Van, amiről nem lehet/kell/könnyű a szülőkkel beszélni

Egy ír tiniket vizsgáló kutatás szerint problémás helyzetben a tizenévesek 36 százaléka fordul a saját szüleihez, 48 százalékuk viszont más felnőttől kér segítséget.

Máig előttem van, ahogy ülök a szomszédban, és az éppen alakuló szerelmi életemről mesélek anyukám barátnőjének, zavarba ejtő részletességgel.

A dolog kölcsönös volt, ő is mesélt a fiatalkori botlásairól, olyanokról is, amelyeket a szüleim kapcsán nem szerettem volna tudni. Később persze anyukámnak is beszámoltam a fontosabb dolgokról, de valamivel kevesebb részletet említve. És ez pont az a viselkedés, amit egy kutatás eredményei is igazolnak. Az ember ugyanis azt gondolná, azok a gyerekek és tinik, akiknek az anyjukon és apjukon kívül van más fontos felnőtt az életükben, kevesebbet beszélgetnek a szüleikkel. Azonban az Amerikai Egyesült Államokban egy 2011–2012-es kutatás–amelyben 6–17 éves gyerekeket vizsgáltak – megállapította, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. 

Az otthonon kívüli támogató felnőtt segítővel, mentorszerűséggel bíró gyerekek és tinik többet beszélgetnek a szüleikkel a „fontos” problémáikról. 

Persze nemcsak a szerelmi élet olyan téma, amelyet az ember visszafogottabban vitat meg a szüleivel, hanem például maguk a szülők. Különösen kamaszkorban, amikor tele vagyunk indulattal, és sokszor zéró empátiával és belátással közelítünk a szüleinkhez. Azért tudom ezt ilyen pontosan, mert én is átéltem. És a saját élményeim alapján őszintén remélem, hogy az én gyerekeimnek is lesz olyan segítőjük, aki harmadik nézőpontból tudja őket érzékenyíteni, és megmutatja nekik, hogy nem vagyok akkora seggfej, mint amekkorának az ő szemszögükből tűnök. 

Milyen pozitív hatása van a gyerekekre, ha egy vagy több támogató „felnőtt” veszi őket körül?

A kutatások szerint a gyerekekre, tinikre nézve is több pozitív hatása is van a támogató felnőtt jelenlétének: 

  • jóval kisebb eséllyel érzik magukat szomorúnak és depressziósnak;
  • nagyobb érdeklődést mutatnak a tanulás és az iskola iránt;
  • kisebb valószínűséggel válnak zaklatóvá;
  • nagyobb az esélyük rá, hogy nyugodtak maradnak nehéz helyzetekben is;
  • nagyobb valószínűséggel végeznek rendszeres testmozgást;
  • nagyságrendekkel gyakoribb a körükben, hogy önkéntes munkát végeznek, és tesznek valamit a közösségért.

A kutatások időnként három részre osztják a támogató felnőtteket: az oktató (coach) típusúakra, akik valamilyen teljesítmény kapcsán kerülnek kapcsolatba a gyerekkel (de aztán ez kiterjed magánjellegű kérdések megbeszélésére is), az idősebb barátokra, és a szülőszerűekre, akik hasonló támogatást nyújtanak, mint a szülők, mégsem azok.

Bár erről nem találtam konkrét eredményt, valamiért azt gondolom, az a legszerencsésebb, ha többféle kategóriájú felnőtt áll egy gyerek és tini mellett.

Szerintem ezek a támogató felnőttek, akik nem hivatásszerűen űzik a gyerek segítését, sokszor nem is tudják, mekkora hatással vannak azokra, akiknek az életében fontos mellékszereplők.

A gyerekkori emlékeim és a mostani szülői létezésem is megerősít abban, hogy iszonyú fontos dolog látni más viselkedésmintákat az élet különböző területein, mint amit a szüleidtől kapsz. Elsősorban azért, hogy tudd: másképp is lehet csinálni dolgokat. Hihetetlen apróságokra is emlékszem arról, hogy anyukáim barátnői milyen anyák voltak, hogyan dolgoztak, hogyan vezették a háztartást, hogyan éltek. Láttam kisebb és nagyobb családokat, mint a miénk, gyerektelen felnőtteket, a szüleimétől egészen eltérő életutakat. És nemcsak úgy felületesen, hanem sokszor egészen a mélyére is bele tudtam nézni, és ez sokat segített  azokban a dolgokban, amelyeket másképpen szerettem volna csinálni, mint a szüleim. (Persze egy csomó mindent akaratlanul is ugyanúgy csinálok.)

Amire gondolni sem akarunk

Azért is hozom ide a fájdalmas témát, hogy felnőttként is mekkora veszteség lehet egy szülő halála, mert átéltem, és tudom, hogy óriási űr marad utána, amit egészében senki nem tud betölteni, de mivel körülöttem nagyon sok támogató felnőtt van máig, ők igenis foltozgatják ezt a lyukat az életemben. És ez nagyon-nagyon jó érzés, mert nincs az a felnőttség, amikor már nem kellenek támogató és segítő emberek a boldoguláshoz. 

Nyilván minden szülő azt tervezi, hogy már a gyereke is öreg lesz, amikor ő meghal, ezzel én sem vagyok másképp, de azért megnyugtat a tudat, hogy sok olyan közeli felnőtt támogató veszi körül a gyerekeimet, akik ott lesznek mellettük, ha mi, a szüleik esetleg már nem.

(Ezért érdemes talán nálad fiatalabb támogató felnőtteket is választani a gyerekeid mellé.)

A támogató felnőttek egy része a szülők baráti köréből és rokonai közül kerül ki, szóval tudunk tenni azért, hogy a gyerekeink köré támogató burkot vonjunk, például azzal, hogy kisebb korukban segítséget kérünk a körülöttünk élőktől, bevonjuk őket a családi életünkbe. 

Támogató felnőttnek lenni jó 

Azt több tanulmány és én is részletesen leírtam, hogy a gyerekeknek és a szülőknek miért jó, ha van mellettük támogató felnőtt. De szerintem támogató felnőttnek lenni is szuper.  

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mindig azzal viccelődtem a nagybátyjaiknak és nagynénjüknek (akik azóta is segítő felnőttjeik), hogy

az Egyesült Államokban pénzt kérnek azért, hogy a későbbi szülőknek megmutassák, milyenek lesznek a hétköznapok kisbabával – mi meg ingyen adjuk az élményt. 

Tök jó élmény időnként részt venni a szerepjátékban, a legózásban vagy valamilyen kreatív tevékenységekben, nemdebár? A játéktól aztán egyenes út vezethet oda, hogy már kicsiként is olyan dolgokat mesélnek el a gyerekek, amiket a szüleiknek esetleg nem. (Bizonyos kor alatt azért ezeket érdemes diszkréten megsúgni a szülőknek, csak mondom.) Ezek a magok aztán tinikorra szökkennek szárba: aki nem morzsolódik le, az igazi szerelmi drámákba és egzisztenciális krízisekbe kerülhet bele kívülállóként, ami igazán szerencsés szerep.

Nektek annak idején volt támogató felnőtt az életetekben?

További információkat a támogató felnőttekről szóló, angol nyelvű kutatásokról ITTITT és ITT találtok.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

Tóth Flóra