Az igazi nő tiszta, éteri, visszafogott – ezért sem fingik vagy kakil (haha)

–

Kutatások rendre azt találják, hogy a férfiak átlagosan többet finganak, mint a nők. Mielőtt reklamálni kezdenél, hogy „nem igaz, mert nálatok otthon a nők”, kérlek, vedd figyelembe, hogy átlagokról beszélünk, tehát simán előfordulhat, hogy egyes nők többet eregetnek, mint egyes férfiak. A különbség csoportszinten jelentkezik, és állítólag két fő okra vezethető vissza: 1) a férfiak hajlamosabbak gyorsabban enni, mint a nők; 2) a férfiak kevésbé szégyellik a púzást. Kezdjük az elsővel! 

A fingás színtiszta biológia. Vagy mégsem?

Az emésztőrendszerünkben időnként óhatatlanul gázok gyülemlenek fel. Ezeket, nincs mit tenni, vagy böfögéssel (a gyomorból és a nyelőcsőből), vagy szellentéssel tudjuk kiadni magunkból. A bélgázok kialakulásának számos oka lehet, de általában két fő bűnöst szoktak emlegetni.

Az egyik eset, amikor sok levegőt nyelünk le: itt jön képbe a férfiakra inkább jellemző túl gyors étkezés, de ez történhet akkor is, amikor rágózunk. Ez a fajta puki hangos, de várhatóan szagtalan lesz.

A másik eset, amikor a vastagbélben lévő maradék tápanyagokat, rostokat a mikrobiomunk (a bennünk lévő mikrobák összessége) elkezdi erjeszteni. A folyamat közben olyan gázok keletkeznek, mint a hidrogén, a szén-dioxid, a metán, a kén vagy az ammónia, amelyek jó része a végbélnyíláson keresztül távozik. 

Abban, hogy mennyit fingunk, természetesen életmódbeli faktorok is szerepet játszanak: ha esténként csilis babot vacsorázunk sörrel, azt a környezetünk is meg fogja érezni. Ha nem mozgunk eleget, a beleink sem fognak, viszont minél lassabb a bélrendszerünk, annál több felesleges gáz halmozódhat fel benne. A rendszeres testedzés hiányán vagy meglétén túl azt is fontos figyelembe venni, hogy sokan vannak, akik különböző bélproblémákkal, laktóz- vagy gluténérzékenységgel küszködnek. De ami nekem most ennél is érdekesebb, az az, hogy itt van a szellentés, egy ennyire magától értetődő testi történés, mégis mennyire komplexszé tud válni, amint elkezdünk jelentéseket társítani hozzá a személyközi-kulturális térben. 

Szigorú normák vonatkoznak rá

Ha belegondolsz, a társadalomnak határozott véleménye van arról, mi tartozik a testen belülre, és mi kerülhet azon kívülre. A hányást, a menstruációs vért, a taknyot, az izzadságot sokan undorítónak tartják, aminek mélyén ott lapulhat a fertőzésektől való evolúciós félelmünk is, mindenesetre ez az undor különböző mértékben arra az egyénre is kiterjedhet, aki nem képes tartani a határt a kint és a bent között.

Ha valaki bekakil, az nehezen egyeztethető össze a felnőtt, kompetens identitásával. Nem véletlen, hogy a fejlődéslélektani elméletekben a szobatisztaság kialakulása az énhatékonyság, az önkontroll, a teljesítőképesség megtapasztalásával függ össze.

Ezért is van az, hogy betegség következtében átmenetileg vagy tartósan elveszteni a széklet visszatartására való képességünket általában megrázó élmény: a személy azt élheti meg, hogy tehetetlen, gyermeki állapotba csúszik vissza, amikor pelenkát kell használnia. 

A társadalom azt is határozottan kijelöli, milyen helyszíneken üríthetünk, és mely tevékenységeinket függeszthetjük fel vele. A cél általában az, hogy elrejtsük: szaró lények vagyunk.

Elrejtsük szavakkal is, és helyette eufemizmusokat használjunk („kimegyek a mosdóba”). A legtöbben diszkréten nemcsak arra törekszünk, hogy a vizuális ingerektől kíméljük meg egymást (az ürítés és az ürülék látványától), hanem a szagoktól és a zajoktól is – na ez már sokszor nehezebben kivitelezhető.  

 

Biztos te is átéltél vagy ismersz olyan sztorikat, amikor emberek, különösen egy párkapcsolat elején, nem mernek kakilni, ha a másik is a közelben van. Nők, akik utazáskor inkább a kávézóba járnak le a hotelból, vagy megkérik a párjukat, sétáljon egyet, amíg elvégzik a dolgukat. Vagy kifejlesztenek különböző technikákat, lassítanak a perisztaltikán, vécépapírral bélelik ki a retyót, megnyitják a csapot, zenét játszanak le a telefonjukról, csak hogy kevésbé lehessen hallani a placcsanást, az esetleges pukikat. 

A legtöbbet a heteró nők aggódnak

A femininitás hagyományos értelmezése szerint az igazi nő tiszta, éteri, visszafogott – utóbbi azt is jelenti, hogy egyáltalán nem kakil, legalábbis benntartja a pukit (erről Szentesi is írt korábban ITT). A nők bélműködése máig tabunak minősül, de hát bizonyos kontextusokban még a szoptatás vagy a menstruáció is annak számít. A nőktől kiskoruktól kezdve elvárják, hogy uralják a testüket, korlátozzák annak térbeli kiterjedését („figyelj oda, hogyan ülsz”, „ha késsel-villával eszel, ne álljon ki a könyököd”, stb.), és ez a szagokra is vonatkozik. Ezeket az elvárásokat persze a nők is belsővé teszik, önmagukra vonatkoztatják, majd gyakran a lányaiknak is megtanítják (a nemi szerepeket általában az azonos nemű szülőtől, rokonoktól tanuljuk, ezért sem könnyű megkérdőjeleznünk őket).

Felnőtt korára sok nőben kialakul a félelem, hogy a székletének, fingjának szaga tönkreteheti a választott férfi vágyát. Arról, hogy ez a veszély fordítva is fennállhat, és a nőknek sem kellemes a férfi partner eregetését szagolniuk, többnyire kevesebb szó esik. 

De nézzük meg kicsit közelebbről a konkrétumokat, merthogy létezik egy rendkívül izgalmas vizsgálat a témában, ennek keretében 172 személlyel készítettek interjúkat. A résztvevők között voltak heteró nők és heteró férfiak, nem heteró nők (leszbikusok, biszexuálisok) és nem heteró férfiak (melegek, biszexuálisok). A kutatók arra voltak kíváncsiak, melyik csoportban mennyire erősek a kakilással, púzással kapcsolatos aggodalmak. Kiderült, hogy toronymagasan a heteró nők tartottak a leginkább attól, hogy a szellentés, a vécézés negatív hatással lesz a fizikai vonzerejükre, a másikkal való kapcsolatukra. Nemcsak különböző praktikákkal éltek a szagok, hangok minimalizálása érdekében, hanem kétharmaduk egyenesen azt mondta, még a nyilvános vécében is megvárja, hogy egyedül legyen, csak akkor áll neki üríteni. Ezzel szemben a heteró férfiak közül sokan úgy nyilatkoztak, az egyetlen dolog, amit hajlandók megtenni, hogy a másikat ne zavarják, az az, hogy becsukják a vécé ajtaját. 

A nem heteróknál nagyobb a mozgástér

A meleg, biszexuális férfiak kevésbé aggódtak a szellentés, kakilás miatt, mint a heteró nők, de számottevően jobban, mint a heteró férfiak, és némileg jobban, mint a leszbikus, biszexuális nők. Bár többségében azt mondták, szerintük lehet vicces egy puki, ők maguk nem bocsátkoznának szándékos fingásba, és diszkrétek az ürítést illetően. 

A kutatók ezt az eredményt azzal hozzák összefüggésbe, hogy a meleg, biszexuális férfiak gyakran (de nem mindig) szakítanak a macsó maszkulinitással (amelynek értelmében egy szagos fing még férfias is lehet), és újfajta módokon alkotják meg az általuk képviselt férfiasságot.

Néha hagyományos értelemben femininnek tartott vonások is jellemzők rájuk (bár közel sem akkora mértékben, mint ahogy azt a sztereotípia tartja), illetve egy olyan szubkultúrában mozognak, amely gyakran kiemelt jelentőséget tulajdonít az izmoknak, az ápoltságnak, az öltözködésnek, a jóképűségnek – a testnek tehát központi szerepe lehet. 

 

A tanulmány bevezetőjében egyébként röviden felmerül az anális szex kérdésköre is, ami azt vonhatná maga után, hogy az emberek – akik szexuális irányultságtól függetlenül kedvelik a közösülésnek ezt a módját – igyekezzenek a fingás, ürítés gyanúját távolítani maguktól, de erre az aspektusra sem heteró, sem meleg résztvevők nem tértek ki.

A leszbikus, biszexuális nők szintén fejtörést okoztak a tanulmány szerzőinek. A heteró férfiak után ők voltak ugyanis a másodikok, akik a legkevésbé stresszeltek a púzáson, kakiláson. Ez részben azért lehet, mert többen közülük hagyományosan maszkulinnak tartott tulajdonságokkal, viselkedésekkel is jellemezhetők. De persze vannak nem heteró nők, akik tradicionális értelemben kifejezetten femininek. Az is szempont lehet, hogy amikor nők nőkkel vannak kapcsolatban, akkor a partnerük vélhetően szintén elfogadóbb, nem támaszt velük szemben idealizált-irreális elvárásokat.

Korábbi kutatások eredményei is azt mutatják, hogy a nő-nő kapcsolatokban nem annyira központi kérdés például a testsúly, a mell mérete, alakja ahhoz képest, mint amikor egy nőnek férfi partnere van.

A nők azt is jobban veszik, ha a partnerük fogyatékossággal él, általában szélesebb skálán mozog náluk az, hogy mi mindent látnak szépnek. A vizsgálatból az is kiderült, hogy női társaságban a heteró nők is lazábbak a fingással, mint amikor egy vagy több férfi a potenciális hallgatóság. 

Szellentés mint térfoglalás

A kutatás eredményei szerint messze a heteró férfiak tartották a leginkább viccesnek a fingást, és ők voltak azok is, akik a legnagyobb valószínűséggel nyomtak szándékos szellentéseket. Csaknem negyedük mondta, hogy gyakran tesz ilyet, míg ez az arány a heteró nők körében mindössze 6-7 százalék volt. A szerzők szerint a férfiak nemi hierarchiában betöltött magasabb pozícióját, többlethatalmát tükrözi, hogy több szabadságot élveznek a gáz- és székletürítéssel összefüggő szagok, hangok terén. 

Sok esetben ugyanis megfigyelhető egyfajta aszimmetria: ők minden további nélkül szellenthetnek a párjuk előtt, de meg lennének rökönyödve, ha az ő orruk alá dörrentene oda a feleségük. Az is előfordul, hogy a férfiak (ritkábban, de nők is!) a környezetük kifejezett kérése ellenére nem vonulnak el szellentéskor: ez ugyanolyan térfoglalásnak tekinthető, mint amikor a nappaliban szunyókálnak, ezért mindenkinek lábujjhegyen kell lépdelnie körülöttük, amikor szanaszét hagyják a cuccaikat, elterpeszkednek a buszon, vagy olyan hangosak egy étteremben, hogy a többi vendéget zavarják.

A szerzők szerint a hatalmas böfögések, fingások azt a célt is szolgálhatják, hogy a férfiak távolítsák maguktól a társadalomban leértékelt nőiességet, és kifejezzék, hangsúlyozzák mennyire nagyon férfiasak is ők: testi, ösztönös, majdhogynem állatias lények.

Természetesen fentebb tendenciákról, csoportszinten megfigyelhető különbségekről volt szó. Ettől számos nő és férfi is eltérhet, a normák pedig napjainkban is változóban vannak. Ráadásul a nemen, a szexuális irányultságon túl a fingáshoz, kakiláshoz való viszonyt meghatározhatja egy sor más változó is: az életkor, az etnikai-kulturális hovatartozás, az egészségi állapot, vagy a hallgatóság státusza – az például mindegyik csoportban kijött, hogy vagy vadidegenek, vagy a legközelebbi szeretteik körében eresztik el magukat leginkább az emberek. Ezek ugyanis azok a helyzetek, amikor vagy teljesen mindegy, mit gondol rólad a másik, mert soha többé nem fogtok találkozni, vagy, mivel már jól ismer, tudod, hogy nem egy büdösebb puki alapján fog véleményt formálni rólad. 

  

Jobb kint, mint bent?

Ha visszatartod a szellentést, a kockázatok a legtöbb esetben nem túl súlyosak. Többnyire átmeneti puffadást, kellemetlen érzéseket tapasztalsz, amelyek azonnal elmúlnak, amint könnyítesz magadon. Ami igazán veszélyes lehet, az az a ritka helyzet, amikor amúgy is bélelzáródásod van. Ezt gyakran sérvek, összenövések, rákos megbetegedések, emészthetetlen növényi rostok, magok okozhatják. Ha az elzáródás részleges, akkor a gázok még tovább tudnak haladni a bélrendszeren keresztül, és nagyon fontos, hogy ezt meg is tegyék. Ha ilyenkor tartod vissza a szellentést, akkor a nyomás növekszik a hasüregben, ami tovább fokozza a puffadást (olyan a hasad, mint egy lufi).

A bélelzáródás gyanújával fontos orvoshoz fordulni: a vezető tünetek az erős, görcsös hasi fájdalom, a hányás, a puffadás, a székrekedés.

Ezt az esetet leszámítva viszont nem túl fenyegető, ha pár percig késlelteted az eregetést, amíg kilépsz az erkélyre, vagy beérsz a fürdőszobába. De a lényeg talán az lenne, hogy a pároddal, családtagjaiddal közösen alakítsátok ki a pukizásra vonatkozó szabályokat, és igyekezzetek mindenkinek a szempontjait, érzékenységét, határait tiszteletben tartani. Amit pedig az egyiknek lehet, azt lehessen a másiknak is, ha szeretné és kényelmes neki.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Khosrork

Milanovich Domi