„A gyerekek sportjában a kudarc szót végképp el kéne felejteni” – Interjú Sági Andrea sportpszichológussal

–

Milanovich Domi/WMN: Aki látott már óvodást, tudja, legtöbbjük mennyire szeret ugrálni, futkosni, bukfencezni. A felnőttek körében viszont óriási probléma a mozgásszegény életmód. Mit veszítünk el menet közben? Hová lesz a mozgás öröme? 

Sági Andrea: Egyrészt vannak szülők, akik nagyon aggódnak, túlféltik a gyerekeiket. Holott azokon az eseteken kívül, amelyek reális veszélyt jelentenek, egyáltalán nem kéne gátolni a kicsik mozgását. Hagyni kéne őket szabadon próbálkozni, sőt inkább bátorítani, hadd gyakoroljanak, fejlődjenek. Másrészt fontos lenne, hogy ne értékeljük, címkézzük a mozdulataikat, ne mondjunk nekik olyanokat, hogy „de ügyetlen vagy”, „ez neked még nem megy, ne csináld”, „túl kicsi vagy még ehhez”. Persze hogy kicsi, még csak most tanulja, és egyáltalán nem baj, ha nem tökéletesen csinálja.

Semmiféle mozgást nem kell tökéletesen végrehajtania: a lényeg, hogy legyen hozzá kedve, és próbálgassa. 

Egyébként azt, amit mondasz, hogy az életkor előrehaladtával egyre kevesebbet mozgunk, kutatások is alátámasztják. Sajnos már kisiskolás korra csökken a gyerekek mozgása: sokat ülnek tanulás közben, egyre kevesebb a szabadidejük, a sportban pedig nagyon hamar az eredményességen lesz a fókusz. 

M. D./WMN: Milyen más szempontokat lenne érdemes előtérbe helyezni a győzelem helyett? Miért kellene leginkább sportolni óvodás-, illetve általános iskolás korban? 

S. A.: Kezdetben a gyerekek az örömért sportolnak, azért, hogy kompetensnek érezzék magukat, elsajátítsanak új mozdulatokat, készségeket, illetve a barátaikkal, a családtagjaikkal legyenek. Tesiórán is mit várnak a legjobban? Az óra végi játékot. Ha belegondolunk, mennyi mindent fejleszt egy kidobó, vagy egy fogócska! Pedig ezek nem kifejezetten sporttechnikai mozgások. Ahhoz viszont, hogy például teniszben meglegyen egy tenyeres, vagy egy fonák, millió óraszámot kell monoton ugyanazt csinálni. Ha ez túl korán történik, előfordulhat, hogy a gyerek örökre megutálja a sportot, mert életkorából adódóan még nem tudja a figyelmét ilyen hosszan fenntartani – nem is kell neki. Ezért fontos, hogy sok változatosság, újdonság, játék legyen a dologban, főleg, hogy ők még nem belsőleg motiváltak, nehezebben megy nekik az önszabályozás. 

M. D./WMN: Hány éves korukban, és milyen célból javasolt a gyerekeket először edzésre vinni?

S. A.: Az edzés szón kicsit finomítanék, mert az ugye egy tervszerűen végzett, rendszeres, sajnos leginkább az eredményekért végzett tevékenység. Sportolni már ovis korban is érdemes elvinni a gyereket, de hívjuk inkább mozgástanulásnak. Arra kéne figyelni, hogy négy-öt éves kortól kezdve többféle dolgot is kipróbáljon: játsszon labdajátékokat, ismerkedjen a vízzel, tanulgassa a kerékpározást.

Minél komplexebb ingereket kap, annál komplexebben tud fejlődni az idegrendszere. Ha van is tervszerű edzésprogram, abból kevés legyen. Helyette legyen rengeteg szabad játék, lehetőleg odakint, a szabadban. 

Persze sokat segít, ha mi is rendszeresen mozgunk. Ekkor a sport közös élménnyé válhat, illetve mi magunk leszünk a példák. A kislányom óvodás korú, nálunk ez bevált. Ha én kint edzek, mindig megkérdezem tőle: „Na, te is jössz velem?” Akkor ő is fut, és nagyon büszke, hogy megtett egy bizonyos, az életkorának megfelelő távot, ráadásul a mamával együtt. Vagy elmegy a papával biciklizni. Sokszor kérdezik tőlem a szülők, hogyan tereljék el a kütyüktől a gyerekeiket. Azt szoktam nekik javasolni, kezdjenek el ők maguk is sportolni, vonják be a gyerekeket. Menjenek el együtt kirándulni, vigyenek labdát is, töltsenek időt a természetben.

M. D./WMN: Elterjedt nézet, hogy csak abból lesz igazán nagy bajnok, aki egészen kicsi korától űz egy adott sportágat. Mennyi idősen érdemes elköteleződni egyetlen tevékenység mellett? 

S. A.: Minden kiemelkedő sportteljesítmény alapja az egészséges, kiegyensúlyozott fejlődés. A korai specializáció azért nem jó, mert egyoldalú fejlődést, egyoldalú terhelést jelent. Súlyosabb esetekben ez akár testi deformitáshoz, fájdalomhoz, kiégéshez is vezethet. Tudok például egy olyan kislányról, aki négy és fél éves korában kezdte a sportot, és középső csoportos óvodás létére heti négy-öt edzése volt. Egy év múlva abbahagyta, mert fájt a lába. Kifejezetten sporttechnikai mozgásokat végeztettek vele, ami ebben az életkorban rendkívül megerőltető – nem bírják az ízületei, az izmai, de pszichomotoros képességekben, személyiségfejlődésben sem tart ott, hogy kezelni tudná a helyzetet. 

A korán specializálódó gyerekekre az is jellemző lehet, hogy nagyon függnek az edzőtől, a sportkörnyezettől, és izolálódnak. Ahelyett, hogy a többi ovissal játszanának a játszótéren, vagy az osztálytársaikkal fociznának a suliudvaron, ők edzésre mennek.

Volt nálam olyan sportoló, aki tizenegy évesen már Európa-bajnok volt, tizenkét évesen pedig már annyira ki volt égve, hogy öngyilkos akart lenni. Gondolj bele, még felnőttek számára is mekkora nyomás, ha külföldön, közönség előtt, kamerák kereszttüzében kell teljesíteniük – hát még egy ennyi idős gyereknek! Ő egyszerűen még nem áll készen erre sem testi, sem kognitív, sem érzelmi szinten. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik később kezdik el a versenysportot, többnyire érettebbek, jobban bírják a terhelést, kisebb a teljesítményszorongásuk, vagy nagyobb eséllyel tudnak megküzdeni vele, mert már több eszközük van a belső állapotaik szabályozására.

M. D./WMN: Érdemes akár tesiórán, akár klubszinten versenyeztetni a gyerekeket? És ha igen, milyen szempontokra érdemes figyelni?

S. A.: Most mondok két megdöbbentő számot: a kifejezetten sporttechnikai mozgásokat tizenegy, a hagyományos értelemben vett versenyeztetést pedig csak tizennégy éves kortól kellene elkezdeni. Ráadásul Magyarországon, és sok más helyen is, nemcsak hogy korán indulnak versenyeken a gyerekek, hanem azt tanulják meg, hogy csak a végeredmény az, ami számít. Az eredménycélok helyett viszont sokkal inkább fejlődési célokat kéne kitűzni: azt nézni, hogy magához képest mennyit fejlődött, mennyi erőfeszítést tett valaki. 

M. D./WMN: Ez azt is újradefiniálná, amit a sikerről vagy a kudarcról gondolunk. 

S. A.: Gyereksportolók esetén a kudarc szót végképp el kéne felejteni.

A sikert pedig nem abban kéne mérnünk, hogy hányadik lesz, hanem abban, hogy, mondjuk, lement heti háromszor edzésre, sportszerűen játszott, segítette a társait, vagy magához képest javult a szintideje.

Tehát a fejlődésre kellene fókuszálni, az oda vezető útra, nem pedig a végeredményre. Egymáshoz viszonyítani a gyerekeket már csak azért is fals dolog, mert biológiai érettség, testi fejlettség tekintetében két azonos korú kisgyerek között is több hónapos különbség lehet, ami két-három év eltérés is lehet azonos kronológiai korú kamaszok között. 

M. D./WMN: Ez azt is jelenti, hogy utánpótlás-korosztályban jellemzően a korán érő gyerekek emelkednek ki a társaik közül?

S. A.: Igen, általában ők azok, akik korán ügyesek lesznek, és jó eredményeket hoznak – de az egymáshoz képesti versenyeztetés számukra is okozhat problémát. Ők gyakran azt tanulják meg, hogy viszonylag kevés erőfeszítéssel, hamar a többiek fölé kerekedhetnek. Lehet, hogy csak akkor tapasztalnak meg először kudarcélményt, amikor késő kamaszkorban beérik őket a társaik. Ekkor viszont teljesen összetörhetnek, és elmehet a kedvük a sporttól.

Nagyon eltérő ütemben fejlődnek a gyerekek, éppen ezért kutatások szerint tizenhat éves korig egyáltalán nem lehet megmondani, kiből lehet igazán nagy bajnok. 

Pedig hányszor halljuk, hogy „tízévesen, meg nyolcévesen már ne jöjjön, el van késve” – de ez nem igaz. Tovább bonyolítja a képet, hogy a sportban közel sem csak a testi fejlődés számít, hanem az értelmi-érzelmi fejlődés is, vagy a lelki ellenállóképesség. Előfordulhat tehát, hogy valaki magas és erős, korán érő gyerek, de mentálisan képtelen ott lenni, koncentrálni, így idővel lemorzsolódik. Az a gyerek pedig, aki későn érő típus, talán ügyes lenne, ha hagynák őt kibontakozni, támogatnák, hogy behozza a többieket. De ő várhatóan nem fog odáig eljutni, mert az edzők nem foglalkoznak vele, rögtön az elején kiszórják. 

M. D./WMN: Vegyünk egy klasszikus helyzetet: a gyerek azt mondja, nincs kedve edzésre menni. Mit tegyünk? Mi számít támogatásnak, és mi erőltetésnek?

S. A.: Nem mindegy, most hangzik-e el először ez a „nincs kedvem”, vagy sokadjára. Más viselkedésekhez hasonlóan itt is az a legjobb, ha kérdezünk. Miért nincs kedved menni? Mi történik az edzésen? Mi az, ami nem jó? Ha csak annyit mond, hogy ő most épp mesét nézne, akkor emlékeztethetjük arra, múltkor is milyen jól érezte magát a mozgástól. Lehet, hogy elvisszük, és megint úgy jön ki az öltözőből, hogy milyen jó volt az edzés. Persze az is sokat segít, ha a pálya széléről figyelünk. Milyen az edző hozzáállása? Foglalkozik-e a gyerekkel? Milyen a hangulat, a társakhoz való viszony? Ha a gyerek azt éli meg, hogy ügyetlen, vagy nem kap játéklehetőséget, nem csoda, hogy nincs kedve sportolni. Az is lehet, hogy túl nagy rajta a nyomás, és a sok feszültség miatt pont a tevékenység öröme vész el.

M. D./WMN: Említetted, hogy az eredmények helyett a személyes fejlődésre kellene helyezni a hangsúlyt. Ez, gondolom, azt is befolyásolja, miről és hogyan érdemes beszélgetünk a gyerekkel egy-egy verseny, vagy mérkőzés után. 

S. A.:

Amikor azt kérdezik tőlem a szülők, mit csináljanak, mindig azt mondom nekik: próbáljanak meg CSAK szülők maradni – ne csússzanak bele az edző szerepébe.

Tehát egy megméretés után ne arról kezdjünk el beszélni, hogy a gyerek mit csinált jól vagy rosszul, ne elemezzük a tevékenységét. Érdeklődjünk, hogy érezte magát, vagy hívjuk el játszani. Ha ő maga akar a sportról beszélgetni, akkor beszélgessünk vele. Ne az eredményt nézzük, hanem azt értékeljük, mennyi erőfeszítést tett, önmagához képest miben fejlődött. De van olyan gyerek, aki még ezt sem szereti. Úgyhogy teljesen rendben van, ha egy-egy meccs vagy verseny után nincs otthon szó a sportról.

M. D./WMN: Ezek szerint edzések kapcsán is inkább azt érdemes megkérdezni, mit tanult ma, kivel barátkozott, hogyan érezte magát. 

S. A.: Igen, és nagyon fontos, hogy észrevegyük, ha örömtelenné válik, csökken a motivációja, az önbizalma, vagy romlik a teljesítménye. Ezek bajt jelezhetnek. Persze lényeges, hogy már a sport megkezdése előtt, a legkorábbi időktől fogva olyan bizalmi légkört alakítsunk ki, amelyben a gyerek azt éli meg, hogy elmondhat nekünk dolgokat. Kutatások alapján egyébként az a legjobb szülői hozzáállás, amikor ott vagyunk a gyerek mellett, támogatjuk, de nem vesszük nagyon komolyan a sportot. Ezt hívjuk közepes mértékű szülői bevonódásnak. Az alacsony szintű bevonódással az a baj, hogy lényegében magára hagyjuk a gyereket, és esetleg az edzőnek kell pótszülői szerepbe kerülnie. Az sem az igazi, ha túlzott mértékű a bevonódás. 

Ők jellemzően azok a szülők, akik vagy nagyon féltik a gyereküket, vagy másodedzővé lépnek elő a gyerek életében. Folyton a sportról beszélgetnek vele, számára zavaró módon biztatják a pálya széléről. Néha azonban kevésbé látványos, vagy nem is feltétlenül tudatos dolgokról van szó. A gyerekek mesélnek nekem ilyeneket: például, hogy „apa múltkor azt mondta, jobban is csinálhattam volna”, meg hogy „nézd meg őt, ő milyen ügyes”. Néha már ennyi is elég, hogy a gyerek azt érezze, a szülői szeretet feltételhez van kötve.

Pedig a szeretetet, az elfogadást véletlenül sem kéne a teljesítménytől függővé tenni. 

M. D./WMN: Van olyan, hogy a szülő túl nagy áldozatot hoz a gyerek sportjáért?

S. A.: Le a kalappal azok előtt, akiknek sportol a gyerekük, pláne, ha nemcsak egy, hanem több gyerekük is. Ez a szülők részéről is nagy erőfeszítés, és bizony, áldozatokat kell hozni. Ugyanakkor mindig át kell gondolni, mekkora ez az áldozat, nem megy-e a családi életünk rovására. Előfordul például, hogy az édesanya vidéki városba költözik a gyerekkel, mert ott van jó nevű akadémia az adott sportágból, az apuka viszont Budapesten marad dolgozni. Természetesen eltérő felállások is lehetnek, de gyakori tapasztalat, hogy a gyerek sportja miatt szétszakad a család. Ez vállalható? Valóban jó a gyereknek, vagy inkább teher? 

Ha a szülők igyekeznek nem is éreztetni ezt, a gyerek azt élheti meg, hogy iszonyú nagy felelőssége van, mert mindent az ő sportjának rendeltek alá. Ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezték, a gyerek borzasztóan szégyellheti magát. Szóval óriási nyomás, hogy ennyire kell teljesíteni. Ezeknél a döntéseknél azt is érdemes szem előtt tartani, hogy rendkívül kevés sportoló, körülbelül 0,1 százalék az, aki nemcsak bajnok lesz, de meg is tud ebből élni.

M. D./WMN: Azt mondják, sportoló gyerekek szüleinél két dolog kifejezetten veszélyes: ha a szülő maga is élsportoló volt, vagy ha az szeretett volna lenni. 

S. A.:

Sajnos előfordulnak olyan esetek, amikor a sport már abszolút nem a gyerekről szól.

Amikor edzőtáborokban hányásig futtatják őket, étkezési és testképzavarokba hajszolják, vagy mindenféle szereket adnak nekik, hogy sérülten is versenyezni tudjanak. De fontos hangsúlyozni: szakadt bokaszalaggal végigcsinálni egy gyakorlatot, ahogyan például Kerri Strug tornász tizennyolc éves korában tette, nem hősiesség, hanem a felnőttek által vele szemben elkövetett abúzus. 

Ennél természetesen vannak enyhébb esetek, amikor a szülő a gyerek teljesítményében szeretne kiteljesedni. Lényeges, hogy végiggondoljuk, milyen célból, milyen értékrendszer alapján sportol a gyerekünk. Azért, mert mi is ezt a sportot űztük? Vagy azért, hogy kitartást, csapatszellemet tanuljon? Hogy egészséges legyen, és jól érezze magát? Kell egy nagy adag önismeret, hogy azonosítsuk, illetve később se veszítsük szem elől a motivációinkat, és ebben mi, sportpszichológusok is tudunk segíteni. 

M. D./WMN: Mennyire tartja magát az a nézet, hogy jó eredményt csak vérrel-verejtékkel lehet elérni? Hogy egyetlen edzést sem lehet kihagyni, és mindegyikbe bele kell halni?

S. A.: Jellemző még, de szerencsére vannak jó példák is. Nemrég egy úszó lány járt nálam, aki félve érkezett, mert kiderült, kötelező iskolai kirándulásra kéne mennie, rákövetkező héten viszont versenye lesz. Végül ügyesen megbeszélte az edzőjével, hogy kihagy pár tréninget, és nemhogy rosszabbul teljesített a versenyen, hanem sokkal jobban, mert pihent, illetve új ingerekkel töltődött fel.

Szülőként ez is a nagyon fontos dolgunk: hogy odafigyeljünk a tanulás, a sport, a rekreáció, a család és a barátok közti egyensúlyra. 

Én mindig meg szoktam kérdezni a gyerekektől, fiataloktól, mit csinálnak a szabadidejükben. Van-e hobbijuk? Amikor szülők fordulnak hozzám, nekik is azt szoktam tanácsolni: gondoskodjanak gyerekprogramokról. Nem biztos, hogy ezeket a tanulás és a sport mellett van még kapacitása a gyereknek saját magának megszervezni. Mikor társasoztak utoljára? Mikor főztek, ettek, filmeztek együtt? Jó lenne, ha ezt biztosítani tudná a szülő. 

Sajnos néha az is előfordul, hogy egy gyerek azért nem tud eljárni hozzám, mert nincs heti egy szabad órája, amit erre tudna fordítani. Szóval amikor egy sportoló gyerek azt mondja nekem, „hú, Andi néni, legközelebb nem jönnék, mert szülinapi buliba megyek”, általában azt válaszolom, „persze, menjél”. Pszichológiailag rengeteget számít, hogy végre a barátaival lehet. Úgyhogy nálam ebből nincsen gond, tulajdonképpen örülök, ha ilyenekért mondják le a foglalkozást.

Milanovich Domi

Képek: WMN