Doffek Gábor: Akkor tudod magadat elfogadni, ha másoktól is azt érzed, elég vagy

Az önmarcangolás vajon mi?

Ha odaállnál egy indián elé az Amazonas feltáratlan őserdőinek területén, és megpróbálnád neki elmagyarázni, mit jelent az önmarcangolás a nagyvárosi civilizációban, azt hiszem, nagyon hülyén nézne rád. Ő egy önazonos, környezetével és saját magával javarészt harmóniában élő ember, aki elfogadja, hogy mezítláb jár, melóznia kell a kajáért, és olykor 20 napig szakad az eső. Ahogy azt is, hogy ez az élet, így mennek a dolgok, és jól vannak így. Nos, őt nevezzük primitív őslakosnak, szemben a nagyvárosi, modern, fejlett, hipermenő emberrel, aki reklámok, cikkek, posztok, influenszerek, olykor tanárok, szülők és barátok miatt egész életében elégedetlen magával, egész életében szorong, sőt kínozza magát számára testidegen diétákkal, kés alá fekszik a melle, a feneke vagy a lengőbordája miatt. 

Hajad is milyen

Sikerült eltorzítanunk az alapvető emberi lét legegyszerűbb összetevőit: hogy mit és miért eszünk, hogy nézünk ki. Sikerült olyan világot teremtenünk, ahol tízéves gyerekek már ki  vannak borulva a saját tükörképüktől, mert szerintük nem elég magasak, soványak vagy népszerűek. Emiatt étkezési zavaraik vannak, depressziósak vagy kiskéssel vagdossák magukat. Azt látom a környezetemben, hogy nagyon sokan vannak, akik nem tudnak egy jó étvággyal enni. Nem tudnak végigmenni az utcán mosolyogva, mert kicsi szar semminek érzik magukat. Vannak, akik ezt tolják évtizedeken át, netán az egész életük erről szól. Értem, hogy ma már ezzel széles körben foglalkozunk, hogy a civilizált világ kitermeli a válaszokat ezekre a kérdésekre, de nem vagyok benne biztos, hogy ez elég. Persze nem akarom sem a szakemberek, sem az adott válaszok mindegyikét minősíteni vagy devalválni, de úgy látom, ezek nem tartós, nem társadalmi szintű megoldások.

Szerintem ahhoz hasonlóak, mint amikor a kilencvenes években a japán metrókban olyan szintű volt a zsúfoltság, hogy nem tudott közlekedni a jármű, mert nem lehetett becsukni a tömegtől az ajtókat. Erre a közlekedési társaság olyan alkalmazottakat vett föl, akik az ajtóknál állókat szó szerint benyomták az a metrókocsiba, hogy így még jobban összezsúfolják az embereket (persze az ajtó be tudott csukódni, a metró el tudott indulni).  

 

Ne dőlj be a reklámok csillogásának!

Kicsit így vagyok az önmarcangolással is. Nem az a megoldás, hogy aki szorong, annak megsimogatjuk a fejét. Hanem valamilyen módon elejét kell vennünk a szorongásnak magának. Meg kell üzennünk a fiataloknak, hogy nem kell olyannak lenniük, mint az óriásplakáton szereplő embereknek. Nem kell népszerűnek lenniük a boldogsághoz. Sőt, a labdapopsi és a kockahas sem elengedhetetlen feltétele a harmonikus életnek. Meg kell tudnunk értetni komplett generációkkal, hogy a cégek értékesítési-, marketing- és kommunikációs stratégiája nem a boldogságról, nem a menőségről, hanem az eladásról szól.

A boldogságnak nem feltétele egy telefon vagy egy cipő, akármennyire is ezt sugározza egy reklám.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy meg kell tiltani a cégeknek, hogy a reklámjaikkal érzelmeket váltsanak ki. Kereteket persze lehet adni, de betiltani nem. A felelősség a miénk: szülőké, barátoké, családtagoké. Úgy kell normákat, értékrendeket kialakítani, hogy aki kicsit kilóg a sorból, az ne érezze magát szerencsétlen balfasznak. Ez az egész ugyanis szerintem a toleranciáról szól. Hogy egy példát mondjak: ha egy közeg a metálzenében hisz, arra pörög, és attól érzi jól magát, azzal semmi gond, ameddig nyíltan, kimondva elfogadja azt, aki más zenét hallgat.   

Elfogadásra, türelemre és a tiszta szeretetre van szükségünk 

Nem az lesz harmonikus, nyugodt ember a saját közegében, aki kizárólag saját magához hasonló, vagy ugyanolyan értékeket valló emberekkel veszi körül magát, ilyenekkel dolgozik, sportol, kajál és házasodik. Az lesz magával szemben is elfogadó ember, akit a környezete elfogad, tisztel és szeret. Akinek az a napi közege, napi alapvető érzelmi bázisa, hogy ő elég. Elég jó, elég magas, elég szép, elég minden. Aki azt érzi, hogy ő jó így, ahogy van. A párjának, a főnökének, a haverjainak, a teniszpartnerének. Akinek van jó, fontos, tartós visszajelzése arról, hogy ő elég. A melót saját magával kapcsolatban nem úszhatja meg senki, azaz törekednünk kell rá mindig, hogy képesek legyünk nyugalomban, békében élni saját magukkal - ám

a közeg, amiben élünk, elképesztően sokat tud segíteni, vagy rombolni ezen.

Az önmarcangolás ugyanis annyira beitta magát a modern társadalom életébe, hogy még aki őszinte szerelemben él, aki szereti a munkáját (és ott elégedettek is vele), akinek aktív, létező, egymásra támaszkodó baráti társasága van – még azok között is rengeteget találsz, aki amúgy szorong, elégedetlen magával, nem képes lelkileg hátradőlve elfogadni saját magát és az életét. És vajon milyen lehet annak, akinek nincs kipipálva a fenti listája? Akiknek nincs befogadó családi, baráti közege? Na ezért is rettenetesen fontos, hogy ezen közösen dolgozzunk. Hogy ezt mindannyian magunkénak érezzük.  

 

Ezen ugyanis vagy együtt változtatunk, vagy sehogy

Együtt pedig úgy tudunk rajta változtatni, hogy ha a elfogadás mellett elkezdjük megérteni, és hirdetni azt, hogy tökéletlennek lenni menő. Bénázni valamiben menő. Majd belejössz. Vagy nem, nem baj. Nem top formában lenni adott esetben menő. Nem sztárnak lenni menő. De ami egészen biztos – távolról sem ciki. Nem szégyen. Nem para. És nem is nyomorult dolog. Ugyanis a valóság nem fekete-fehér. Ezerfélék vagyunk. És ha te úgy vagy boldog, hogy egy könyvvel egyedül egy kuckós sarokban vagy önmagad, de cserébe kicsit lóg a tricepszed, akkor – most komolyan – ki a francot érdekel? Ha imádod a munkádat, imádsz felnőttként a szüleiddel társasozni, de közben egy ősrégi szar telefonod van, akkor mi van? És ha életedben nem kaptál egyetlen fotódra se lájkot, sőt fent se vagy Instán, viszont olyan sütid van, hogy a barátaid gyerekei követelik, hogy te hozzál abból a szülinapjukra – akkor te kevesebb lennél bárkinél?

Ugye, nem? Hát nyilván nem!

A háborús generáció, az én nagyszüleim generációja mondta olyan sokszor: „az életben annak kell örülni, ami van, és nem azon keseregni, ami nincs”.

Az ő életük elég nyilvánvaló kontextust adott ennek a rendkívül bölcs mondatnak. A mai generáció pedig megtehetné, hogy leállítja egy pillanatra a képernyőket maga körül, és a saját életére rávetítve újra kontextust ad ennek. Lenne fejvakarás, meg izé, meg basszus, meg nahát, ha mind megtennénk. 

Jót tenne mindannyiunknak, azt hiszem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/miss_j

Doffek Gábor