–

Sose szerettem sportolni. Kicsi vagyok, kerek, és puha, nem nekem találták ki a műfajt, gondoltam. Húszas éveim végéhez közeledve ugyanakkor én is beláttam, hogy márpedig kellene valamit mozogni. Kézenfekvő opció volt a futás, szinte semmi sem kell hozzá, akkor és annyit fut az ember, amikor és amennyit akar. Körülöttem többen is hasonlóan gondolkodtak, el is terveztük, hogy futni fogunk. Engem ez a gondolat, hogy fogunk, már önmagában annyira megnyugtatott, hogy tulajdonképpen nem is kellett semmit sem csinálnom. Mert én futni fogok. Hogy mikor? Hamarosan, valamikor.

Ebből a nyugalmi állapotból rángatott ki Beatrix barátnőm azzal, hogy benevezett egy versenyre, de akivel menni készült, végül mégsem ért rá a nagy napon. Egyedül pedig nem volt kedve, úgyhogy megkérdezte, nem mennék én is? „Csak” öt kilométer, és több mint egy hónap van addig.

Nem tűnt lehetetlennek

Ha az ember kitartóan beleteszi a munkát, abszolút hozható... De nekem is? Én is meg tudom csinálni, akinek, ha nincs valamiben instant sikerélménye, többet nem is próbálkozik? Arról nem is beszélve, hogyha valamit muszáj megcsinálnom, akkor még az a kevéske kedv is elszáll. 

Én is úgy vagyok az ilyesmivel, mint Lewis Carroll Tükörországában a pillangó, akinek a szárnya vajaskenyérből van, a teste kenyérhéj, a feje pedig kockacukor, és kizárólag tejszínes teán él. Ha nem talál ilyet, éhen hal. Ha mégis talál, akkor meg a kockacukorfeje fog beleolvadni a teába. 

Ha nincs tétje valaminek, szinte lehetetlen rávenni magam, hogy belekezdjek. Ha viszont már van határidő, nevezési díj, vállalás vagy nyilvános ígéret, akkor muszáj lesz megcsinálni. De ha nem az élvezetért teszem, amit teszek, azonnal elmegy a kedvem az egésztől.

Na jó, valójában ezek csak kifogások, úgyhogy belevágtam. Leginkább azért, hogy bebizonyítsam magamnak, igenis képes vagyok túl lépni, a belső, vélt vagy valós akadályaimon.

(Hamis) reményteli indulás

Május végén végül megvettem a legolcsóbb sportcipőt, és először csak úgy a városban lódultunk neki a barátommal, semmi kényszer, semmi elvárás. Fogalmunk sem volt, mi az ideális tempó, többször kifulladtunk, sétáltunk egy picit, aztán újra futottunk. Erőlködés nélkül máris több mint három és fél kilométert tettünk meg, és utána mintha kicseréltek volna: máshogy vettem a levegőt, és a hangom is stabilabb lett. Három és fél kilométer? Hát kinek kell a felkészülés – bíztam el magam túl korán.

Azért sejtettem, hogy nem lesz ez mindig ilyen egyszerű. De miután meghallgattam a világ összes, néha egymásnak ellentmondó jó tanácsát ismerősöktől, úgy döntöttem, heti három futás kell. Ez még pont elég lehet arra, hogy a testem hozzászokjon a rendszeres terheléshez, megerősödjenek az izmaim – és főleg az elején nagyon kell figyelni a pihenésre is!

Bár tényleg kellemes meglepetés volt, hogy jobb formában vagyok, mint gondoltam. A Városliget pedig esténként egészen kellemes helyszín, főleg barátokkal csacsogva. Ismerős ismerősének az ismerőse szerint az a tuti, ha annyira lassan szaladunk, hogy közben még különösebb megerőltetés nélkül tudunk beszélgetni is. Nekünk ez kb. 8 perc/kilométeres tempót jelentett.