„Végig az járt a fejemben, hogy ha most megcsúszom, akkor csupasz fenékkel fogják megtalálni a holttestemet” – Extrém vécés történeteink
Nyáron sokkal több időt töltünk a természetben, és többet is utazunk. Az is sűrűn előfordul, hogy olyan ételeket eszünk-iszunk ilyenkor, amiket nem szoktunk. Ebből aztán elég sok kalamajka kerekedhet… Az erdőkben, hegyekben ritkán találunk illemhelyet, ráadásul pont ott és pont akkor biztos nincs budi, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Például, ha ránk tör a „szapora”, vagy szétfeszül a hólyagunk. Olyankor egyszerűen nincs mese, ki kell adnunk magunkból azt, aminek nincs már helye a testünkben. Néhány (ma már viccesnek tűnő, akkor azonban elég ciki) sztorit gyűjtött Both Gabi a szerkesztőség körében – reméljük, nem bánjátok, ha ezúttal nem nevesítjük a szereplőket.
–
Arról külön cikket is írhatnánk, milyen nehéz városnézés közben normális vécét találni bárhol a világon, de ez az írás nem erről szól. Főként a természetben, illetve utazás alatt megesett történetek következnek.
Amíg kicsik a gyerekek, mindenre fel vagyunk készülve
Én minimum három eldobható papírbili és rengeteg nagy méretű nejlonzacskó nélkül ki sem léptem a lakásból, amikor a gyerekeim elhagyták a pelenkát. Hálás voltam magamnak ezért, mert egészen elképzelhetetlen helyeken is előfordult, hogy használni kellett őket.
A felnőtteknek viszont sajnos nem gyártanak papírbilit, pedig velük is előfordulhat, hogy olyan helyen tör rájuk a szükség, ahol nemhogy angolvécé, de még egy pottyantós budi sincs a közelben.
Persze néha szükség törvényt bont, és a papírbiliről is kiderülhet, hogy nem kizárólag gyerekek használhatják…
Vannak azonban fontos szabályok, amiket akkor is illik betartani, ha a természetben végezzük el a kisebb-nagyobb dolgunkat
A vécépapírt, a papír zsebkendőt, és pláne a nedves törlőkendőt semmiképp ne hagyjuk a helyszínen. Sőt, tulajdonképpen a nem cseppfolyós végterméket is magunkkal kellene vinnünk, bármilyen undorítónak tűnik is a dolog.
A Pilisi Parkerdőben évente milliók kirándulnak, és ha csak minden századik ember hagy maga után egy nagy kupacot, már azzal is elképzelhetetlenül nagy károkat okoz a természetnek. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy lebomlik, és a természet részévé válik, mert sajnos ez nem igaz.
Ha bejut az anyag az élővizekbe, simán megfertőzheti, és búcsút mondhatunk a kristálytiszta csermelyeknek. Szóval minimum kétszáz méterre távolodj el a vízparttól, bármennyire sürget is a dolog. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha „valaki halkan belelép”.
Vagy egy arra kiránduló kutya felzabálja, és megbetegszik tőle, netalántán kéjesen meg is hempereg benne. Szegény gazda biztosan elátkozza azt, aki otthagyta azt a büdös kupacot… Egy nagyobb méretű, jól zárható szemeteszsák az alapfelszereléshez tartozik, ha elindulunk kirándulni. Ha magunk alá terítjük, akkor megelőzhetjük például azt is, ami egyikünkkel esett meg, szerencsére nem lett belőle nagyobb baj…
Kerüld a darázsfészket!
„A tesóimmal bringáztunk, nekem nagyon kellett pisilni, szóval kinéztem egy bokrot magamnak. Diszkréten leguggoltam, ám hamar érezni kezdtem, hogy valami éget, csíp, szúr. Mi a franc, csalánba ültem?! Nem, basszus, lenéztem, és megláttam, hogy egy darázsfészket sikerült lepisilnem.
Dolgom végeztével villámgyorsan felhúztam a bugyit, nadrágot, de egy darázs bent maradt… és mire sikerült kitessékelni, olyan fájdalmaim voltak, és annyira megrémültem, hogy el is ájultam.
Mégsem ez volt a legnehezebb, hanem visszaszállni a bringára. Tizenegy csípést számoltam meg este az alfelemen, amikor egy tükör segítségével megvizsgáltam, mi a helyzet. Azóta alaposabb vagyok, ha – szó szerint – hív a természet.”
Hegyek között…
Bár igen festői helyeket láthatunk, ha a hegyekben túrázunk, de ott aztán tényleg nincs más megoldás folyó ügyeinkre, csak a természet lágy, ám igen veszélyes öle…
„Pár éve Ausztriában voltunk sziklát mászni, egy több kötélhosszas úton töltöttük a napunkat, nyilván ilyenkor nem nagyon van hova menni. Szerencsére voltak kevésbé meredek, bokrosabb részek a hegyoldalban, úgyhogy ilyenkor – leoldva magunkat a biztosítókötélről – el tudtunk vonulni pisilni, beülőben, védősisakban.
Tény, hogy azóta sem pisiltem ilyen szép panorámában, de végig az járt a fejemben, hogy ha most megcsúszom, és lezúgok kétszáz méterről, akkor csupasz fenékkel fogja megtalálni a holttestemet valamelyik kirándulócsoport.”
Kalandok az úton
Aki útra kel, annak minden eshetőségre fel kell készülnie. Vannak nagyon praktikus lények is közöttünk szerencsére…
„A legdurvább vécés élményeim egy franciaországi buszos kiránduláson estek meg velem középiskolás koromban. Akadt persze cserepes virágokkal díszített út menti nyilvános vécé is (ahol rengeteg fotót készítettünk, annyira extrának láttuk), de sok olyan is, ahol nem volt rendes vécékagyló, csak egy lyuk a padlón, és két tappancs, amire ráállhatsz. Viszont még több olyan S. O. S.-helyzetet is átéltünk, amikor rávettük a sofőröket, hogy a leállósávban parkoljunk le egy percre, és csapatostul pisiltünk az autópálya mentén a mezőn, egymás seggét »takarva«.
Szülőként a legviccesebb élmény, hogy a pisilő kicsi lánygyerekek megmentőjét, a papírbilit, az autó csomagtartójától a repülő melletti kifutópályán át Európa nagyon különböző pontjain használtuk.
Amúgy pedig egy »ismerősöm ismerősétől hallottam«, hogy ez a kis papírtákolmány egy felnőtt feneket is megtart az autó takarásában, ha útközben annyira kell pisilnie, hogy nem bírja ki a következő benzinkútig.”
Kész cirkusz!
Néha nem is kell túl messzire menni ahhoz, hogy nehéz helyzetbe kerüljünk, elég csak egy utazócirkuszban látogatást tenni, és…
„Utazócirkusz… már a műfajtól is hideglelést kapok. Mindegy. Valahogy odakeveredtünk, gyerekestül, férjestül. A hosszú és rettenetes előadás során jött rám, hát… a szapora. Esélyem sem volt épített vécét keresni a környéken, menni kellett, mit menni, rohanni, azonnal, valahova, bárhova. Értitek.
Kirohantam a sátorból, megláttam a ToiToi kékjét, és megindultam, árkon-bokron át, semmi más nem számított, csak hogy elérjek a kékig. Elértem. Feltéptem az ajtót. Beléptem.
Hanyatt vágódtam (majdnem) a szagtól. Megfordultam, lerángattam a nadrágot magamról… és akkor, valamikor a pucér seggű fordulás közben vettem észre, hogy a tartály csordultig tele van. Peremig. Tele. Van. Ne haragudjatok, de nem folytatom a történet, mindenki képzelje oda a befejezést. Amiért előre is elnézést kérek.”
Velence előtt – fesztivál nélkül
Miután Magyarországon mindenütt angolvécé van, ezért elég meglepő, hogy a jól fejlett nyugati társadalmakban még mindig vannak guggolós klotyók, íme.
„Egyetemista koromban Lignanóban nyaraltunk a barátaimmal. Egyik nap ittam valami habzóbort, aminek este nagyon örültem, másnap reggel már kevésbé. Velencébe tartottunk, át kellett szállni a latisanai vasútállomáson. Éreztem, hogy itt baj lesz: szörnyű hasmenés jött rám, so called: cifra. Szerencsére volt vécé is az állomáson, de tudjátok, az az állós, amikor a padló alján van egy kicsempézett lyuk.
Elég bizarr élmény volt, sosem csináltam előtte állva. Jó, tudom, hogy guggolni kell, csak a fájós térdem miatt kissé nehezen ment… De legalább nem tartott sokáig, hisz megvolt a lendület.
Velence amúgy nagyon tetszett, köszönöm.”
„A síneken, ó, a síneken…”
Szerintem kollektív rémálmunk, hogy egyszer ránk nyitnak egy nyilvános vécében, nos, van, akivel ez megtörtént, bár nem ő meséli el a sztorit…
„Lengyelországban vonatoztam egy nem túl jó állapotú szerelvényen, elindultam vécére. Az ajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy szép lendületesen kinyitottam – hogy szembenézzek egy kedves, fejkendős-szoknyás néni meztelen hátsó felével. Úgy meglepődtem, hogy visszaszaladtam a kupéba, és inkább megvártam, amíg megérkezünk az állomásra, csak ott tudtam kiengedni azt, aminek ki kellett jönnie.”
Megszakított utazás
Az tényleg pokoli, ha út közben tör rá az emberre a szükség, pláne akkor, ha az aggódó szerelme vágtat utána…
„Elég gyors az anyagcserém, és ha reggel megiszom egy tejeskávét, általában azonnal el kell mennem vécére. Az azonnal azt jelenti, hogy pár percen belül. Kivéve, ha korán kelek, és az emésztésem is lassabban ébred. Egy ilyen reggelen éppen a szerelmem szüleinek vidéki nyaralójában voltunk. Korán kellett kelnünk, mert mentünk vissza busszal a városba. Megittam a kávémat, de nem történt semmi. Felültünk szépen a buszra, és olyan tizenöt perc rázkódás után elkezdtem érezni, hogy nekem most azonnal vécére kell mennem.
Rettenetes érzés volt, próbáltam visszatartani, de nagyon nehezen ment, izzadtam, szinte pánikba estem. Éppen egy erdős részhez értünk, ahol szerencsére volt egy külön megálló az erdészeknek. Mondtam a szerelmemnek, hogy én nagyon rosszul vagyok, le kell szállnunk. Leugrottam a buszról, és siettem be a fák közé, ő meg nem értette, mi történik, aggódó arccal követett.
Próbáltam lerázni, hogy ne a szeme láttára »szarjam össze magamat«, ezért elkezdtem futni. Végül szerencsére lemaradt, és én gyorsan elintéztem mindent a fák között. Még zsebkendő is volt nálam, szóval végül nem lett szégyenteljes dráma a dologból, de nem sokon múlott. A barátomnak pedig azt mondtam, hogy hánynom kellett. Végül nagyon kellemes lett a sztori vége, mert az erdő közepén vártuk meg együtt a következő buszt.”
A joghurtos pohár és a busz esete
Néha nagyon hasznos, ha az ember nem dobja ki a szemetet…
„Egy olyan buszon utaztam külföldről hazafelé, ahol volt ugyan vécé, de csak pisilésre lehetett használni. Az út közepén éreztem, hogy a napok óta bennem szorult salakanyagnak azonnal távoznia kell belőlem, különben nagy baj lesz. Egy félliteres, kiürült joghurtos pohár hányódott az előttem lévő ülés hálójában, már napok óta ki akartam dobni, de mindig elfeledkeztem róla. Szerencsére volt nálam egy nagyobb méretű üres nejlon is, és megszületett a döntés.
Ez a joghurtos pohár lesz az én alkalmi toalettem. Elvonultam a csomagocskáimmal a vécére, és rettentő megkönnyebbülten jöttem ki.
A telepakolt poharat roppant alaposan becsomagolva elrejtettem a vécén. Persze mindenki tudta, mit csináltam, a szagok elárultak egy zárt térben, pedig még az ablakot is kinyitottam a tiltás ellenére. Amikor megálltunk, bevágtattam a vécére, és kidobtam a bűzkupacot, ami a csomagolás ellenére is intenzív szagokat árasztott magából.”
És egy kis fun fact a végére, ez velem esett meg
A rendszerváltás után megrészegülve utazgattunk a világban, az egyik állomásunkon több mint egy hónapot töltöttünk Angliában. Én húszéves voltam, és először jártam Londonban. Egy nagyon kedves angol ismerősünknél szálltunk meg. Reggel arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilni. Kicsit kóvályogtam a lakásban, félig még aludtam.
Megtaláltam a vécét is, automatikusan bekopogtam, mire vendéglátónk vidáman kiszólt: „I’m here.” Én pedig gondolkodás nélkül, mosolyogva benyitottam, megörülve ennek a kiváló hírnek.
A házigazdánk ott trónolt a vécécsészén, szerencsésre humoránál volt, rázta a kacagás. Egész nap pukkadozva röhögtünk, ha egymásra néztünk.
Both Gabi
ITT elolvashatjátok Fiala Borcsa remek írását is arról, hogy miért lett ekkora tabu a kakálás.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ViewApart
