Éhesen születtem, azóta is folyton az vagyok. Valahol minden bohócnak annak kell lennie. Nem találkoztam még olyan természetes szórakoztatóval, vagy művésszel, akit ne az motivált volna, hogy szeressék, hogy elbűvöljön másokat.

Még mielőtt bármi mást tudtam volna magamról, mondjuk, hogy a zöld a kedvenc színem, vagy hogy undorodom minden fürdőszobától, ami nem az enyém, tisztában voltam azzal, hogy melyik érzést akarom kergetni, ha kell, életem végéig.

Anyám azt mondta, kismajom vagyok, táncolok, nevetek, akár meg is sértem magam, ha cserébe szeretettel gondolnak rám. Nem a hiányára próbáltam gyógyírt találni, volt nekem is elég.

Éppen azért kerestem másokban, mert bennem túl sok volt belőle, és szerettem volna tudni, hogy ők is így működnek-e, hogy az ő szívük is pont ugyanolyan túlcsorduló, szeszélyes óceán, mint az enyém. Úgyhogy állandóan azon voltam, hogy kiválasszak valakit, akibe beleönthetem.

Az óvodában a Nagy Tominak akartam adni. Még csak nem is kedveltem, de kíváncsi voltam rá, hogy van-e annyi szeretet bennem, hogy kipótoljon minden más hiányzó elemet. Volt. 

Első osztálytól negyedikig egy Lili formájú medencébe tereltem, és tudom, hogy néha valóban mély vízben játszottunk. Ő viszont gyakrabban mert belőle másoknak, mint én, és akkor még nem értettem, hogy nem azért vagyok féltékeny, mert az összes fiú az ő kristálykacajú kútjához járt figyelemért, hanem mert onnantól nem csak hozzám tartozott.

Felsőben minden csütörtökön egy félliteres Fantába zártam a hullámaim, hogy Kristófnak adhassam rajzóra előtt. Sokat piszkált a tűzpiros cowboycsizmám miatt, én meg újra és újra felvettem, hogy megsértődhessek rajta. Ő a gleccservizet szerette, hát hűvös lettem, jobban tetszett neki a csermely, mint a patak, így elfogytam kicsit. Szerencsére még azelőtt megunt, hogy elapadhattam volna.

A gimnáziumban egy Eszterem volt. Halkan zubogó, érintetlen, erdei vízesés, csak az találta meg, aki kitartóan követte a sziklák között. Igyekeztem finoman táplálni, vödrönként adagolni a szeretetem, nehogy megijesszem, de mégis belefulladtunk a kamaszkor rakoncátlan áradatába. Talán ezt sajnálom a leginkább.

Jobb volt, amikor még nem tudtam, hogy veszélyes vagyok.

Az egyetlen ember, aki látszólag gond nélkül lebegett az uszadék fán, még a legvadabb viharban is, az édesanyám volt.

Ha más emberek érzései esőcseppek voltak, ő volt a folyó, amely mindent összekötött. Míg a többi jelöltemnek egyszerűen nem volt a birtokában semmi, ami elég nagy lett volna, hogy viszonozza az én zabolátlan, eltúlzott rajongásomat, anyám ugyanolyan pazarló módon szeretett, mint én. Biztos lehettem benne, hogy mindig meg fogja tenni azokat a plusz lépéseket, ami másoknak eszébe sem jutna: állandóan meglepett valamivel, kincseket hozott nekem, és sosem felejtette el megemlíteni, hogy az ő szíve is kiapaszthatatlan forrás, és nincsen olyan gát, vagy meder, amely elterelhetné az enyémtől. 

A halála után gyakran éreztem azt, hogy az én hatalmas, hullámzó érzéseimnek sosem lesz másban helye, egyszerűen nem férnének el.

Próbáltam darabokra szedni, és leönteni őket olyanok torkán, akikről azt hittem, szintén erre a mindent felemésztő feltétlenségre vágynak. Persze rosszul ítéltem meg a helyzetet. A szeretetre vágyást könnyű összekeverni olyan dolgokkal, mint a menekülés, a kifogások vagy az engedélykérés, hogy elpusztíthasd magad.

Mégis, ez volt a legjobb opcióm, így egy ideig olyanoknak adtam a szeretetemet, akiknek valójában csak a szolgálatomra volt szükségük. A gazdátlan érzéseim pedig minduntalan visszapattantak rám, lyukakat ütve a testemen, nem akkorát, mint amekkorát az anyám hagyott maga után, de ugyanúgy égtek, ha hozzájuk értem.

Volt, amikor magamat is képes lettem volna felvágni, csak, hogy végre kiszabadítsam a bennem rekedt szeretetet, és végre otthont találjak neki.

Aztán jött az exem. Abban az időben ő volt a legcsodálatosabb dolog, amit az utamba sodorhatott az élet. A tizenöt évesek nem sokat tudnak a csodákról. Egy groteszkül hatalmas, esetlen, jámbor kamasz fiú ugyanolyan jó megváltó-alapanyagnak tűnt, mint bárki más lehetett volna. És valóban megváltónak láttam, kizárólag számomra teremtett szentnek – valahol a mai napig annak tartom. A jósága vonzott engem hozzá, és a páratlan képessége arra, hogy ugyanazt a szeretetet ragyogja vissza rám, amit én adtam neki. Akkor jöttem rá, hogy medret találtam az óceánomnak, amikor a szemébe nézve anyámét láttam. 

Azt, hogy igazából az egymás iránt érzett szeretetünk volt az egyetlen közös bennünk, csak sokkal később realizáltam.

Kellett úgy öt év összeférhetetlenség, drámai monológok és kamaszos butaság, hogy megértsük, az tartott össze, hogy egyikünk sem volt kész elengedni az első embert, aki képes volt azzal a megfékezhetetlen, elvadult, fojtogató hévvel szeretni minket, mint amire vágytunk. 

Egy részem belehalt, amikor el kellett engednem, mert sosem szűntem meg szeretni őt. Minden más hiányzott, de az a szeretet megkérdőjelezhetetlen volt, és azt éreztette velem, hogy senki más nincs ezen a földön, aki megadhatná nekem. Nem szándékosan csinálta, nem az volt a célja, hogy magához láncoljon, csak úgy működött, mint én: folyamatosan motoszkált benne az aggodalom, hogy korlátozott számú ember létezik, aki képes olyan erősen érezni, mint mi tudunk. És ebben egyébként igaza volt. 

Az egyetlen oka, hogy mégsem fulladtam magamba, miután összecsomagoltam azt a szeretetet, és továbbálltam, az volt, hogy felnőttkoromra elkezdtem észrevenni, hány másik, lenyűgöző formája van a szeretetnek, amelyet addig mellőztem. Beleszerettem az írásba, az igazságba, abba a szabad és törvénytelen sávba hajnal kettő és öt között, amikor csak én létezem.

Az eszmék után pedig az emberekben is elkezdtem megtalálni a nekem való példányokat, akik nemhogy nem bánták, hogy mindig túlcsordulok, hanem éppen ezt szerették meg bennem.

Csókot nyomtak a homlokomra a hidegben, lejátszották a kedvenc számom – akkor is, ha borzalmasnak találták –, és eljöttek eltemetni a galambot, aminek a holtteste felett sírtam a Pozsonyin. Szebbnek láttuk az eget attól, hogy tudtuk, hogy együtt állunk alatta.

Beleszerettem a barátaimba, és ők is belém, és életemben először nem éreztem azt, hogy ha felosztom a szeretetemet, azzal valamiképp megszentségtelenítem.

Nem szűntem meg vágyni arra, hogy egyszer találjak valakit akinek az egészet odaadhatom, úgy, ahogy anyámnak tudtam, de ez nem tett kevésbé hálássá, hogy ott vannak nekem. Fellélegezhettem mellettük. Már nem csak én voltam óceán. 

Amint rájöttem, hogy nem vagyunk olyan ritkák, mint először hittem, elkezdtem észrevenni őket.

Az óceánokat minden kavargó kis folyamban. Szüntelen utánuk kutattam, és közben elhagytam azt a rossz szokást, hogy úgy teszek, mintha én nem lennék az.

Nem akartam többé otthonos lenni, mint egy medence, vagy csendes, mint a tavak, megengedtem magamnak, hogy rémisztő legyek, szabad, magával ragadó. Nem játszottam gyengébbet, kisebbet, egyszerűbbet a valóságnál, mert végre megismertem, milyen teljes erővel szeretni, és nem elégedtem meg semmi mással.

És úgy, ahogy a vizek egymásba folynak, úgy tört utat magának az én imádott folyóm, most is az ölében ringatózom.

Nyugodtabb, mint az anyám, de ugyanolyan ragyogó és meleg, mint ő volt. Az első ember, aki előtt már egy percre sem próbáltam gátak közé szorítani magamat. Nem fél az áradástól, sőt élvezi, hogy lebeghet rajta.

Megtanította nekem, hogy ahogy az óceán nem felelős a fenekére süllyedő hajókért, úgy én sem vagyok felelős mások érzéseiért: nem tarthatok vissza részeket magamból mások kényelméért, és nem vagyok arra kárhoztatva, hogy örökké védjem rajongásom tárgyait a hullámaimtól. Csak találnom kellett valakit, aki nemcsak képes, de szeret is erős sodrásban úszni. 

Mindig a belőlem kiömlő és a felém áradó szeretet lesz az, ami által definiálom magam.

Keresni fogom mindenhol és mindenkiben, akármilyen formában kínálják nekem, mert szeretni születtem, akárcsak az anyám. Talán túl sok van nekem belőle, az is lehet, hogy még többre vágyom, de szégyellni nem fogom magamat miatta, és sosem fogom visszafogni azért, hogy kicsit könnyebb legyen befogadni engem.

Szeretet vagyok, zabolátlan, kannibál szeretet, és amikor meghalok, én is ugyanolyan lyukat fogok hagyni valakiben, mint az én halottaim bennem, hogy aztán ők szeressenek túl erősen és túl felemésztőn, ahogy én tettem.

A hiányom újraindítja az örök körforgást, esőcseppek etetnek folyókat, folyók etetnek óceánokat. Megtaláljuk egymást, újra és újra, amíg bele nem pusztulunk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Bogdan Perfiliev

Nyáry Luca