A villódzó pánikszobától a nagymama büszkeségéig – Így fejlődtek velem az otthonaim

–

Pszichedelikus kezdetek

Amióta az eszemet tudom – de tizenhat éves korom óta mindenképp –, mindig is nagyon elvágyódtam a családi fészekből. Annak idején persze azt hittem, ennek az az oka, hogy kínosan cikik a szüleim, nem érzem otthon jól magamat, amúgy is egy szabad szellem vagyok, akit nem lehet csak úgy, mindenféle kispolgári szabállyal gúzsba kötni. Így meg is ragadtam az első adandó alkalmat, és tizennyolc évesen Angliába költöztem, ahol pár nyakatekert tigrisbukfenc kivitelezése nyomán beszivárogtam a frissen akvirált ír pasim még frissebben szerzett tizedik emeleti, lakótelepi otthonába, a festői Barkingba. Kedves párom – miután meggyőzően előadtam, hogy tengernyi építészmérnökkel a felmenőim között én aztán úgy értek a lakberendezéshez, mint senki más – rám hagyta a közös szerelmi fészek kidekorálását… így legalább valóban ráébredhetett, hogy talán nem baj, ha más ezen a bizonyos szinten nem ért hozzá. 

Azt elöljáróban mindenképp el kell mondanom, hogy ízlésem ezen a területen egyáltalán nincs, ha valamennyi mégiscsak akad, akkor azt kizárólag egy a pszichedelikus hippikorszakából még nem teljesen kikeveredett, színvak és szeszélyes trafikosnőtől örököltem.

Vagy másképp szólva: a lelkesedésem mindig sokkal gigászibb volt a lakberendezési tehetségemnél… vagy az e célra fordítható anyagi keretemnél. 

Így adódott, hogy amikor ellibegtem a helyi barkácsáruházba, és észrevettem, hogy itt bizony dívik a mintában hasonló, de alul-felül két különféle színben pompázó, a két világot helyre kis mintás övvel összesimító tapétastílus, tudtam, hogy végre elérkezett az életemben az az örömteli pillanat, amikor nem kell kompromisszumot kötnöm! Nosza, fel is nyaláboltam négy guriga márványos, kissé hulla, de elnevezésében „reggelizőszoba” zöld, és még négy guriga úgyszintén márványos és kissé hulla (mondtam, hogy azért kicsit én is konyítok a dizájnhoz!) májszínű tapétát, mindehhez okosan mellécsaptam a két színt ötvöző vékony papírcsíkot, majd nekiestem a hálónak, mint tót a vadkörtének.

Azt elfelejtettem mondani, hogy ebben az időben – jó britként, ahogy az csak egy magyartól és egy írtől kitelik – természetesen volt egy házi cicánk is, akit sajnos sehogyan nem tudtunk leszoktatni arról, hogy bejöjjön a hálóba. Nos, ez a probléma ezzel a húzással meg is szűnt. Az vibráló színekben pompázó, az élet illékonysága helyett inkább az elmúlás szükségszerűségét hangsúlyozó, ravatalozóra emlékeztető hálószobába a macska soha többé nem volt hajlandó betenni a lábát. Mondjuk, mi sem… A tapétaragasztó szagára hivatkozva átköltöztünk a nappaliba, a hálót pedig később átkereszteltük vendégszobának.

Így két legyet üthettünk egy csapásra: volt hol elszállásolni a barátainkat, akik viszont soha nem maradtak három napnál tovább a hullaszín helyiségben.

Végül úgy döntöttem, talán nekem is érdemes dobbantanom. Agyő, ír fiú, isten veled, ravatalozó!

Ifjúkori önarckép

Angliai kalandomból annyit azért sikerült leszűrnöm, hogy a falak festése, mázolása, tapétázása talán mégsem a tigrisek legnagyobb erőssége, de ez persze nem azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra le kell hogy számoljak a fészkem saját kezű dekorálásával, sőt! Majd én azt jobban tudom, kiáltottam fel az éppen soron következő pasimnak egy lakberendezési áruház kellős közepén, megvetően félredobva az olcsó híres festménymásolatokat. Mit nekem Klimt, Rembrandt vagy Chagall, ide nekem egy vásznat, de ízibe, olyan nonfiget nyomok rá, hogy Kandinszkij zokogva fog könyörögni a receptért. Az utam egy kézműves boltba vezetett, ahol gyorsan feltankoltam öt fehér vásznat… majd, miután túl sok pénzem nem maradt, viszont csak helyben konstatáltam, milyen drágák az olajfestékek (nem csoda, hogy szegény Van Gogh annyit éhezett!), egy barna és egy kék tubusnál állapodtam meg, így legalább valóban letisztult lesz a végeredmény. Az olyan apróságok, mint hogy fogalmam sincs, hogy kell vászonra olajjal festeni, természetesen úgy leperegtek rólam, mint viaszos vászonról a ráfröccsent zsíros csirkepaprikás.

Ezzel a technikával sikerült végül elkészítenem öt darab rettentő ronda műalkotást, amiket, esküszöm neked, még ha egy kiscsoportos pingál anyák napjára, az óvó nénik akkor is inkább undorodva ledarálják (a képeket, nem a gyereket, nyilván).

De hát nem volt mit tenni, ha már egyszer elkészült a nagy pofával kivitelezett műremeksorozat, utána évekig ez díszítette a közös otthon falát, míg úgy nem éreztem, szabadulnom kell a kapcsolatból. Emlékül nem is hagytam mást hátra, csak az öt rút képet.

Elborít a kacathalom, mantrám a holvana

Idővel azért csak sikerült igába hajtanom a fejemet, és mire kettőt pislogtam, férjhez mentem, gyerekeim születtek, akik önjelölten kirendelték magukat az otthonom ügyes kis lakberendezőinek (így legalább mérget vehettem rá, hogy biztosan én vagyok az anyjuk!). Változó érdeklődésüket és ízlésüket precízen jelezték a lakás különféle pontjain felhalmozódó játékok szintjei, a korukat pedig, hogy az én törékeny, érzékeny holmijaim milyen magasra kerülnek a könyvespolcon. Az évek során egyre több kacattal, csetresszel, könyvvel, autóval, babával, társasjátékkal, vicikkel és vacakkal lettünk gazdagabbak, ahogy az kisgyerekes háztartásokban már lenni szokott, ezzel párhuzamosan pedig mind sűrűbben harsant fel az otthonomban a holvana segélykiáltás – hiszen a kialakult káoszban aztán tényleg képtelenség volt bármit megtalálni.

Cserébe ennél a pontnál viszont tényleg el lehetett engedni a falak színét és a tapéta mintáját érintő problémaköröket… úgysem látszott ki semmi a kupleráj alól. 

Hazaérkezés

Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy a gyerekeim az éj leple alatt felnőttek, a játékaikra már évek óta rá sem néznek (sőt, galád módon egyre azt fontolgatják fennhangon, hogyan fognak tőlem, a kínosan ciki szülőtől mihamarabb elköltözni), így éppen itt az ideje, hogy felújítsam a lakást. És mit tesz isten, a húsz év és a megannyi elbaltázott otthon tapasztalataiból okulva arra is rájöttem, hogy a lakberendezés bizony ugyanúgy szakma, mint az újságíróé vagy a fodrászé (mondjuk, utóbbi kapcsán akkor esett le a tantusz, amikor fél óra nyiszálás után a fiamból sikerült egy pestis ÉS lepra sújtotta patkányt faragnom), egy szó mint száz: a lakberendezéshez nem érthet mindenki, mert az nem olyan, mint a foci. Úgyhogy elhívtam egy roppant kedves, türelmes belsőépítész lányt, aki még a startmezőnél szépen végigkérdezgetett a szokásaimról, az igényeimről, időpontot és büdzsét egyeztettünk, és ő roppant udvariasan, de kellő asszertivitással verte vissza a javaslataimat a párducmintás tapéta, a dervisként táncoló majomcsapatot ábrázoló lelógó csillár, a neonszínű tapéta vagy a neobarokk oszlopfőt illetően (hiába, a trafikosnőt csak nem sikerült százszázalékosan kiirtani magamból).

És így két gondosan tervezett hónap eredményeképp lett egy tágasabb, letisztultabb, rendezett otthonom, ami nem veri ki a szememet a harsányságával, ahol megtalálok mindent, amit feleannyi idő kitakarítani (tényleg), amiben öröm lenni, inspiráló főzni, és ahová büszkén hívhatok vendégeket is.

Mint például a nagymamámat, aki nekem csak annyit mondott elismerően a látogatás végeztével: „Jól van, Boriska, végre felnőttél. Ez már egy egész rendes lakás. Szép. Elegáns.” Anyukámnak viszont ennél bővebben kifejthette, mert az némi éllel a hangjában jegyezte meg, meglátogatta a múltkor, még sütit is vitt, de egész délután csak az én lakásom dicsérete volt a téma.

Mondjuk, megértem. Legközelebb azt is elmesélem, milyen változások történtek, és mire érdemes figyelned, ha lakásfelújításra adnád a fejed.

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images