Csepelyi Adrienn: Egy egérlyukban lakom, és élvezem

„Kedves gyerekek, a mai órán arról fogunk beszélgetni, miért csúnya dolog lenézni másokat. Vannak nálunk sokkal kevésbé szerencsések, és jóval szerencsésebbek is, így ha esetleg valaha is hencegni támadna kedvetek, jusson eszetekbe, amit a Biblia mond: »Az embernek kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyer.«

Köszönjük szépen, csukjátok be a tankönyvet, holnap találkozunk.”

Normális esetben valahogy így képzelem ezt a témát, nem pedig úgy, hogy felnőtt ember nem érti, mi a gond. De hát akkor nem tudnék róla cikket írni, nem igaz?

Hát akkor vajon mégis mi visz felnőtt embereket arra, hogy menőzzenek?

„A büszke a maga érdemét beszéli; a kevély mások érdemét lenézi” – írja a Pallas Nagylexikona a kevélység szócikk alatt. Mit mondjak, szebben aligha lehetne megfogalmazni a bevezetőben citált komment lélektanát, ami egyszerre komikus és végtelenül szomorú. Bibibííí, az én házam nagyobb, mint a te szaros kis egérlyukad!

Kölcsey biztosan remekül szórakozna ezen, hisz az egérlyuk talán túl nagy is a Vanitatum vanitas mércéjével mérve, maradjunk inkább egyetlen fachnál a méhkaptárból: 

„Földünk egy kis hangyafészek
Egy perchozta tűnemény; 
A villám és dörgő vészek 
Csak méhdongás, s bolygó fény; 
A történet röpülése 
Csak egy sóhajtás lengése; 
Pára minden pompa s ék: 
Egy ezred egy buborék.”

A vanagloria a leírások szerint valaha a főbűnök egyike volt, jelentése: hiúság, önteltség, hencegés, kérkedés, felfuvalkodottság. I. Gergely Pápa 590-ben felülvizsgálta az akkor még nyolc főbűn listáját, és a kérkedést „beolvasztotta” a hiúságba, az elnevezés ugyanakkor szépen kiválik abból: a semmire felvágni. (Jó, nagyon nyers fordítás, de értitek.) 

 

A helyzet, aminek nyomán kipattant az egérlyuk-gate, az valóban az, amit a posztomban vázoltam: hogy megérkezett a szekrényem, de lapraszerelt állapotban se tudom jelenleg behozni, nemhogy összeszerelni, mert ahhoz előbb idebent kell átlogisztikázni mindent. Gondolom, nem nehéz elképzelni, hogy tizennyolc négyzetméteren, galéria ide vagy oda, nincs túl nagy mozgásterem – sem szó szerint, sem pedig átvitt értelemben.

Így aztán a szekrény egy része a gangon várakozik, amíg meg nem tervezem a logisztikát. Jenga, Tetris, a lakásom terraformálása, ha úgy tetszik.

A szomszédaimmal remekül szórakozunk, valahányszor azt látják, hogy újabb dobozok jönnek-mennek ki és be – egyszer majd biztos kész lesz minden, és az időközben a rendrakást feladó Marie Kondo hozzám jár majd irigykedni.

Filléres emlékeink

Jó néhányan azonnal rácsatlakoztak a témára, és sorjáztak a viccesebbnél viccesebb emlékek fürdőkádban alvó vendégekről, mini-házibulikról, különféle tárolási lehetőségekről.

„27 nm, 4 állat. Sötétben nem merek lelépni az ágyról, nehogy valakinek baja legyen!”

„Egyszer laktam olyan helyen, ahol a fürdő egyben volt a konyha/étkezővel…”

„Én egyszer laktam 10 nm-es lakásban. Nagyon durva volt, de fiatal voltam még, egyetemista, örültem, hogy nincs lakótársam. És nagyon jól volt felújítva (én csináltam), meg hát az emlékekben minden szebb. Még sarokkádam is volt!”

„8 nm-en éltünk ketten, plusz kutya 7+3 hetet, vannak ott is kihívások”

Ebbe a vicces kommentfolyamba rondított bele a kamuprofilos kommentelő, aki nemes egyszerűséggel látatlanban is leegérlyukazta a lakáskámat. Aki járt már nálam (és, mondjuk, nem épp a felújítás közepén, a legnagyobb kuplerájban), az megerősítheti: a lakásom minden, csak nem egérlyuk. Nem azt mondom, hogy nagy létszámú házibulit tudnék rendezni, de két-három embert lazán el tudok szállásolni, van konyhám, fürdőm, olvasósarkom és franciaágyam is. Mindezt azért írom le, hogy egyértelmű legyen: én nem csak aludni járok haza, munkámból adódóan a legtöbb időt idehaza töltöm az íróasztalomnál (ja, az is van, tényleg), és őszintén mondhatom, a hiányérzet csírája sincs meg a mindennapjaimban.

Nem vagyok persze hülye, laktam már hetven meg száz négyzetméteren is, pontosan tudom, mi a különbség azok meg a jelenlegi között – én mégis jól érzem magam itt. Nem is ezért ütődtem meg ennyire ezen a gonoszkodó kommenten, hanem mert próbáltam elképzelni, milyen lelkület kell ahhoz, hogy az ember ennyire nyíltan és szemérmetlenül szólja le azt, ami másnak örömöt jelent, és menőzzön azzal, hogy neki mije és mennyije van. Bezzeg. 

Én komolyan azt gondoltam, az ilyesmit az általános iskolában hagyja az ember, amikor elballag – utoljára ott találkoztam olyasmivel, hogy méregetik, „márkás”-e a cipőm, mennyibe került a pulcsim. 

Alázatos dicsekvés vagy menőzés?

Az angol nyelvben létezik egy kifejezés, a humblebrag, amelynek két tagja, a humble (alázatos) és a brag (dicsekvés, menőzés) látszólag ellentétes egymással. Maga a jelenség nem olyan egyértelműen irritáló, mint az, ha valaki fullba nyomja a kretént, mint az egérlyukas barátunk, ugyanakkor annyira elterjedt a jelenség a közösségi médiában, hogy idekívánkozik.

Arról van szó, amikor valaki úgy dicsekszik valamely eredményével, vagy még gyakrabban tulajdonával, új szerzeményével, hogy látszólag szerény és alázatos, mégis idegesít vele másokat.

„A kemény munka mindig kifizetődik” – írja, mondjuk, Jocó a vadiúj sportkocsijáról készült fotója alá, és ezzel, noha lehetséges, hogy igazat beszél, hisz ő tényleg keményen megdolgozott ezért az autóért, egy füst alatt mégis felidegel mindenkit, aki keményen dolgozik egész életében, még sincs sportautója.

(Lehet, hogy nem is akart, de ezzel Jocó azt érzékelteti, hogy ha más kemény munkával kevesebbet keresett ennél, akkor valamit rosszul csinál.)

Nem sorolnék neveket, kik azok a celebek, akik rendszeresen nyíltan hencegnek márkás ruhákkal, kiegészítőkkel, autókkal vagy luxusnyaralásokkal ­– épp elegen vannak. Meg olyanok is, akik akár önkéntelenül is a humblebragging csapdájába esnek. Hosszú esszéket lehetne írni arról, mi a gond azzal, ha valaki a tárgyai mentén határozza meg önmagát, márkajelzések és kötelező körök segítségével igyekszik hitelt szerezni magának.

Szeretem a szépet én is, minek hazudnék? De hogy leszóljak bárkit, akinek, mondjuk, csak tizenöt négyzetméter a lakása, nem tizennyolc, mint az enyém, vagy épp albérletben lakik? Jól is néznénk ki, hát nem abban laktam én is vagy tizenöt évig?

Tizenhatot koptattam el belőlük, pontosabban inkább azok koptattak el engem, mert rajtuk már nemigen volt mit. Emlékszem, az egyik szuterénben a nyaralásom alatt feljött a szennyvíz, s mire hazaértem, a fürdő kövén kukacok mászkáltak. Vagy ott volt az, ahol a vadidegen szomszédot egyetlen, félig üveg szobaajtó választotta el tőlem – és mint utólag boldogan beszámolt róla, rendkívüli örömmel hallgatta, hogyan udvarol nekem az akkori pasim.  

 

Kevesebbet érek, mintha lenne egy villám a Rózsadombon? Annyira közhelyes, fel se kellene tenni ezt kérdést, nem?   

Önirónia tizennyolc négyzetméteren

Időnként, ha takarítás közben valami ordenáré hip-hopot hallgatok, amiben arról rappelnek, hogy mennyi arany, gyémánt, luxuskocsi és dizájnercucc van a birtokukban, nagyon elkezdek röhögni. Megvan annak a maga gyönyörűsége, hogy miközben nekem ahhoz is tervrajzot kell készítenem, hogy behozzam a szekrényemet az ablakon, teli torokból ordítom a szobapapucsomban, hogy „a cipőm Louboutin”.

Külön jó móka, amikor magyar előadóktól hallom, mijük és mennyijük van – miközben tényszerűen tisztában vagyok azzal, hogy nem igaz, vagy ha épp igaz is, akkor nem a saját erőfeszítéseiknek köszönhetik a stabil anyagi hátterüket. 

A baj akkor kezdődik, ha valaki a való életben is azt gondolja, hogy ő egy gengszterrapszám refrénjében van éppen, és mindenkit le kell aláznia, akinek nincsen gyémántfogsora. Bling-bling!

Csak hogy igazán szépen körbeérjen a történet, a múlt héten megnéztem a Netflixen a Bling Empire New York című sorozatot, amelynek lényege, hogy kőgazdag New York-i ázsiaiak mindennapjait követhetjük dizájnerruha-vásárlástól magánrepülőzgetésig, Fashion Weektől luxuswellnessig.

Apropó, mutattam már híres, Penyige Fashion Week című sorozatomat az Instámról? Adnék egy kis ízelítőt:

És akkor persze nem kell elmagyaráznom, hogy a fenti sorozatot is afféle szörnyülködéssel vegyes kíváncsiság miatt néztem, nem azért, mert bármi közöm volna New York elitjéhez. Azaz mégiscsak: a sorozat végére az derül ki, hogy bár nem tizennyolc négyzetméteren laknak, ugyanazokkal a lelki, mentális vagy épp emberi problémákkal szembesülnek az életükben, mint bármelyikünk.

Csak én az 5-ös buszon sírok, ha gond van, ők meg egy limuzinban. Nem tudom, jobban esik-e az utóbbi.

Hogy is kéne ezt befejezni – aki nem érezte át eddig, miért cink leszólni más örömét, boldogságát, tulajdonát, bármijét, az nyilván ezután se fogja, akármit is kanyarintok a végére. Csak valahogy az utóbbi hónapok gazdasági meg társadalmi történései tükrében nekem sokszorosan visszatetsző, hogy valaki képes bepötyögni egy ilyen kommentet, és nem érzi, mi vele a gond. Vagy, ami még rosszabb: érzi, és épp azért pötyögi be.

  

Most már a The Last of Us-t nézem egyébként, és bátran állíthatom: ha most nem is tűnik úgy, de bármikor eljöhet az a pont, ahol tényleg teljesen mindegy, hány négyzetméteren flexelsz a dizájnercipőddel. 

Addig meg inkább vidáman eltetriszezek itt a kis bútoraimmal az egérlyukamban, mint hogy mások dolgaival legyek elfoglalva. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Csepelyi Adrienn