Anya tervez, gyerek duzzog – Avagy miért nem érdemes túltolni a programok szervezését?

–

Reggel egy órával korábban keltem, hogy legyen időm kitalálni a napi programot

Elolvastam mindenféle fővárosi kirándulásokról szóló gyűjtéseket, cikkeket, amiket leellenőriztem az anyacsoportokban, és a Google-véleményeket is megnéztem az adott kirándulóhelyekről. Nem bízom a véletlenre, ugye. A terv összeállt, nagyon elégedett voltam magammal! 

Elő is adtam a gyerekeknek, hogy megnézünk egy meseösvényt, ami mindössze tíz percre van busszal, aztán meglátogatunk egy játszóteret, hazafelé pedig majd fagyizunk. Szerintetek volt fanfár, konfetti, üdvrivalgás, vagy egyáltalán, bármiféle pozitív reakció?! Semmi! Sehol semmi.

Bocsánat, ez így nem igaz, mert az egyiküknek lebiggyedt a szája, hogy nincs kedve, a másik meg úgy tett, mint aki nem hall.
„Menjünk inkább a szokásos parkba játszózni meg focizni”, közölték. 

 

Itt akár mondhattam volna, hogy jól van, akkor a jóédesanyátokat, nem strapálom magam. De az az igazság, hogy nem csak miattuk próbáltam valami izgibb programot találni, hanem magam miatt is, mert már rettenetesen unom a szokásos játszón való dekkolást. Annyira gyönyörű ez a város, olyan csodaszép felfedeznivalók várnak ránk, ne már, hogy megelégszünk egy két kilométeres rádiusznyi mókuskerékkel! Szóval tojtam a fejükre, elindultunk.

Felszerelkeztem, volt nálam nasi is, a szokásos atombomba az éhenhalás ellen. Mert ez – gondolom – szintén nem csak számomra ismerős jelenség kimozdulás esetén. Olyan kétségbeesett, világvége hangulatú éhségroham tör a gyerekeimre házon kívül, hogy a mindenkori mellettünk ülő néni vagy bácsi a buszon azt hiheti, éheztetem őket. Szóval volt friss pogácsánk, almánk, földimogyorónk, vizünk, váltás ruhánk. A pufogás alábbhagyott egy kicsit, de amint leszálltunk a buszról, kezdődött elölről. Nem hagytam magam, álltam a sarat, és végül győzött a friss levegő, az erdő, az új játszó és a fagyi. Amikor rákérdeztem, hogy, ugye mégsem volt olyan rémes ez a kiruccanás, nagyokat röhögtek magukon. Akkor már én is tudtam velük nevetni.

Máskor meg pont az a baj, hogy miért nem megyünk sehova.

Erről beszélgettem szülőkkel a játszótéren, és persze jöttek az ő beszámolóik is

Réka két kamaszfiút nevel egyedül, akik már attól cümmögnek, ha megjelenik az ajtóban, hát még, ha a száját is kinyitja, és beszélni szeretne. De ez egy másik téma, úgy sejtem, erről is fogok majd írni, ha eljön az az idő. Ám Réka elmesélte, hogy anno Franciaországban nyaraltak, és az utolsó napra vett nagy titokban családi belépőt Disneylandbe. Az akkor tíz- és nyolc éves kisfiúk eleinte lelkesek voltak, de aztán „Leakadtak valami Disney-játékgépnél, és hallani sem akartak a többi látnivalóról, rémes volt az egész. A végén bőgve mondtam, hogy menjünk inkább haza, nagyon bántott a dolog.”  

Zsuzsi rögtön rákontrázott, és elmesélte, amikor négyéves kislányát elvitték az állatkertbe. 
„Úgy képzeljétek, hogy tényleg állatmániás. Csak állatos könyveket hajlandó nézegetni, állatos mesék a kedvencei, és másról sem beszélt, mint hogy menjünk már el az állatkertbe. Erre az orángutánoknál (tehát két perccel a belépés után) eszeveszett sírásba kezdett, hogy ez félelmetes, így gyakorlatilag átszaladtunk vele a helyen, míg ő nem merte kinyitni a szemét, még a kiselefántot sem volt hajlandó megnézni, pedig azt várta a legjobban.

Most épp ott tart, hogy

még mindig szereti az állatokat, csak légyszi, az állatkertbe ne vigyük soha többé.”

A játszón csatlakozott hozzánk egy apuka is, Ferkó, aki rögtön hozta a saját sztoriját a félresikerült fiús napról a hétéves kisfiával.
„Már hetek óta vártuk, mindent szépen megterveztünk, beosztottuk a napot. Az volt a terv, hogy ébredés után elmegyünk egy kiszemelt helyre alaposan bereggelizni, amit aztán lesétálunk, amíg odaérünk a Margitszigetre, ahol majd focizgatunk. Utána mozizás és Flipper Múzeum. Ez volt a terv, de már az első napirendi pontnál elindultunk a lejtőn.

A reggeli nem ízlett Matyinak, alig evett, éhes maradt, végignyafogta az utat a Margitszigetig, majd tíz perc focizás után jött az éhen pusztulás. Nekiindultunk keresni valami harapnivalót, de amit találtunk, ott nem lehetett kártyával fizetni, átmentünk egy másik helyre, ahol még nem volt konyha, egy harmadik helyen végül vettünk aranyáron lángost, amit majdnem teljesen megevett, de utána meg fájt a hasa. Elvonszoltuk magunkat a moziba, az eleje főcímnél persze már vécéznie kellett, kirohantunk. Aztán azon borult ki, hogy otthon kényelmesebb az ülés, majd otthon kakil, de amint leszállt a vécéről, fájt a hasa, szóval úgy húsz percig kínlódtunk a mozi budijában. Mire visszaértünk, pont lemaradtunk a mese induló konfliktusáról és a karakterek bemutatásáról, nem értettünk szinte az egészből semmit. Sebaj, a Flipper Múzeum majd biztos jó lesz, de addigra már annyira nem volt passzban szegény, hogy szinte nem is nézett meg semmit, és hamar közölte, hogy inkább menjünk haza.

A legviccesebb, hogy otthon mit mesélt el a legrészletesebben? Hogy milyen volt a mozi mosdója.”

Tündi beszámolóján nevettem (együttérzésből persze) a legjobban. Kitalálta: lesz annyira jó fej, hogy szervez a kislánya osztályának egy évzáró pikniket az egyik parkban. Pokrócok, mindenféle finomságok, muffinok, gyümölcstál, sós rágcsák, kártyajátékok, labdák, napernyő, minden volt.
„A kislányom alig várta! Az utolsó tanítási napon átadta mindenkinek a meghívót, és persze izgult, hogy vajon hányan jönnek el. Majdnem mindenki eljött,

tök jó volt a hangulat, minden gyerek evett-ivott, játszott, kergetőzött, fára mászott. Csak az én gyerekem duzzogott elvonulva. Hogy miért? Mert unatkozott.

Ne kérdezzétek, én sem értem. Eltelt egész sok idő, mire felhagyott ezzel a műsorral, utána végre kegyeskedett jól érezni magát. Megkérdeztem este, mi volt ez az egész. Annyit mondott, hogy nem ízlett neki a muffin, és az egyik gyerek, akit nagyon várt, nem jött el. Hát, innen fújt a szél. A muffinos megjegyzést igyekeztem meg sem hallani.”

Itt eszembe jutott, amikor a Dzsungel könyvére nagy nehezen, de tényleg mindenféle protekciós vonalat megmozgatva szereztem jegyet, hogy ketten megnézzük a nyolcéves kisfiammal. Csupa jó emlék kötött ehhez az előadáshoz, kizártnak tartottam, hogy rosszul süljön el. Késésben voltunk, futva estünk be a színházba, a jegyünk legbelülre szólt. A nézőtér elsötétült, elindult a zene. Ebben a pillanatban közölte a fiacskám, hogy azonnal menjünk ki, meggondolta magát, fél, túl sötét a sötét, túl fényes a fény, túl hangos a hang. Esélytelen lett volna kiosonnunk, hát ölbe vettem. Így összebújva néztük meg az első felvonást. Majd a szünetben távoztunk, és a Mekiben ettünk egy sajtburgert meg egy shake-et. Ennyit erről.  

 

Mi a tanulság?

Bármilyen közhely, de tényleg halálosan fölösleges szétfeszülni magunkat azon, hogy tökéletes programokat szervezzünk a gyerekeinknek. 

Ugyanis elárulok valamit, hatalmas hír: nekik gyakran két bot is elég a boldogsághoz. De tényleg.

Az elején említett meseösvényt például meg sem találtuk, simán csak az erdőben bóklásztunk, botokból és kövekből bunkit építettünk, és létesítettünk egy csigaovit is. Nekünk is volt agyontervezett napunk a Margitszigeten, de igazából csak annyit csináltunk, hogy ráérősen mendegéltünk, és csináltuk, amihez épp kedvünk volt. Ebédelni akartunk, de hamarabb szembejött a vattacukor, hát ettünk azt. Ebéd előtt, bizony.

Nem is csoda, hogy könnyen szarul sülnek el a nagy gonddal megtervezett csoda programok, hiszen túl sok az elvárás, túl sok a pörgés, a görcs, hogy ennek most nagyon jónak kell lennie, miközben a gyereknek úgy istenigazából tényleg csak annyi kell, hogy figyeljünk rájuk, legyünk együtt, és lazuljunk. Ezt próbálom szem előtt tartani. 

El kéne dönteni, miért is akarunk annyira nagyot szakítani. A gyerekekért? Magunkért? Hogy elmondhassuk magunkról, milyen jó kis napot szerveztünk? Vagy hogy legyen mit posztolni Instára?

Nem kell megfelelnünk senkinek, az a helyzet. 
Nincs verseny, még ha a közösségi média mást is sugall. Lehet lazulni, csak úgy lézengeni, sőt, unatkozni is.

Mire való a nyár, ha nem erre?!

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/FluxFactory