is egymásnak estek kofastílusban minden létező fórumon, klikkesedés volt, durva pletykálkodás, infó meg szinte semmi, 

a tantestület tehetetlen. Mi ezért is váltottunk iskolát. A gond általában épp az iskolai erőszak volt – gondolom, ezek után senkit sem lep meg.”  

De miért jó jóban lenni a többi szülővel? (Ha nem olyanok, mint az előbb vázolt iskolában.)

Hát mert nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni! Délutáni logisztika, kicsit nagyobb korban itt-ott alvások és aztán később a gyerekek monitorozásában is kellenek a szövetségesek, ahogy egy tapasztalt anyuka mondja: Középiskolás gyerek anyjaként most már csak az előnyöket élvezem. A szülőkkel összetartunk, ami azt jelenti, hogy segítünk egymásnak szállítani időnként ide-oda a gyerekeket, fel lehet hívni egymást, ha nem érjük el a kölyköt, és nagyjából sejtjük, kikkel van, ilyenek.”

De nemcsak praktikus előnyei vannak, hanem lelkiek is: 

Nekem mindkét eddigi szülői közösségemben lett egy-egy olyan barátnőm, akivel azóta a gyerekek nélkül is rendszeresen összejárunk, pedig én aztán úgy futottam neki jó pár évvel ezelőtt ennek az egésznek, hogy engem mindenki hagyjon békén, nekem vannak barátaim, köszönöm. 

Szóval az is lehet, hogy kincsre leltek a szülők között. Például egy Pásztory Dórira, akinek annyira specifikus a kapcsolódása a helyzethez, hogy muszáj idézni: Én az a szülő vagyok, akit a gyerekek előbb szeretnek meg, mint a szülők, mert mindig nagyon színes ruhákban érkezem délután, sokszor ha épp kedvem tartja és jólesik, akkor nagyon élénk rúzst is felteszek meg persze irtó mókás kezeim vannak. Szóval én vagyok az ufó, aki azonnal kitűnik a tömegből és akire először mindenki furcsán néz, aztán rájönnek, hogy nem elpusztítani jöttem a bolygójukat, hanem csak betelepítem csillámpónikkal.”

Szóval ufók és csillámpónik, közös tüntetések és születő barátságok – meg egy csomó közös szülői értekezlet vár rátok. Arról is írjunk?

Kurucz Adrienn elképesztően vicces írásait a szülői levlistákról ITT és ITT olvashatjátok.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / KatarzynaBialasiewicz

Tóth Flóra