A poszt apropóját a téli szünet adta, és az a sok évtizedes gyakorlat, miszerint az első tanítási napon a gyerekeknek be kell számolniuk valamilyen formában arról, ki milyen ajándékot kapott, hogyan és milyen ételekkel ünnepelt a család. Talán, remélhetőleg az iskolákban már nem kerül elő direktben ez a kérdéskör, ám biztos vagyok benne, hogy sok gyereket faggatnak felnőttek arról karácsony után, „mit hozott a Jézuska” (és a gyerekek is kérdezgetik egymást persze), tehát korántsem lefutott az ügy: ma is sokan feszengenek attól, mit is válaszoljanak.

„Generációk nőttek fel úgy, hogy ezek a kérdések zavart, szomorúságot, esetleg haragot váltottak ki belőlük, és mások tapintatlansága miatt ők érezték megszégyenülve magukat, esetleg hazudtak, hogy a megszégyenülést elkerüljék, aminek nyomán még a »hazudós gyerek« bélyeg is rajtuk maradt, holott a valóság szépítése nyilvánvalóan félelem generálta önvédelem volt. Félelem a kiközösítéstől, félelem attól, hogy kiderül, hogy ők »mások«.

A leginkább érintettek között ott vannak a szerény körülmények között élő gyerekek, akiknek a szülei csak olcsó ajándékot tudtak venni, de ott vannak azok a gyerekek is, akiknek a családjában nem a nélkülözés a probléma, hanem az, hogy jelen van egy bántalmazó és mint tudjuk, bántalmazó kapcsolatban, családban az ünnepek különösen kritikus időszakok” – írták az oldal szerzői.

Én pedig továbbgondoltam, hányféle megalázó szituációba keveredtünk annak idején az iskolában, amely szituációkat a gyerekeink sem ússzák meg sajnos. Mert valamilyen rejtélyes okból senkinek (vagy csak keveseknek) jut eszébe változtatni a rossz gyakorlaton.

Íme, a listám, kérlek benneteket, folytassátok, szedjük össze együtt, milyen szokásoknak, berögződéseknek, feladatoknak kellene egyszer és mindenkorra kikopniuk a rendszerből!

1. „Válassz magadnak csapatot!”

Emlékeztek, ugye? Hogy is felejthetné el az ember azt a megaláztatást, amikor utolsók közt szólították csapattagnak!

Megkérdeztem tiniket, ma is ez megy: tornaórán, a csapatjáték elején a tanár kijelöl két csapatkapitányt, akik aztán csapatot választanak maguknak. A legjobb barátjuk után nyilván a „menőket” és a legügyesebbeket fogják kimazsolázni, aztán marad a „resztli”, végül a „bénák”.

Éveken át élik meg rendre ugyanazok a gyerekek a megszégyenülést hétről hétre! Képzeljünk bele ebbe! Illetve emlékezzünk vissza a saját tapasztalatainkra, milyen fájdalmas volt egyedül ücsörögni a kispadon, várva, hogy valahová csatlakozhassunk mint maradék, aki miatt a többiek hőbörögnek is, hogy így biztos veszteni fog a csapat. (A sportbajnokoknak azt tanácsolom, saját élmény híján picit gondoljanak bele a „bénák” helyzetébe! Üdvözlettel egy egykori „béna”.)

2. „Állj a tornasor végére, fiam!”

Maradjunk a tesióráknál, de térjünk át a tornasor kérdésére. A gyereknek valamilyen okból évtizedeken át magassági sorrendben kellett (van, ahol most is így kell) felsorakozniuk óra elején (mi még a jobbra át, balra át, „szovjet zászlónak tisztelegj!”-et is gyakoroltuk ilyenkor, hogy menjen majd egyszerre és dörögve az ünnepségen). A többségnek nem volt gondja ezzel, de azok, akik a sor valamelyik végére kerültek, rendre megszégyenültek. Mert amúgy is cikinek érezték, hogy ők a legkisebbek vagy épp a leghórihorgasabbak, de így meg aztán végképp reflektorfénybe került a testi adottságuk. Lásd még kötelező, feszes tornadressz és társai…

3. Mérd a zsírt nyilvánosan!

Az én iskolámban még úgy volt, hogy sorban állt az ember a rettegett orvosi szoba előtt. Külön a lányok, külön a fiúk, akik persze leselkedtek, amikor a lányok vetkőztek odabent, és percenként nyílt az ajtó. A testmagasságot és a súlyt mindig mérték, ettől a csapat fele napok óta szorongott. A mérést egy gyerek végezte rendszerint, a védőnő meg adminisztrált.

Így senki adatai nem maradtak titokban az osztálytársak előtt, olyan volt ez, mint egy vizsga: csak nem a jegyek versenyeztek, hanem a kilók, ki vékonyabb, ki mennyit hízott tavaly óta.

Állítom, hogy a korosztályom táplálkozási zavarainak jó része ezeken a méricskéléseken alapozódott meg. 

Örömmel mondanám, hogy ez már a múlté, de barátnőim rendre panaszkodnak, hogy sírva jött haza valamelyik gyerekük, mert testzsírszázalékot (is) mértek az iskolában (most ez a menő), és kiderült, hogy „zsírosabbak”, mint a haverok. Érdekes módon immár a vékony gyerekek sem ússzák meg garantáltan ezt a megaláztatást, ugyanis van olyan, hogy soványságuk ellenére jelzik nekik, „puhányak”.

4. „Kötélre pattanj fel, kölyök!”

Erről a témáról nem tudok lekattanni, valóban… Igen, én is kötélmászás-károsult vagyok, ahogy az ország jelentős része. A mi időnkben ez a gyakorlat maga volt a horror, a totális leégés minden alkalommal, amikor számot kellett adni arról, hogy fel tud-e már mászni az ember arra a nyomorult kötélre (rúdra), vagy nem tanulta meg még mindig, mert „reménytelen eset”, és akkor karó. (Érdekes módon oktatásra nem emlékszem, engem csak a barátnőm tanítgatott a panellakásban kampóról lógó kétméteres kötélen, tanár sose mutatta meg a technikát, nem mondta meg, mit kellene csinálnom amúgy, vagy milyen gyakorlatok erősítenek meg azokon a területeken, amelyek a kapaszkodáshoz kellenek. Egész cikkem erről ITT.)

Vannak iskolák, amelyekben ezt a kérdéskört már sokkal empatikusabban kezelik a tanárok, de van, ahol mit sem változott a rendszer ezen a téren. Vajon miért nem? Nem az lenne a cél, hogy megtanuljanak kötelet mászni a gyerekek porig alázás helyett?

5. Tücsök és bogár a dolgozatokból

Több olyan esetről is hallottam, hogy tanárok felolvasták az osztály előtt a dolgozatokból a bakikat, tévesztéseket. Sosem értettem, mi ennek a célja a megalázáson kívül. Mert attól még, hogy röhög az osztály, az, akit kiszerkesztettek, bizonyára nagyon vacakul érzi magát. Ki szeretné napokig visszahallani valamilyen rosszul sikerült mondatát mint butasága bizonyítékát?

Friss eset: egyetemista ismerősöm mesélte tegnap, hogy egy zh közben két felügyelő tanár nevetgélt a padja felett az egyik válaszán, hogy lám, micsoda bugyutaságot ír!

  

6. „Gyerünk, énekelj szép hangosan!”

Vagy mondd fel a verset a társaid előtt, hadd röhögjünk/szenvedjünk együtt a nyivákoláson/nyökögésen!

Természetesen nem azzal van a gond, hogy verset-éneket kell tanulni, sőt! Nagyon is hasznosak lehetnek a memoriterek, az iskolában megtanult dalokat pedig a mai napig szívesen énekelgetem, és örülök, hogy ismerem őket (a réges-rég megtanult, ám nem felejtett versrészletekkel meg villogok időnként a gyerekem előtt). Ami viszont még nekem, versimádónak is nagyon rossz emlék, hogy bizonyos „fontos” versek esetében egyest kapott mindenki, aki akár csak egy névelőt is tévesztett egy sok versszakos memoriter esetében. Én sose kaptam elégtelent, úgy emlékszem, valahogy abszolváltam a feladatot, meg talán szerencsém is volt másokkal ellentétben, mégis

jeges rémület fog el ma is, ha ezekre a feleltetésekre gondolok.

Az én gyerekemnek már sose kell a többiek előtt egyedül énekelnie (csak, ha akar), és a verset is csak a tanárnak mondja fel, de úgy hallottam, nem tűnt el azért még a tanórákról a gúnyolódás melegágya, a mutáló kamaszok megénekeltetése, és a kötelező szavaltatás, amivel nagy hatékonysággal lehet megutáltatni egy életre a verseket.

Milyen megalázó szokásokkal, helyzetekkel, feladatokkal számolnátok még le az iskolákban?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Wavebreakmedia

Kurucz Adrienn