„A kutya ugat. A macska nyávog. Anna idegbeteg.” Egy pillanatra megmerevedtem, aztán visszalendítettem billegő székemet álló pozícióba. X. „néni” őrült vigyorral bámult rám, az osztálytársaim néma csendben ültek a padjukban. Talán tízéves lehettem, de már megértettem, hogy hintáztam a székemmel és rázogattam a lábam, nyilván ezért vagyok a tanár szerint idegbeteg. Az óra folytatódott, gyakoroltuk tovább a tőmondatokat.

Akkor egyébként már tudtam, hogy valójában X. néni idegeivel vannak gondok

Nem is kicsit. Emlékszem, egyszer úgy pofon ütötte egy osztálytársamat, hogy eleredt az orra vére. Nehezen kontrollálta az indulatait, félt is tőle az összes gyerek az iskolában. Tudtam, hogy nem normális, és azt is éreztem, hogy nem vagyok idegbeteg, amiért unalmamban hintázom órán a székemmel, mégis rettentően elkezdte szorítani a torkomat és a gyomromat a megalázottság és a szégyen. Valaki, akinek hatalma volt felettem, érzelmileg és verbálisan bántalmazott, és én nem igazán tudtam, mit tehetnék ellene. Ha tehettem is volna, az már késő, az erőszak már így is, úgy is megtörtént. Szerencsére olyan családból jöttem, ahol nem azt tanították nekem, hogy alapból tisztelni kell minden felnőttet vagy autoritásszemélyt.

Kicsi koromtól tudtam, hogy vannak hülye és gonosz felnőttek is, ahogyan azt is: attól, hogy gyerek vagyok, még nekem is kijár a tisztelet, mint minden emberi lénynek. Mégsem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy nálam negyven–ötven évvel idősebb ember szándékosan bántalmaz. Mert ezzel nem is lehet mit kezdeni.

Ez a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején történt

Senki sem beszélt arról, hogy a moderált testi fenyítéssel bármi gond lenne, érzelmi és verbális bántalmazásról pedig talán nem is hallottunk soha. Valamiért alapvető volt akkoriban, hogy ami az óvodában és az iskolában történik, az ott is marad. Arról nem mesélünk a szüleinknek, hiszen az természetes velejárója az intézményi életnek. Akkoriban ugyanis nem volt divat, hogy a szülő megkérdőjelezze az olyan általános óvodai és iskolai fenyítési módszereket, mint a sarokba állítás, játékból való kizárás, hátratett kéz, száj beragasztása, kiabálás, nyilvános megszégyenítés. A verésről, körmösről a mi generációnk többsége már nagyrészt lecsúszott, de a szüleink arról is mesélhetnének eleget.

Megszoktuk hát, hogy többé-kevésbé eszköztelenek vagyunk az intézményi ridegtartással szemben, és maximum azoknak volt szerencséje, akik hozzám hasonlóan meleg és szerető családi közegben nőttek fel, így az önértékelésüket, önbizalmukat csak kisebb mértékben tudta aláásni a bántalmazás. Mert ne legyenek illúzióink: a legrátermettebb gyerekét is alá tudja ásni. Egy négyéves nem méltó ellenfele egy meglett felnőttnek. Szerethetik őt otthon bármennyire. Persze lehet a szülőket is hibáztatni. El lehet vinni egy másik óvodába, iskolába a gyereket.

Én egy kis faluban nőttem fel, egy óvoda és egy iskola volt, oda lehetett járni

Ráadásul, ahogy már írtam, akkoriban tényleg alap volt a sarokba állítás vagy a hátra tett kézzel ülés, így szerintem sokszor a szüleink is zavarban voltak azt illetően, mi a normális és mi nem. Elég sok velem egykorú ismerősöm van, aki a fővárosban, másik faluban, vidéki városban járt óvodába és iskolába, és nagyon hasonló élményekről számoltak be. Persze nyilván már akkoriban is voltak alternatív intézmények, de azért nem oda járt a többség.

Mivel ez volt a „levegőben”, azt kellett szeretni, mi sem panaszkodtunk otthon, így a szüleink sokszor nem is tudták, mi ellen kellene megvédeniük minket. Pedig nem csak megéltem, láttam is durva dolgokat.

Temperamentumos, cserfes és érzékeny kislányként mentem óvodába, ahol négy év alatt sikeresen „megtörtek”. Én csak arra emlékszem, hogy rengeteget álltam a sarokban, és hogy az óvodavezetőtől, R. nénitől rettegtünk. Csak később, felnőttként gondoltam bele, mennyire abnormális, hogy egy hároméves gyerek féljen az egyik nevelőjétől. Nem tudom, mit kellett ehhez R. néninek csinálnia, de az biztos, hogy már a neve hallatán görcsbe rándult a gyomra minden óvodásnak. Iskolásként szerencsés voltam, mert jól tanultam, így viszonylag ritkán bántalmaztak. Nyolc év alatt is csak néhány verbális és lelki bántalmazás ugrik be.

Az olyan beszólások, mint amikor egy tanárom a gyengén sikerült rajzomat fitymálva, festő nagynénémre utalva azt mondja: „hát, elég messze esett az alma a fájától!” Majd jóízűen kacag, miközben néhány osztálytársam is elnyom egy kuncogást. Vagy amikor elsírtam magam egy osztálykiránduláson, mert fájt a torkom, aztán rövidesen jobban lettem, elkalandoztak a gondolataim, és nem hallottam, hogy a napközis tanár sorakozóra szólít: „Nézd már, előbb hisztizik, hogy fáj a torka, most meg áll, mint Bálám szamara” – mondta jó hangosan a másik tanárnak, hogy én – a hülyéje – is halljam. Meg persze az énekórai megaláztatások, amiért nincs hallásom, mégis minden egyes félévben és év végén az egész osztály előtt kell számot adnom a tudásomról.

Még egyszer mondom: jó tanuló, jó magaviseletű gyerek voltam

El sem tudom már képzelni, milyen lehetett annak, aki még a viselkedésével vagy a tanulmányi eredményével is magára vonta a nevelők haragját. Néhány bevillanó emlékem azért van: rosszalkodó gyerekeket a hajuknál fogva rángatnak ki a padból, tankönyvvel vágják kupán a gyengén felelőt, butának, hülyének nevezik azokat, akik nem készültek. Azt szeretném leszögezni, mert nagyon fontos: a tanáraim többsége nem bántalmazott senkit. Tehát még akkor is volt választása egy nevelőnek, amikor a légkör abszolút megengedő volt a gyerekek lelki és testi bántalmazásával szemben.

Elszorult a gyomrom és könnyes lett a szemem, amikor arról a kisgyerekről olvastam, akit erőszakkal megetettek az óvodai dolgozók. Örülök, hogy ma már az ilyesmi kiderül. Örülök, hogy az elkövetők felfüggesztett börtönbüntetést és a foglalkozásuktól való eltiltást érdemeltek mindezért. Sok harminc–negyven évnél idősebb ismerősöm van, akikkel az ehhez hasonló dolgok úgy történtek meg, hogy annak semmilyen következménye nem lett a tanárra nézve. Csak az ő életükre. 

A képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Xavier Bonghi

Akkor is sírtam, amikor egy barátnőm elmesélte, milyen volt gyerekként profi sportolónak lenni

És itt már a 2000-es évek elejéről beszélünk! Az edző üvöltött vele, hogy miért nem képes még jobban csinálni a gyakorlatot, közben nem vette észre, hogy fáradásos törés van a lábában. Aztán esténként farkaséhesen, a sírást elfojtva kókadozott otthon, mert még mindig nem volt eléggé sovány, így eltiltották a vacsorától. Neki ezek az emlékek a mai napig központi kérdések a pszichoterápiájában is. Örülök, hogy olyan emberek is felszólalnak most az intézményesített (gyerek)bántalmazás ellen, mint minden idők egyik legnagyobb úszója, Cseh László.

Egyfelől tehát fantasztikus, hogy ma már nyíltan lehet erről beszélni, így jó eséllyel bízhatunk abban, hogy nem marad titokban egy gyerek bántalmazása.

Másfelől fel kell tenni a kérdést, miként lehetne, hogy a gyermekbántalmazás tekintetében tartósan változzon a légkör: hogy bármelyik óvodába, iskolába vagy edzésre visszük is a gyerekünket, biztosak lehessünk abban, hogy ott sem lelkileg, sem testileg nem fogják bántalmazni?

Ehhez szerintem először az egész társadalmat kellene edukálni

Legalább azt el lehetne érni, hogy mindenki értse: a bántalmazás nem oké, és semmilyen helyzetben sem relativizálható. Ne mondjon senki olyanokat, hogy „jó, jó, persze, ne verjük a gyereket, de egy jó időben elcsattanó atyai/anyai pofonba még nem halt bele senki, a rángatás és karszorítás pedig nem fizikai bántalmazás”, vagy, hogy „ha sok gyereked van, akkor bizony csak kiabálva lehet nevelni”.

Ezeket a mondatokat nagyon sokszor hallottam már, tök jó fej, „normális” szülők szájából is, sőt láttam megjelenni vicces mémekben is. Persze a társadalom jó része érzékeli, hogy ezek ma már nem olyasmik, amikre büszkének kell lennünk. Így azért általában nem nyilvánosan rángatjuk a gyerekünket, nem a bolt közepén üvöltünk rá, és nem mesélünk fűnek-fának arról, hogy mi bizony a fenekére verünk, ha rosszul viselkedik. Magunkban legbelül azonban mégis relativizálunk. Ezt a relativizálást pedig csak erősíti, ha olykor nyilvánosan, ráadásul véleményformáló emberek szájból hangzik el: „hogy, jó, jó, de…”

Nézzük, hogyan fogalmazza meg a WHO, mi is pontosan a gyermekbántalmazás

„A gyermek bántalmazása és elhanyagolása (rossz bánásmód) magában foglalja a fizikai és/vagy érzelmi rossz bánásmód, a szexuális visszaélés, az elhanyagolás vagy hanyag bánásmód, a kereskedelmi vagy egyéb kizsákmányolás minden formáját, mely a gyermek egészségének, túlélésének, fejlődésének vagy méltóságának tényleges vagy potenciális sérelmét eredményezi egy olyan kapcsolat keretében, amely a felelősségen, bizalmon vagy hatalmon alapul.”

A Gyermekek jogairól és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 6. § (5) bekezdésében pedig ez szerepel

„A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” 

 

A bántalmazást nem lehet relativizálni 

Tehát nemcsak azért bajmert akkor tulajdonképpen figyelmen kívül hagyjuk, hogy ezt a törvény bünteti, tehát nem is szabadna elkövetnünk, hanem azért is, mert semmibe vesszük azt a rengeteg szakmai tapasztalatot, amelyek nyomán úgy döntöttek a törvényhozók, hogy ez tilos, ugyanis mérhető károkat okoz a gyerekekben.

Sajnos gyakori tévhit, hogy „az igazi” testi fenyítés következménye, ha egy gyerek kék-zöld foltos, eltört a karja, monoklis a szeme. Ez mind rettenetes, erre remélhetőleg senki nem mondja, hogy normális. De egy pofon csak pár másodpercig tartó pirosságot okoz, egy csuklószorítás csak fél óráig látszik, egy fenékre verés meg aztán még annyira sem. Sokan tehát úgy gondolják, „ha a bántalmazásnak nincs súlyos fizikai jele, akkor az nem okozott kárt”. A rendszeres megszégyenítésnek, a fenyegetésnek, a megfélemlítésnek, a szeretet megvonásával való büntetésnek, a folyamatos ordítozásnak meg egyáltalán nincsenek külső jelei.

Egyébként éppen ez utóbbiak miatt, az érzelmi bántalmazást sokkal nehezebb is felismerni, hiszen sokszor nem is tartalmaz nyílt agressziót, és nem is mindig tudatos cél az a szülő részéről, hogy a gyerekét megszégyenítse, megbántsa vele, mégis rettentően káros.

A bántalmazás nyomán kialakuló súlyos pszichés károk eleinte talán nem is észrevehetők

Idővel mégis olyan mélyen beleivódnak a bántalmazott személyiségébe és viselkedésébe, olyan torzulásokat hoznak ott létre, amelyek gyakran egész életére elkísérik. Több vizsgálat is bizonyítja, hogy a bántalmazásnak az idegrendszer megfelelő működésére is negatív hatása van, amely súlyos és tartós esetben visszafordíthatatlan károkat is okozhat. 

Persze ahhoz, hogy képesek legyünk elengedni a relativizálást, szükséges az is, hogy szembenézzünk azzal, ha a szüleink, nevelőink bántalmaztak minket, és ki tudjuk mondani, hogy talán jót akartak, de nem jót tettek.

Ez bizonyos esetekben borzasztó nehéz, mert tényleg van olyan, hogy egy szülő szerette a gyerekét, de olykor elnáspángolta. Annak kimondásához, hogy anyám vagy apám szeretett, de bizonyos okok miatt nem mindig nyúlt megfelelő nevelési eszközökhöz, és nem volt helyes, hogy megütött, nagy fokú érzelmi érettségre van szükség. Ennél tényleg könnyebb azt mondani, hogy: „megérdemeltem azt a pár pofont”.

Emellett sokszor azzal is nagyon nehéz szembenézni, hogy bántottak minket, kiszolgáltatottak és sérülékenyek voltunk a tanárainkkal, nevelőinkkel vagy az edzőinkkel szemben. Ez a gondolat ugyanis automatikusan beindítja a bántalmazáskor is megtapasztalt szégyenérzetet és megalázottságot, amitől szeretnénk szabadulni. Ezért inkább az mondjuk: „szükséges volt a fegyelem, különben nem lennénk megnevelve, nem tartanék itt, nem lennék sikeres”.

Ha ez megtörténik, és ha végre a közbeszéd is változik, akkor lehet már azon is dolgozni, hogyan törjük meg a bántalmazás körét

Az óvodapedagógusokkal, tanárokkal, edzőkkel szemben szülőként is fontos fellépni, és mindenekelőtt a gyerekünk érdekeit képviselni. Érezze a gyerekünk, hogy ha baj éri, számíthat ránk: neveljük úgy, hogy felismerje a bántalmazást, és elutasítsa azt. Akkor is, ha a társa az elszenvedő, akkor is, ha ő maga. Tudja azt is, hogy nem árulkodás szólni a szülőnek, ha nem megfelelően bánnak vele vagy társaival a nevelői, hanem a helyes viselkedés.

  

Szülőként pedig meg kell érteni, hogy mi sem bántalmazhatjuk a gyerekünket, és mindig van jobb megoldás, mint kiabálni vagy ütni, rángatni. Nem azt mondom, hogy minden szülő ássa el magát egy rossz mondatáért, de ha úgy érzi, nem volt jó fej, akkor ne féljen bocsánatot kérni akár a kétéves gyerekétől sem. Ez nem a tekintélyét ássa alá, hanem éppen a szülő-gyerek közti kapcsolatot fogja erősíteni, és megtanítja azt a gyereknek, hogyan lehet felelősséget vállalni a tetteinkért. Ha pedig egy negatív mintázatot ismer fel a szülő a viselkedésében, akkor higgye el, hogy erőszakmentesen is lehet gyereket nevelni, és kérjen ehhez tanácsot, segítséget!

Akár egy szülő-gyerek kapcsolatanalízis vagy egy néhány alkalmas konzultáció is sokat segíthet. Több kórházban, illetve az országszerte működő Pedagógiai Szakszolgálatokban ezek ingyenesen is elérhetők. Szerencsére ma már rengeteg hiteles, pszichológusok által írt blog, Facebook-oldal is van, és könyvek tömege, melyek a pozitív fegyelmezéstől kezdve a demokratikus nevelési alapelveken át a meleg-engedékeny szülői attitűd elsajátításáig sok mindenben adnak hasznos tanácsokat.

Az is nagyon jó lenne, ha minden szülő legalább alapszinten tisztában volna a fejlődéslélektannal: azzal, hogy bizonyos életkorokban mi várható el egy gyerektől, milyen nevelési kihívások jelentkezhetnek.

Szóval már az hatalmas lépés, ha szülőként és nevelőként belátjuk, hogy nem bántalmazhatjuk a ránk bízott gyerekeket, sem testi, sem lelki értelemben, hogy az erőszak semmilyen körülmények között és semmilyen célzattal nincs rendben. Ennek elismerésével és hangos kimondásával már jelentős változások indulhatnak el.

Kerekes Anna

Források: ITT és ITT

Hasznos oldalak és olvasmányok: ITT és ITT, Jane Nelsen, ED. D.: Pozitív fegyelmezés, Reneszánsz kiadó

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Zero Creatives