Nyilván nem volt véletlen a dátum kiválasztása. Amikor eldöntöttük, hogy márciusban szeretnénk megtartani az esküvőnket, és megláttam, hogy Szilárd-nap éppen szombatra esik, egyértelmű volt, hogy ezzel az apró részlettel is szeretnénk személyesebbé, jelentőségteljesebbé tenni a napot, amikor összekötjük az életünket.

Hosszú éveket töltöttem terápiában, és az elmúlt hónapokban még inkább turbófokozatba kapcsoltam, hogy lelkileg, mentálisan, fizikailag, de még hormonálisan is kerek egésszé, egy egészségesebb emberré váljak. Nem azért, hogy az esküvőm napjára top formába lendüljek, utólag mégis érdekes, hogy az élet éppen úgy alakította, hogy a krónikus betegségemből kifolyólag sok tekintetben

új ösvényekre léptem, és mintha menyasszonyként ért volna révbe az átalakulásom egy szakasza.

Az elmúlt időszakban írtam már arról, hogyan változott meg az étrendem, hogyan igyekeztem megszabadulni a lelki terheimtől, és hogyan kerültem közelebb saját magamhoz és a nőiségemhez. Mindezek a belső és külső folyamatok segítettek nyugvópontra térni, ahol kikristályosodott előttem, hogy a múltam, a velem történt traumák megváltoztathatatlanok, azzá az emberré alakítottak, aki ma vagyok, de a jövőben nem muszáj mindezeket teherként magammal cipelnem.

Szentesi Évi írt nemrégiben arról, milyen felismerést hozott az életébe A döntés elolvasása: „Edith Eva Eger könyve a legjobbkor került a kezembe. Arra világított rá, hogy azok a kínkeserves dolgok, amelyek velem megtörténtek, mind az életem részei. Nem tagadhatom meg, nem tudom semmissé tenni őket, de kezdhetek velük bármit. Építhetek belőlük csodálatos palotát. Az élet-halál harcomból lehet virágzó, tartalmas, csodálatos élet, lehetek szerelmes, kiegyensúlyozott, boldog ember.” 

Mindez pedig pontosan összefoglalja azt, amin a legkeményebben dolgoztam az elmúlt fél évben a craniosacralis terápiámon: feloldani azokat a fizikai és lelki blokkokat a testemben, amelyek a korábban szerzett traumáimból fakadtak.

Átkeretezni őket, útjára engedni a fájdalmat, a dühöt, a haragot, megszabadítani a lelkemet és a testemet attól a sok béklyótól, amelyek éveken át, még akkor is gúzsba kötöttek, amikor már azt hittem, réges-rég felszabadítottam magam minden teher alól.

Vicces dolog ez az önismeret. Egy adott pillanatban őszintén elhiszed, hogy te már kívül-belül ismered magad, nemcsak a házi feladatot végezted el, hanem a szorgalmikat is annak érdekében, hogy fejlődj. Aztán eltelik néhány hét, hónap vagy akár év, és visszatekintve rádöbbensz, milyen pokoli nagy utat jártál be azóta, hogy azt hitted, már nincs feljebb. Elmosolyodsz, milyen aranyos, naiv gondolat volt azt hinni, hogy már mindent tudsz. Ennek a logikának a mentén persze teljesen egyértelmű az is, hogy ugyan most azt hiszem, hátradőlhetek, elégedetten összecsaphatom a tenyerem, hogy na, ezzel is megvolnánk, hiszen jobban érzem magam, mint valaha, de tudom, jön még kutyára dér. Most mégis hagyok időt magamnak, hogy egyszerűen csak élvezzem, és hagyjam, hogy átjárjon az érzés:

Köszönöm, jól vagyok. Most minden jó. Megdolgoztam érte, megérdemlem, hogy békében legyek.

Ebben a lelkiállapotban ébredtem az esküvőnk napján is. Azt már a legelején elhatároztuk, hogy bármi is történik (vagy épp nem történik) aznap, nem hagyjuk, hogy beárnyékolja a boldogságunkat. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, nem bosszankodunk, nem kedvetlenedünk el, az adott körülményekből fogjuk kihozni a legtöbbet.  

 

Tudatosan készítettem fel magam a gondolatra, hogy ez a nap számomra más lesz, mint azoknak, akiknek a szülei, nagyszülei ott állhatnak a szertartáson. Úgy gondoltam, faramuci módon úgy kell majd megélnem a boldogságot, hogy közben óhatatlanul keserédes lesz. Ahogy ezzel a képpel barátkoztam, szép lassan azonban elkezdett természetessé válni ez a felállás, és átvette a fókuszt, hogy az a nyolcvan ember, aki viszont helyet foglalhat majd a teremben, egy emberként örül a boldogságunknak. Hagytam, hogy a szívemben tátongó űrt kitölthesse minden jelenlévő a szeretetével, amit pedig nem tudtak, azt fájdalom nélkül elfogadjam.

Hálás vagyok, hogy egy olyan férfi kísért oda a férjemhez, aki ismerte és szerette a szüleimet, és hogy vele együtt olyan emberek ültek az első sorokban, akiknek megköszönhettem, hogy bár árva vagyok, soha nem kellett gyökértelennek éreznem magam, olyan valakinek, aki nem tartozik sehova. 

Össze sem lehet számolni, hány könnycsepp hullott az esküvőnkön, de mindegyik hálából, szeretetből, örömből, és az emlékezés legszebb módjából fakadt. Bár a szüleim fizikai valójukban nem lehettek velünk, minden porcikámmal hiszek abban, hogy aznap ott voltak minden szeszélyes széllökésben és ragyogó napsugárban, ami betöltötte a szertartásunk termét. A hagyományoknak megfelelően rajtam volt egy régi nyakláncom, az új menyasszonyi ruhám, egy kölcsönkapott cipő, és egy vékony kis kék organzaszalag, amit a bokámra kötöttem.

Ezt előző este abból a stólából vágtam le, amit még anyukám varrt egy húsz évvel ezelőtti esküvőre a koszorúslányruhámhoz.

Hiszek a szimbólumokban, és ennél szebbet nem találtam.

Férjhez mentem.

Köszönöm, jól vagyok. Most minden jó. Boldog vagyok.

Kiemelt kép: Natural Senitments

Krajnyik Cintia