Az van, hogy káromkodni néha kib*szottul egészséges és felszabadító!

–

A trágárság izgalma

A káromkodások elsajátítása a beszédfejlődés természetes része. Felmérések szerint mindenféle társadalmi-gazdasági státuszú ember szitkozódik, ugyanakkor az extravertált, illetve a nagyfokú dominanciával és ellenségességgel jellemezhető, A-típusú személyiségek hajlamosabbak „csúnya szavakat” használni. A-típusú személyiségnek nevezi a szakirodalom azokat, akik agresszívak, versengők, állandóan sietnek, megállás nélkül a teljesítményük fokozásán pörögnek, úgy érzik, mások csak hátráltatják őket. A durva beszédnek persze megvan a sötét oldala: lehet gyűlöletkeltés, uszítás, verbális erőszak vagy szexuális zaklatás része. Ugyanakkor kifejezhet rengeteg mást is. Ahogy a téma egyik kutatója, Timothy Jay mondja: 

„A káromkodás olyan, mint az autónkban a duda. Számos érzelmet – például dühöt, frusztrációt, örömöt és meglepetést is – jelezhetünk vele.”

Kiskorunkban sok mindent megtanulunk a szitkozódásról. Először is azt, hogy nekünk az tilos, a felnőttek még egymást is lepisszegik, ha a jelenlétünkben valakinél kicsúszik egy „bazmeg”. Rájövünk, hogy a „szar” kevésbé csúnya szó, mint a „fasz”, bár azt kéne mondanunk helyette, hogy „kaki”. Ezek a kifejezések amúgy is általában olyan dolgokra vonatkoznak – a szexre vagy a jóistenre – amikről gyerekként csak homályos elképzeléseink vannak. Az emésztés-kiválasztás kérdésköre viszont igencsak foglalkoztat minket, így rövidesen ez adja a humorunk alapját (éljenek a kakis-pisis poénok!). 

Mivel úgy növünk fel, hogy a káromkodások nem megengedettek, tabudöntögetők és normaellenesek, felnőtt korunkra is marad némi izgalom abban, ha mégis kimondjuk őket. Egyes elméletalkotók ezzel az arousal (éberségi szint) növelő hatással magyarázzák azt, hogy a csúnya szavak képesek csökkenteni a fájdalmunkat. Vizsgálatok kimutatták, hogy szitkozódás közben megnövekszik a pulzusszámunk, illetve a bőr vezetőképessége. A káromkodás segíthet beindítani a testünkben a „harcolj vagy menekülj” választ: ilyenkor eláraszt minket az adrenalin, ami köztudottan neuralgikus hatású. 

Csak akkor működik, ha mértékkel használod

Más teóriák szerint a káromkodás azért is enyhítheti a fájdalmat, mert eltereli a figyelmünket. Számos kutatás alátámasztja, hogy a szitkozódásokat gyakran újszerűnek, kreatívnak és humorosnak találjuk. (Sajnos az is elég vicces, amikor egy tündéri kisgyerek először káromkodik. Ilyenkor szükség van minden lélekjelenlétünkre, hogy ne zökkenjünk ki a szerepünkből.) Egy 2018-as vizsgálatban például közel 5000 angol kifejezést értékeltek a résztvevők, és a „fuck” szót az 50 legviccesebb szó közé választották. 

Az újszerűségen persze lehet vitatkozni, hiszen bizonyos embereknél, illetve bizonyos életszakaszokban a „bazmeg” szinte kötőszó. 

Ezzel együtt is, ha a nagy átlagokat tekintjük, legalábbis angol nyelvterületen, a legtöbb felmérés szerint a csúnya szavak az összes beszéd kevesebb mint egy százalékát teszik ki, nagyságrendileg annyit, amennyiszer a személyes névmásokat („én”, „te”, „ők”, satöbbi) használjuk.  

 

A trágárságok hatásait magyarázó hipotéziseket vizsgálta 2020-ban Richard Stephens és Olly Robertson. Mint a legtöbb hasonló kísérletben, a résztvevőknek itt is jeges vízbe kellett dugni a kezüket. A kutatók azt találták, hogy a „fuck” szó ismételgetésekor a személyek fájdalomküszöbe és fájdalomtűrése 32, illetve 33 százalékkal növekedett. Annak viszont nem volt hatása, amikor a tudósok által generált, a valóságban nem létező káromkodásokat, a „fouch” és „twizpipe” szavakat mondogatták, noha ezeket is viccesnek és ötletesnek tartották. Bár Stephens és Robertson elemzései alapján nem lehetett azonosítani a pontos hatásmechanizmusokat, úgy tűnik, a figyelemelterelésnek és a humornak nincs akkora szerepe, mint azt korábban feltételezték. 

A káromkodás nemcsak a fájdalmunkat csökkenti, hanem a fizikai teljesítményünket is fokozza: tovább bírjuk a magas fordulatszámú kerékpározást, illetve erősebben tudunk megszorítani tárgyakat. De vigyázat: könnyen túlzásba lehet esni! Egy 2011-es vizsgálatban 

azoknál, akik napi hatvannál több csúnya szót használtak (legalábbis ennyit vallottak be), nem jelentkezett a fájdalomcsillapító hatás. Ha tehát folyton káromkodunk, egy idő után megszűnik a pozitív hatása. 

Érzelemszabályozó eszköz

Ha felelősségteljesen használjuk, a káromkodás arra is jó lehet, hogy feldolgozzuk a létezés káoszát. Szakértők szerint ugyanis olyan esetekben kifejezetten hasznos szitkozódni, amikor nem mi irányítunk, mondjuk, baleset ér minket, kitör egy járvány, vagy az egekben az infláció. Azzal, hogy időnként átkokat szórunk a világra, persze nem oldunk meg semmit, de jelentős mennyiségű frusztráció távozik belőlünk, csökkennek a negatív érzelmeink, ami segít, hogy alkalmazkodni tudjunk a nehéz helyzetekhez. Egy lélegzetvételnyi szünetet kapunk, rövid enyhülést, hogy felkészüljünk az előttünk álló viharos időszakra.  

Jó pár évvel ezelőtt olvastam a nagyszerű horvát író, Dubravka Ugrešić könyvét, A feltétel nélküli kapituláció múzeumát. Már nem emlékszem a részletekre, de arra igen, hogy a végén a főhős oldalakon keresztül káromkodik a folyóparton (talán), és a legsötétebb átkokat, a legválogatottabb szidalmakat kiabálja ki magából az anyanyelvén (a magyar fordításban magyarul). És hirtelen csoda történik a szövegben, mert ezekbe a bekezdésekbe belesűrüsödik a délszláv háború minden fájdalma, a kényszerű emigráció minden kilátástalansága! Egyszerre felszabadító, katartikus és megrázóan szomorú jelenet. Megmutatja, mekkora erő rejlik a káromkodásban, ha nem egymásra lövöldözünk vele, és nem a kommentszekcióban bocsátkozunk destruktív dühöngésbe. 

Be lehet lazulni

Egyesek azt mondják, időnként mindenki káromkodik, maximum csak szűk körben, vagy akkor, ha egyedül van. 

Valóban, a szocializációnk során hamar megtanuljuk, kik előtt nem tanácsos csúnya szavakat használnunk. Ezek a szabályok sokszor hierarchikus kapcsolatokra vonatkoznak a leginkább: vigyáznunk kell a szánkra például a szüleink, a tanáraink, az edzőink, később pedig a főnökünk, a vallási és világi vezetőink vagy az idősek előtt. Természetesen akkor is máshogy beszélünk, amikor a munkahelyi szerepünkben vagyunk, és a szakmai érveinket fejtjük ki, mint amikor egy bárban sörözünk a haverokkal. 

Éppen ezért, ha valaki olyan kontextusban enged meg magának káromkodást, amelyben az nem szokás – például egy értekezleten vagy hivatali ügyintézés során – az néha udvariatlannak, normaszegőnek, máskor viszont forradalminak, erőteljesnek, de mindenekelőtt hitelesnek és őszintének hat. Azt az érzetet kelti, hogy a személy nem a professzionális szerepéből beszél, hanem hirtelen kibukik belőle az, amit emberként igazán gondol, amit otthon is elmondana adott kérdés kapcsán a szeretteinek. 

Egy-egy káromkodás néha a kapcsolat fejlődését is segíti. 

Ha valaki, akivel addig inkább formális volt a viszonyunk, elereszt pár „bazdmeget”, az számunkra is azt jelezheti, hogy félelem nélkül, szabadabban beszélhetünk, önmagunkat adhatjuk. 

Ha tudjuk, hogy barátok közt vagyunk, az megnyugtató, mert akkor úgy érezzük, önazonosabban lehetünk jelen. Ebből a szempontból nagyon érdekes az egészségügy területe, mert ott két, egymással ellentétes késztetés csap össze. A betegek nagyobb erőkifejtésre, jobb fájdalomtűrésre lennének képesek, ha szitkozódhatnának. De ki mer csúnyán beszélni az orvos, a gyógytornász vagy az ápoló előtt? Tanulmányok szerint a szakembereknek érdemes lehet elmondani egyes vizsgálatok, beavatkozások, rehabilitációs feladatok elvégzése előtt, hogy ha a kliensnek jólesik, nyugodtan káromkodjon közben. Fentebb tárgyalt előnyein túl ez egy olyan emberi gesztus lenne, ami a bizalmat is fokozhatná. 

Zene füleinknek?

Azok a sci-fi írók, akik próbálták már idegen, földönkívüli vagy varázslatos lények nyelvét megalkotni, hamar rájöttek, hogy a szavak puszta hangzása is képes hozzájárulni sértő és trágár voltukhoz. Ez viszont ellentmond annak a nyelvészeti alapelvnek, hogy a szó hangzása és jelentése között önkényes kapcsolat áll fenn (az ablak angolul window, németül Fenster, és ez abból a szempontból teljesen random, hogy a tárgy tulajdonságaihoz nincs köze). 

Ezzel szemben a nyelvben gyakran előfordul a hangszimbolizmus jelensége is, amikor az egyes hangszekvenciák és azok jelentése között kapcsolat áll fenn. Talán a legegyértelműbben a hangutánzó szavak tartoznak ide, mondjuk, azok, amelyek állathangokat adnak vissza („röfög”, „zümmög”, „ciripel”). De vannak sokkal kevésbé nyilvánvaló esetek is. A különböző nyelvekben például nagyobb valószínűséggel fordul elő az „orr” szóban az „n” nazális hang. Nálunk pont nem, (csak a becézett „nózi” formájában), de az angolban „nose”, a németben „Nase”, a franciában „nez”. Ezek a szabályszerűségek akkor is működnek, ha a személy nem ismeri az adott szó jelentését, vagy mert nem beszéli a nyelvet, vagy mert a valóságban nem létező álszavakat mutatnak be neki a kutatók. Egy vizsgálat például megerősítette, hogy a „takete” vagy a „kiki” szavakhoz gyakrabban társítunk tüskés formákat, míg a „maluba” vagy a „bouba” kifejezésekről görbe, hullámos alakzatok jutnak eszünkbe. 

Azt is felfedezték, hogy a kisebb tárgyakat, személyeket jelölő hangsorok általában olyan magánhangzókat tartalmaznak, amelyeknek magasabb a frekvenciája. Ezt a csecsemők is ösztönösen tudják: nézéspreferencia-vizsgálatokból kiderült, hogy meglepődnek, ha magas frekvencia esetén mégis nagy kört látnak. Sok nyelvben nemhiába végződnek „i”-re a becenevek. Nem kell nyelvészeti ismeretekkel rendelkeznünk ahhoz, hogy tudjuk, vagy kisgyerekről, vagy egy kedvesebb megszólításról van szó. Több szerző azt is felvetette, valójában a hangszimbolika egyik fő funkciója a gyermekkori nyelvelsajátítás megalapozása lehet („Mit mond a kutya? Vaú-vaú!”). Ezen kívül viszont a hangszimbolika megkönnyíti az érzelmek, az attitűdök (vélemények) és az izgalom kifejezését is. 

Eszméletlen érdekes, hogy az emberek hajlamosak durva, kopogó hangokat kiadni, amikor szoronganak, és sima, zökkenőmentesebb hangokat használni, amikor nyugodtak és elégedettek.   

Mindezek alapján sokan arra jutottak, a káromkodásoknak is lehetnek nyelveken átívelő, univerzális hangi adottságai. Egy 2010-es kanadai kutatás azt az eredményt kapta, hogy az angol nyelvű káromkodásokban gyakrabban fordulnak elő úgynevezett zárhangok (ilyen a „p”, „t”, „k”), mint altatódalokban. Ezeket a mássalhangzókat úgy hozzuk létre, hogy a levegő kiáramlását először teljesen elzárjuk a nyelvünkkel, a szájpadlásunkkal vagy az ajkunkkal, majd ez az akadály hirtelen elhárul. 

Ez a robbanásszerű dinamika, ahogyan a hangokat képezzük, már önmagában szépen illeszkedik a szitkozódások lélektanához! 

Egy 2020-as kutatás hasonló tanulságokkal járt: a zárhangok nagyobb arányban szerepeltek a résztvevők által tabunak észlelt szavakban, mint a zár-rés hangok (az angolban a „ch” vagy „j”).  

 

Banyek, így rögtön máshogy hangzik!

A levegő elzárásával keletkező zárhangok (plozívák) tehát kiválóan alkalmasak arra, hogy a hangképzés szintjén is lehetővé tegyék a düh, a frusztráció, a meglepődés gyors kifejezését. Ugyanakkor Shiri Lev-Ari és Ryan McKay 2022-es vizsgálatával nem tudta megerősíteni, hogy az angolon kívül akár a hindiben, a héberben, az oroszban, a koreaiban vagy a magyarban statisztikailag több lenne a zárhang (nálunk a „p”, „b”, „t”, „d”, „ty”, „gy”, „k”, „g”) a káromkodásokban. 

Lev-Ari és McKay egy másik izgalmas feltételezéssel is élt, ami viszont megerősítést nyert. Azt gondolták, hogy az úgynevezett közelítőhangok kevésbé alkalmasak a szitkozódásra. Közelítőhang (más néven approximáns) az a mássalhangzó, amelynek létrejötte során a hangképző szerveink megközelítik egymást, de nem jön létre köztük zár vagy súrlódás. Angolban ilyen az „l”, „r”, a „w” és az „y” (nálunk az „l”, „j”, „ly”). 

Ahhoz, hogy teszteljék a hipotézisüket, 215 személyt vontak be a kutatásba, akik az angol mellett arabul, kínaiul, franciául, németül, spanyolul beszéltek. Olyan (valójában értelmetlen) álszavakat mutattak be nekik, amelyek egy hangban különböztek (például „yemik” és „chemik”). Azt kérdezték tőlük, szerintük melyik káromkodás a kettő közül ezen az idegen nyelven? 

Kiderült, hogy az emberek következetesen azokat tartották csúnya szónak, amelyek nem tartalmaztak közelítőhangot. 

Ez az eredmény elgondolkodtatta a tudósokat: nem lehet, hogy a káromkodások hígított verziói pont azért szelídebbek, mert több bennük a közelítőhang? Ilyen hígított verzió az, amikor „god” (isten) helyett azt mondják, „gosh”, „damn” (átkozott) helyett azt, hogy „darn”, „fucking” (kibaszott) helyett pedig azt, hogy „frigging”. Azt találták, hogy ezekben az enyhébb halandzsa-káromkodásokban kétszer annyi a közelítőhang, mint az eredeti trágárságokban, ezért is hangozhatnak ártalmatlanabbnak.  

Nálunk ilyen könnyedebb forma lehet a „bakker”, a „bammeg” vagy a „pita”, bár ezek egyike sem tartalmaz közelítőhangot. Basszuskulcs. 

  

Akkor mivel is zárhatnám azon túl, hogy további kutatásokat igényel a szitkozódások vizsgálata? Talán azzal, hogy a magyar káromkodásokban – bár a férfi nemi szerv is gyakori – máig masszívan jelen van a „kurvázás”, az „anyázás” és a kettő kombinációja. 

Én azt javaslom, lázadj a patriarchátus ellen, és káromkodj a magad, lehetőleg gendersemleges módján. Mondhatod, hogy „seggfej” vagy „fostalicska”, de biztos nem kell ötletekért a szomszédba menned. 

És hát igen, a nőknek ugyanúgy jólesik néha böfögni, fingani és káromkodni, mint a férfiaknak, bármennyit is riogatták őket gyerekkorukban azzal, hogy „úgy beszélnek, mint egy kocsis” (jelentsen ez bármit is az osztályellentéteken kívül). Amíg odafigyelünk arra, hogy ne bántsuk másokat, addig a „csúnya” szavak kimondása tabukat dönthet, (szexuális) izgalmat kelthet, és rengeteg feszültséget moshat ki belőlünk, ami pont hogy segít visszanyerni a kontrollt a viselkedésünk felett, és megakadályozni, hogy hülyeségeket csináljunk.

A káromkodásnak funkciója van – ne torkold le azt, aki senkinek nem árt vele!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Teraphim

Milanovich Domi