Hamarosan kirepül a gyerekem – hogyan tovább? A korai üresfészek-szindróma

A leválás turbótempóra kapcsol 

Szombat reggel van, békésen ülök a kanapén, bal kezemmel a kutyát simogatom, ölemben az aktuális könyvem, miközben lassan kortyolva, élvezettel iszogatom a kávémat. A legteljesebb nyugalomban. Megtehetem, hiszen a kiskorú – aki már nem sokáig az, hiszen lassan betölti a tizenhatot – általában dél-egy óra előtt nem kászálódik ki az ágyából, hacsak nincs valami sürgős feladatunk. Így aztán a hétvégi délelőttök már egész régóta az enyémek. Ennek az öröme azonban kicsit keserédes. Egyrészt élvezem a csendben töltött időt, ugyanakkor veszteségérzés keveredik bele, hiszen azt is jelzi, hogy a fiamnak egyre kevésbé van rám aktívan szüksége, és ez előrevetíti, hogy hamarosan kirepül. 

Viszonylag élénken emlékszem arra, amikor Áron hajnali hatkor már aktívan pörgött, alig várva, hogy felkelhessen, és elkezdhesse napi legsürgősebb feladatait: a kisautók tologatásától a kukásautó-megfigyelésen keresztül a Thomas, a gőzmozdony megtekintéséig. Szerintem míg élek, nem felejtem el a Thomas zenéjét, mert minden áldott reggel meghallgattuk. Jó sokszor. És amennyire fárasztók a napok – minden egyes nap végtelenül hosszú, minden év eszméletlenül rövid –, annyira nosztalgikus most visszagondolni arra cserfes kisfiúra, aki napjában milliószor kérdezte meg: „Anya, de miért?”

Manapság már örülök, ha időnként, nagy kegyesen, egy fél szót szól hozzám.

A kistinédzserkor hamar megérkezett (ahogy egy barátnőm megfogalmazta: elfordítod a fejed, és mire visszanézel, a gyereked leérettségizett), aztán nem sokra rá tinédzser lesz, amikor már egyre többször teszem fel én a kérdést: „De Áron, miért?”, amikor valami technikai újítás, videójáték, vagy számomra értelmezhetetlen sorozat kerül terítékre. Ahogyan a gyermek cseperedett, úgy lett egyre kevesebb szükség rám – egyre több területen. 

Elsősorban akkor szokott előkeveredni a barlangjából, ha megéhezik, vagy ha egy kissé geek- vagy Marvel-filmet szeretne velem együtt megnézni.

Teljesen természetes folyamat ez, és részben örömteli is, hiszen a leválás különböző fázisain megyünk keresztül, hogy aztán a végén – ha minden jól megy – Áron önálló felnőtté váljon, akinek az anyjával egészséges a kapcsolata. Mivel én viszonylag korán szültem – huszonöt évesen lettem anya –, így negyvenegy éves koromra már erősen érzem, hogy a leválás magasabb tempóra kapcsolt. És ahogy ez az érzés elért, hirtelen millió kérdés merült fel bennem. Most akkor hogyan tovább? Negyvenegy évesen életközepi válságban lennék? Valóban csak ilyen rövid ideig volt igazán szüksége rám a gyerekemnek? És ha igen, akkor mit kezdek majd magammal néhány év múlva, amikor valóban kirepül? Hogyan fogalmazzam újra, ki vagyok, és mivel töltsem ki a frissen keletkezett időhézagokat? 

Tudatában voltam annak, hogy ez még nem az igazi üresfészek-szindróma, hiszen a fiam valószínűleg még jó pár évig velem fog élni, mégis elkezdtem megérezni ennek a veszteségnek a súlyát. De akkor mi a csuda ez, amit megélek?

Üresség, veszteségérzet, elfolyó idő

Hogy megértsem, min is megyek keresztül valószínűleg milliónyi szülőtársammal egyetemben, megkérdeztem Rácmolnár Lili pszichológust. 

„Az üresfészek-szindróma valójában gyász, veszteségérzés megélése annak hatására, hogy a legfontosabb szerep, a szülőség fokozatosan háttérbe szorul. Már nincs akkora jelentősége és gyakorlati tere, mint amihez hozzászoktunk. Hirtelen megszűnik a gyerekkel közös napi rutin, amitől üresség vagy depressziószerű érzés köszönthet ránk. 

Egészen ambivalens helyzet, amikor a világ örül a gyereked sikereinek, miközben neked megszakad a szíved. 

Különösen nehéz ezt megélniük olyan anyáknak – és ez a szindróma elsősorban az anyákat érinti –, akik háztartásbeliként, főállású anyaként éltek évtizedekig, az identitásuk alapja pont a szülői szerep volt, így az életük elkezd kicsit kiüresedni. Ebből az állapotból a kutatások szerint általában másfél-két évig tart kijönni” – mondja Lili. 

Ahogyan egyetlen fontos változás, az üresfészek-szindróma sem egyik napról a másikra köszönt be az életünkbe, hanem egy folyamat részeként. De mindenkinél másként csapódik le. Van, aki előbb elkezdi érezni, mást csak akkor ér el, ha már az első gyereke valóban kirepült. „Létezik korai üresfészek-szindróma (pre empty nest-syndrome), de nem biztos, hogy észrevesszük, esetleg akár el is hessegetjük. De 

minél jobban figyel az ember a saját megéléseire, annál jobban fel tud rá készülni. És arra is, hogy a változás során egy részben új identitásnak kell kialakulnia”

– teszi hozzá a pszichológus. 

Az sem csoda, hogy ebbe a veszteségérzetbe egyfajta életközepi válság is keveredett nálam, a fiam kirepülésének gondolata ugyanis szembesített az idő múlásával. „Az életközép nem ötvenéves korra tehető, hanem sokkal inkább a negyvenes évek elejére. Nehéz eldönteni, hogy az egyik váltja-e ki a másikat, vagy párhuzamosan fut az üresfészek-szindróma és az életközepi válság. Az is illúzió, hogy a gyerekünknek technikailag tizennyolc-húsz évig szüksége van ránk – én ezt tízéves korra teszem (lelkileg persze sokkal tovább). A leválás nyilván már egész kicsi korban elkezdődik, de a kiskamasz életkorban válik igazán látványossá.

Ráadásul az egyedülálló anyaság nagyon központi szerep, és a külföldre költözés még inkább összeköt gyereket és szülőt, tehát vannak olyan külső körülmények is, amik felerősíthetik a veszteségérzetet” – elemzi a helyzetet Lili. 

Életkoronként változó nehézség

A szülő életkora is meghatározza azt, hogy milyen nehézségekkel találja magát szembe, amikor a gyereke elkezd látványosan leválni. Én például eléggé megszenvedem, hogy fiatalon – mondhatni, gyerekfejjel – lettem anya, hiszen a felnőtt identitásom az anyasággal párhuzamosan alakult ki. Ráadásul az egész folyamat és az ezzel járó összes felismerés úgy szakadt rám, mint egy hegyomlás: tök váratlanul. Az sem segít, hogy a körülöttem lévő, korombeli anyukák általában sokkal fiatalabb gyerekeket nevelnek, így az ő problémáik és feladataik egészen mások, mint az enyémek. Így ezzel a dologgal kissé izolált helyzetben vagyok, és a nehéz érzésekkel kicsit magányosan kell megküzdenem. 

„Fiatalon szülővé válni sok szempontból előny, de ebben a kontextusban kicsit hátrány. A felnőttéleted nagy részében szülő voltál, nem úgy, mint azok, akik később szültek. Ha negyvenévesen mész keresztül ezen a folyamaton, nehezebben tudsz visszakapcsolódni ahhoz, hogy ki voltál a gyerek előtt. 

Ugyanakkor, ha valaki idősebb korban vállal gyereket, az üres fészek időszakában értelemszerűen az lesz a kihívás, hogy ő maga is idősebb, és ezért érződik nehezebbnek az újrakezdés” – folytatja a pszichológus.

  

A napi rutin megváltó ereje

Személy szerint én félsikernek tudtam be, hogy felismertem, miben vagyok, és elkezdtem gondolkodni azon, miként tudom elkerülni, hogy magával rántson ez az érzés. A folyamat elkerülhetetlen, de rajtam áll, hogyan élem meg.

A szakember praktikus megoldást is kínál: „Mint mindenféle veszteség feldolgozásában, megdolgozásában, itt is nagy szerepe van a napi rutin bevezetésének, hogy a szokásos feladatok megtartsanak minket, amikor az addigi világunk összedőlni látszik; így nem folyik szét az idő, ami megüresedett. Természetesen a praktikus oldal csak kiegészíti az érzelmi megélést: 

azt, hogy egy korszak örökre elmúlt, mindenképp »el kell fájni«.”

Számomra nagy segítség, hogy leköt és érdekel a munkám, és persze jó pár hobbim is – az olvasástól a zongorázáson keresztül a színházba járásig. De ezek csodálatos szövevényén keresztül is megéreztem azt, hogy ki fog alakulni bennem – sőt, részben már ki is alakult – egyfajta hiány. A legjobb talán, amit tehetek, hogy őszintén szembenézek vele, és aktívan keresem a megoldást, hogy tartalommal töltsem meg az életem. 

Egyrészt azért, hogy teljes értékű életet éljek azután is, hogy Áron valóban kirepült, de nem utolsósorban annak elkerülésére, hogy egy kicsit is csüngeni kezdjek rajta. Szeretném, ha szabad felnőtt ember lenne, én pedig nem válnék valamiféle kényszeres fiús anyává, aki a saját élete helyett a gyerekéét éli (ismerünk ilyeneket). Hiszen az elsődleges szempont mindenkor, hogy a kettőnk kapcsolata a lehető legteljesebb és legegészségesebb maradjon – életünk minden korszakában. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

Kégl Ágnes