WMN-Milli

Fábián Juli spontán pózban a szponzorautónál

DTK elöljáróban viccesen elmesélte, hogy brit férjével úgy döntöttek a házasságuk elején, hogy Magyarországon fognak élni, főleg, mivel a férje szereti a kihívásokat. Ennek folyományaként a férj hozta a hazai környezetbe sajátos humorát. De ő is meggyőződhetett arról, hogy a magyarok számára mit jelent a jó kedély. „Igaznak tűnik a mondás: „sírva vigad a magyar”. Itthon a legjobb bulik sem telhetnek el anélkül, hogy valaki ne bőgné el magát” – mondta DTK, és gyorsan illusztrálta is ezt egy saját történettel. Esküvője előtt egy nappal elhűlve nézték az angol rokonok, hogyan zokog a menyasszony, miután megbántódott saját édesapja egy erősebb kijelentésén, majd másnap miként ugrott a nyakába, mintha mi sem történt volna. Férjével azóta is nap mint nap gyorstalpalón tanulják egymást... és saját magukat. De vajon tanulható-e a boldogság? – teszi fel a kérdést a megjelent vendégeknek, és egyből arra kéri őket, idézzék fel a legutóbbi idők egy-egy boldog pillanatát.

Hadas Kriszta azt idézte fel, amikor a napokban megérkezett két hét kijevi tartózkodás után a férje, és ilyenkor mindig sokkal intenzívebben érezteti vele, hogy mennyire szereti. Majd nagy derültség közepette felelevenítette azt is, milyennek ismerte meg Réz Andrást: „Amikor először találkoztam vele, már akkor is úgy köszönt, ahogyan ma, akár a telefonban is, hogy: „Halihó!” Nagyon csodálkoztam ezen, mert én egyáltalán nem vagyok az a típus, akinek a fenekéből is a napsugár ragyog. A szorongásaimat jobban a nevén tudom nevezni. Az is jellemző rám, hogy a munka csupán elégedettséggel tud eltölteni, a boldog pillanataim 90 százaléka nem a munkához köthető.”

Réz András esztéta szerint a boldogság sokféle lehet. „Van olyan boldogság, amikor rádöbbenek, hogy kinyílt a futórózsa, de ilyen az is, amikor főzök, és megérzem a bográcsnál a szalonnazsír meg a füst keveredő illatát, vagy amikor rendet rakok a könyvespolcon, és elégedetten látom, hogy felszabadult fél polcnyi hely. De vannak más típusú boldogságok is, ilyen, hogy tervezhető az élet, van benne kötődés, biztonság, hogy tudom, mi a dolgom, mik a korlátaim, és eszerint élhetem az életemet. Boldogság, hogy ezek fényében megengedhetem magamnak, hogy amit nem akarok, azt nem csinálom meg.”

Kriszta felveti, hogy Magyarországon mintha nem néznék jó szemmel az emberek, hogy valakinek kerek az élete, szinte szabadkoznia kell, ha minden stimmel, majd dr. Bánki György pszichiáterhez fordul, mit gondol erről.

„Valóban van ilyen jelenség, aminek a gyökere, hogy a tökéletességhez nem jó kapcsolódni” – mondja a szakember, majd a többiek közbevetéseire, mely szerint a panaszkodást kicsit jobban szeretjük, mint a mások boldog életével való szembesülést azzal folytatja: „Nem tanultuk meg, hogy a hatalom mi vagyunk, nem élhettük ezt át. Itt Magyarországon a rosszat állandóan kidobáljuk valakire, nagyon éretlenek a csoportműködéseink. Persze más országokban is működik ez, csak máshol mások az arányok. Ez az a tényező, amitől mi nem vagyunk együttműködők és barátságosak.”

A hibáztatás, panaszkultúra kapcsán aztán Zoli is megszólal, aki DTK szerint joggal okolhatna másokat, hiszen a születésekor orvosi műhiba miatt lett mozgássérült. „A mai felfogásomhoz nagyban hozzájárult édesanyám és a barátaim, akik – mondhatni „elrugdostak” idáig. Gyakran meg is kapom, hogy miért mosolygok folyton, hogyhogy velem mindig csak jó dolgok történnek.” Aztán elmeséli, hogy néha ő is hibáztat másokat, most például a kerekesszékét, ami akadályozza abban, hogy részt vegyen a barátaival egy nagy európai utazáson. A széke ugyanis nem fér be az autóba, és a legtöbb helyen sajnos nem lehet akadálymentesen közlekedni, ahol kirándulnának. „Nekem sem csak a napsugár ragyog a fenekemből, időnként vannak ott felhők is” – összegzi. 

Zoli nehézségei kapcsán Juli is beszélt az életében lévő mélypontokról, és arról, hogyan tud ilyenkor is a felszínen maradni. Hogy a barátai, ismerősei mind azt mondták róla, ő milyen erős, neki mégis nagy élmény volt, amikor végre hagyta, hogy elborítsa a fájdalom. „Számomra a fogódzót mindig az alkotás és a barátok jelentették. Nyolc éve járok pszichológushoz, hogy még jobban megismerjem magam, és a munka eredménye az is, hogy a külvilág működését a belső változásaim segítenek meghatározni.”  Megemlítette közelmúltbeli komoly betegségét is, amiről eddig keveset beszélt, de már túl van a nehezén, és akkor fog róla mesélni, ha már teljesen maga mögött tudhatja.

A boldogság a téma, de lassan mindenki elmondja élete nehézségeit, és a megküzdési stratégiákat is. Hadas Krisztára nagy feladatot rótt az élet, mert ahogy ő mondta, egész életében ott ólálkodott körülötte a halál. Volt férjét, nagy szerelmét és gyermekét elveszítette már. „Megtanultam, hogy amikor leértem a gödör legaljára, akkor hogyan tudok onnan elrugaszkodni, és elindulni felfelé. Nemcsak a magánéletében, de a munkám kapcsán is sok embert láttam meghalni, és azt gondolom, hogy a humor segített újra és újra nekifutni.” Pont ezért zavarja nagyon, amikor azt mondják neki vagy másoknak, hogy „könnyű neked, hisze te szerencsés vagy".

Hadas Kriszta válaszával DTK továbbdobja a labdát Bánki Györgynek, vajon hisz-e a szerencsében.

„Olyan kultúrában élünk, ahol a szerencsénket mindennap meg kell csinálni. Tulajdonképpen kicsit sajnálom, hogy nincs egy gazdag férjem, aki egyszerűbbé tenne ezt" – jegyzi meg igen ironikusan, mire a többiek a közönséggel együtt nevetnek, Hadas Kriszta és Réz András pedig azt firtatják, miért ne lehetne egy gazdag felesége. De azt persze azért nem akarná, mert az olyan frusztráló lenne, mire máris megkapja a riposztot, hogy neki semmi sem jó.

Bánki György aztán komolyabbra fordítja a szót, és elmeséli, hogy ő is megküzdött egy krónikus betegséggel, amibe ő vitte bele saját magát, és nem volt könnyű másképp élni ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni.

A színpadon aztán kisebb vita alakul ki András és Juli között. András elmeséli, hogy egy problémája kapcsán elment egy tanácsadóhoz, de három alkalom után rájött, hogy nem kér ebből, van más feladata, és inkább elfoglalja magát. „Nem engedem a jelenembe azt, aminek már leáldozott. Így dobtam ki az elhunyt állat családtagok egészségügyi könyvecskéit is. Az elhunyt macskák, Cirfandli, Cunami – és Lola kutya helyett a velünk élő cicával, Schrödingerrel foglalkozom inkább." 

Juli kicsit másként gondolja, szerinte a gyász és a boldogság összetartozó dolgok. „Ha beengedem az életembe a gyászt, akkor tudom megélni az örömöt is. Az életnek az is része, hogy egy autó elcsapja a macskát" – mondja, és senki nem várja, hogy eldőljön, kinek is van igaza.

Aztán elérkezik a nézői kérdések ideje. Niki arra kíváncsi, ki mit tesz a mindennapi boldogságáért.

Hadas Krisztát nagyon zavarja, hogy nem tudunk egymásnak örülni, irigyek, rosszindulatúak vagyunk, és aki ilyen, az egy idő után szerinte „kurva ronda” lesz. „A nőtársaim sikerének kifejezetten szándékoltan igyekszem tapsolni, úgy gondolom, hogy a gyűlölködő ember boldogtalan." Elmeséli, hogy neki sem mindig sikerül jó fejnek lennie, mert egy alkalommal visítva kiabált egy nővel, miután az egy ruhaüzletben vérig sértődött, és ordítozott a férjével meg a fiával, akik véletlen elhúzták a próbafülke függönyét. „Erre nem vagyok büszke; egy ponton azt vágtam a nő fejéhez, hogy örüljön, amiért valaki legalább véletlenül rárántotta a függönyt” – és a közönség a vendégekkel együtt már visítva röhög, ahogyan ezt szenvtelen stílusában előadja a tévés szakember.

Bánki Gyuri felidézi Karinthy Frigyes „Szeretem az állatokat” című írását, melyben az író be akarja bizonyítani egy kis nyuszinak, milyen jók is az emberek, végül addig hajkurássza a nyulat, míg a partvissal megöli. Réz Andrásnak nincs más válasza a kérdésre, ő csak annyit mond: „Légy jelen az életben!”

A májusi Hello, WMN! est lezárást DTK nem nyújtja hosszúra, az elmúlt másfél óra nem is igazán igényel kommentárt, csupán annyit jegyez meg végezetül: Legyetek – vagy ne legyetek jelen, döntse el mindenki, őt mi teszi igazán boldoggá!

Ha azonban mégis összegezni szeretnénk ezt a májusi dumálós estét, hiába oszlottak meg a vélemények arról, miben áll a boldogság, az kiderült, hogy a sokféle összetevőt mindenki saját maga határozza meg. Mindenkinek egy kicsit más, a többiekétől különböző a saját receptje.

Kárpáti Judit

Fotók: Csiszér Goti/ Goti Photography