Van, aki egyedül érkezik, ők többségében idősebb férfiak, akik még karácsonykor is kitartóan nyomják a fertőtlenítő csengőjét. Aztán ott vannak a párban érkezők, egyik a másikat támogatja tántorgó lépteiben, vagy éppen veszekszik vele, s a pokolba kívánja. Mennyi bódultságot, és püffedt, pirosló arcot látott már ez a folyosó! 

Míg elmélyülve pötyögöm ezeket a sorokat a telefonomba, ütés éri a lábamat. Lola löki nekem a labdáját: mire várok, jöhet a következő dobás! De a tekintetem ekkor megakad egy családon, tagjai egymásba kapaszkodva, zenéjüket bömböltetve haladnak a melegedő felé. Nem lehet pontosan eldönteni, ki kinek a kije, csupán azt, hogy nem kedvtelésből sétálgatnak itt, menedékért jöttek. 

Tíz éve lakom ezen a környéken, és sokáig volt bennem harag a folyosón közlekedők iránt. Miért nem képesek magukat tisztán tartani, egyenes vonalban sétálni, józan tekintettel?

És egyáltalán, miért nem hagyják élvezni középszerű, középosztálybeli életemet, legalább a nyamvadt ebédszünetemben? 

De ki számít egyáltalán középosztálybelinek? És mit jelent, hogy középosztálybeli, már ha van olyan egyáltalán? Jövedelmi kategória, végzettség, esetleg kulturális jelenség, vagy teljes és tökéletes illúzió?

Kezdjük a jövedelemmel

A KSH legutolsó adatai szerint a magyar nettó átlagkereset novemberben 387 800 forint volt. Azonban, ha a nettó medián értéket vesszük, ez az összeg már csupán nettó 305 800 forint. A fizetésünk valódi értéke természetesen rengeteg tényezőtől függ, kezdve a mikroszinttől (hitel, eltartottak száma a háztartásban stb.) a makroszintig (infláció mértéke, általános világgazdasági folyamatok). 

Azért mondom, hogy csupán, mert amikor a „középosztálybeli életvitelre” gondolok, nem az említett összegeket társítom hozzá – ha van még mellé két éhes száj, ha nincs.

Az a középosztálybeli életszínvonal, amit nekem eladtak felcseperedésem éveiben, tételesen így fest: egy kertvárosi ház, két gyerek, egy golden retriever, két pár éves városi cirkáló, évi egy észak-afrikai all inclusive nyaralás, egy megörökölt balatoni nyaraló, évi egy síelés (utálom a téli sportokat, de akkor is), kétévente télből nyárba való egzotikus utazás, megtakarítások nagyobb kiadásokra, egészségügyi ellátásra, nyugdíjas évekre, hónapról hónapra élés kizárva, ó, és majd elfelejtettem, egy gyümölcsöktől roskadozó kosár a konyhapulton.

Azt gondolom, 300-400 ezer forintnyi havi bevétellel kizárt a fenti tételeket szép sorjában kipipálni, hogy székely barátaimat idézzem: egyszerűen nem üti a széle a hosszát.

Következzen akkor a végzettség 

Az egyik kedvenc (dehogy kedvenc, rühellem) állandósult szókapcsolatom a „középosztálybeli értelmiségi”. Kényszeresen hozzá kell tenni, hogy értelmiségi, hiszen te olyan középosztálybeli vagy, aki, ha kizárólag aszerint vizsgáljuk az osztályhelyzetedet, hogy mid van, nem biztos, hogy az lennél, ezért inkább azt kell nézni, hogy mit tudsz, ezért is ugye a szókapcsolat második fele, az értelmiségi.

Mert 28 éves létedre még mindig albérletben szorongsz, diákhitellel, és nulla kilátással, hogy lecseréld a húszéves Škodádat. Mit Škodát, örülsz, hogy még jogosult vagy diákbérletre, és hétfőn reggel jut hely a metrópótlón. A belső ülésre. De igenis középosztálybelinek tartod magad, mert főiskolát, egyetemet végeztél, és betéve ismered az értelmiségi referenciapontokat is, például könyv- és filmcímeket.

Mi pedig hiszünk neked, hiszen az öndefiníció fontos, és ez már át is vezet a harmadik ponthoz. 

A középosztálybeliség mint kulturális jelenség

E szerint az aspektus szerint az középosztálybeliség egy sor olyan kulturális gyakorlatot, ha úgy tetszik, rítust sűrít magába, amelyen azok, akik ehhez a csoporthoz tartozónak érzik magukat, nagy valószínűséggel átestek, és a mai napig otthonosan mozognak bennük. Például nem érzed magad kellemetlenül, amikor egy bankban a megtakarítási lehetőségeidről érdeklődsz, megpályázol egy külföldi ösztöndíj-lehetőséget, vagy kihasználnod a közeledben lévő könyvtár ingyenes szolgáltatásait. És miért? 

Azért, mert a szociális hálód, amit az évek során gondosan szövögettél magad körül, a családod, a barátaid, az iskolai kapcsolataid szintén hasonló viselkedési mintázatok, és normák szerint működtek, és működnek a mai napig. Gratulálok, átestél a középosztálybeli szocializációs folyamaton!

Ez azt jelenti, hogy:

nem is kell felcsapnod a Nagy Középosztálybeli Értékítélet című kiskönyvedet, hogy tudd, mi „helyes”, és mi „helytelen”, mikor mit kell mondani, hova hogyan illik felöltözni, hogyan érdemes eltölteni a szabadidődet, kivel érdemes barátkozni, házasságra lépni, és még sorolhatnám.

Majd kifelejtettem! A kulturális tényezők ebben az esetben kéz a kézben járnak a gazdaságiakkal, hiszen középosztálybeliként elegendő tőkéd van ahhoz, hogy önálló érdekérvényesítésre alkalmas legyél. Tehát marad mentális energiád olyan értékek képviseletére, mint a demokrácia, társadalmi felelősségvállalás vagy tolerancia. Amennyiben persze nem kétszázezerért tanítasz túlórapénz nélkül éppen első nagy egzisztenciális válságukat élő fiatalokat…

  

A tökéletes illúzió kategóriáját hagytam a legvégére

A cikk elején elmesélt történetben szándékosan hivatkoztam a nyomorúság folyosóján közlekedőkre mint szerencsétlen sorsúakra, hiszen az országban, amelyben az OECD-kutatások szerint is hét generációba telik a társadalmi felemelkedés (tehát az alacsony jövedelmi kategóriából a középső jövedelmi kategóriába való átlépés), gyakorlatilag egy létminimumon tengődő ember sorsa meg van pecsételve. És még az utána következő hat generációé is.

Tökéletes illúzió tehát azt gondolni, hogy csupán akarni kell, és mindenkiből tisztes középosztálybeli válhat.


Továbbá, tökéletes illúzió azt gondolni, hogy egyetlen kimerítő definíció segítségével leírható, mit jelent középosztálybelinek lenni, hiszen még a vázolt három kategória sincs minden esetben fedésben egymással, és országonként, sőt egyénenként is eltér, ki mit ért pontosan középosztálybeliségen. Akkor meg tulajdonképpen mit pufogok, mit akarok olyan nagyon számonkérni a folyosón közlekedőkön?

Luca, ideje elismerni, hogy megpróbáltad körülhatárolni a középosztálybeliségedet, de a gondolatkísérlet végére csak még jobban kirajzolódott, feltételezett pozíciód mennyire illékony. 

Ó, hát akkor már érthető a nehéz sorsú emberek láttán érzett haragod! Szegény lány, hiszen te rettegsz! Mindenféle definíció előcitálásával próbáltál belekapaszkodni ingatag osztályhelyzetedbe, és

abban reménykedsz, ha a „felfelé” jutás ilyen nehézkes folyamat, hát biztosan a lefelé csúszás is az.

Nagyon erősen bízol benne, hogy nincs az a válsághelyzet, amely miatt egyik labdázás közben esetleg le találnál gurulni arról a dombról, egyenesen a nyomorúság folyosóján landolva.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / d3sign

WMN szerkesztőség