Iskolaváltás: mit tegyünk, hogy zökkenőmentes legyen? – Egy aggódó anyuka gondolatai

–

Hetek óta fejben pörgetem vissza a saját iskolaváltásaimat, amelyekből bőven szórt rám a sors: öt év alatt négy jutott nekem. Az első két évemet egy nyíregyházi általános iskolában jártam, majd a harmadik év előtti nyáron elköltöztünk a város egy másik pontjára. Egy év után egy éppen nyíló, új iskola miatt átszabták a körzeteket a környékünkön, engem az új suliba irányítottak, így a negyedik évet ismét új közösségben kezdtem. Mivel az új épület még nem volt átadásra kész, így fél évig egy belvárosi iskola egyik termét használhattuk, majd második félévben beköltöztünk az új iskolába. Ebbe a közösségbe egy évet jártam, mert amikor már célegyenesben érezhettem volna magam, iskolán belül ugyan, de átkerültem a sportosztályba, többnyire új gyerekek közé.

Ahogy a saját élményeim között keresgélek, nagyon kevés használható emlék vagy érzés bukkan fel a múltból iskolaváltás kapcsán. Pusztán az jut eszembe, milyen hatalmas volt a fekete, hosszúkás gumidaraboknak tűnő lábtörlő a harmadikos iskolámban, és iszonyat kényelmetlen volt rajta átmenni, vagy az, hogy a tanár néni mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy az előző iskolában elért kitűnő eredményemet itt nem tudom reprodukálni, és az, hogy hatalmas, öreg jegenyefák árnyékolták be a termeket és az udvart.

Mint az akkori változásmenedzsmentért felelős személyt, anyukámat is előszedtem a napokban, de bevallása szerint nem aggódott túlzottan miattam negyven évvel ezelőtt. Csak figyelt. Azt figyelte, én hogy érzem magam, hogy viselkedem. És a jelek szerint jól voltam.

Azért meggugliztam, hogy a családi módszertan kiegészíthető-e még valamivel, ami adaptálható a mi helyzetünkre. Mivel napok választanak el az iskolakezdéstől, ezért a legtöbb jótanácsot már bőven megfogadtuk. Hónapokkal ezelőtt kezdtünk el arról beszélni, hova költözünk, és sorra vettük az itteni iskolákat. Tanárokkal, szülőkkel beszélgettünk a tapasztalataikról, és a lányunkat meghallgatva hoztuk meg a döntést az iskolát illetően.

Hagyományos iskolaváltásnál megoldható évkezdés előtt a személyes látogatás. Nekünk ez egy ideig a Covid folytán az éterbe kényszerülő iskola és a távolság miatt az online térben zajlott. Csak a múlt héten találkoztunk gyakorlatilag szinte minden olyan felnőttel, akik az iskola működésében részt vesznek: az osztályfőnökkel, a könyvtáros nénivel, a francia- és a töröktanárral, a szaktanárokkal, az igazgatóhelyettessel, az iskolatitkárral. Ráadásul – a lányom nagy örömére – az iskola macskájához is volt szerencsénk.

Teljesen egyetértek a pszichológusok idevágó véleményével, amely szerint sok múlik azon, hogyan prezentálja a szülő a változást; a realitások talaján maradva, de mégis sikerül-e eladnia az abban rejlő pozitívumokat.

Meg lehet-e látni egy ilyen életeseményben azt a lehetőséget, hogy olyan képességeket lehet egy flottul sikerült beilleszkedéssel a gyereknek tanítani, amely később is hasznára válhat egy-egy változás megélésében? Nekem sokat segített, hogy Léna már többször költözött, így mindig emlékeztetem arra, milyen gyorsan talált barátokat az előző lakóhelyünkön, Kínában, és ezek a fontos kapcsolatai a mai napig megmaradtak.

Az iskolaváltásban segítséget nyújtó klasszikus kapaszkodók zanzásítva valahogy így festenek:

• fontos megtartani ez előző barátokat;
• sokat segíthet, ha felvesszük a kapcsolatot az új iskolában tanuló gyerekekkel;
• ha adódik lehetőség, biztonságot nyújthat a hobbik átmentése az új helyre;
• elengedhetetlen, hogy a negatív érzések megélésének és kifejezésének is legyen tere. 

Nem nehéz belecsúszni szülőként a túlaggódásba, ettől óva intenek a szakemberek, mert ez a negatív energia leszivárog a gyerekre. Szerencsére a napokban szembe jött velem Gyárfás Dorka múlt évi interjúja Vekerdy Tamással és fiával, Vekerdy Dániellel, amiben a gyermekpszichológus szájából elhangzik, hogy „józan paraszti ésszel és egy kis nyugalommal mindenre rá lehet jönni”.

Úgy érzem, nagyon kell bízni a saját gyerekünkben, és én gyakran arra is gondolok, hogy olyan sokszor nagyon klasszul helytállt már hasonló helyzetekben, amikor a szülői aggodalmam sokkal vészesebbre festette a képet, mint amilyen a valós helyzet volt.

A bölcsis beszoktatást könnyebben viselte, mint én, aki könnyes szemmel kukucskáltam egy bokor mögül, miközben ő birtokba vette a kiskonyhát. Az oviból nem akart hazajönni, amikor első nap érte mentem.

Az iskola… na, az kicsit más volt, mert a szigorúbb napirenddel szembesülve a második napon megkérdezte, hogy hány napig kell még iskolába járnia. De tisztában vagyok a képességeivel, azt hiszem, kifejezésre tudja juttatni a benne végbemenő dolgokat, s ha vannak számára nehezen megfogalmazható gondolatok, remélem, mi tudunk olvasni a felénk küldött jeleiből és megnyilvánulásaiból. Talán ebben bízom a legjobban: hogy működik köztünk az a kommunikáció és bizalom, amelynek segítségével, ha akadnak is majd hepehupák, át tudunk rajtuk lendülni.

S ami miatt én trappolnék legszívesebben segítségért, az a távoktatás. A még augusztus elején is aktuális eredeti terv szerint hagyományos iskolával kezdtek volna. A mumus valahol ott lebegett a téma felett, és sajnos két hete meg is jelent.

Akkor született meg a döntés, hogy az egész országban legalább szeptember 21-ig online oktatás lesz. S bár a számok alapján hol a hagyományos, hol az online oktatásra voltak kedvezőbb kilátások, fejbe kólintott a hír, mert nálunk az előző félév hol katasztrofálisra, hol tragikomikusra sikerült.

Én nem voltam jó a tanárszerepben, a férjem maximalizmusa végképp nem működött ebben a helyzetben, extrovertált lányunk nagyon igényelte a gyerektársaságot, én az elképesztő mennyiségű képernyőidő miatt aggódtam, miközben a saját munkaidőmbe próbáltam meg bepasszírozni a szorzótáblát.

Akkor sem és most sem aggódom amiatt, hogy lemarad a tananyaggal. Engem sokkal jobban érdekel az iskola szociális aspektusa: hogy legyen lehetősége a korosztályával játszani, hiszen az érzelmi-lelki fejlődéséhez ez elengedhetetlen.

De azért a bölcsek kövét még keresem annak kapcsán, hogy mi hogyan tudnánk az online tanulást számunkra működőképessé tenni.

Addig is csak anyukám módszere jut eszembe. Bízom a lányomban, magunkban, és figyelem, hogy hogyan reagál az új helyzetre. Ha pedig valami fontos szempontot kihagytam, legyetek szívesek, írjátok meg.

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images