Szentesi Éva: Elhittem, engem csak akkor szeretnek az emberek, ha beteg vagyok

–

Azt hiszem, soha és sehol nem olvastam számomra fontosabbat a következő soroknál: „Mint ahogy én is mindig olyan nő leszek, akinek az anyját és az apját elgázosították és elégették, akinek a szülei füstté váltak. […] épp olyanok leszünk, mint a többi ember: el kell viselnünk a szenvedést. A fájdalmat nem radírozhatjuk ki. A szabadságunk abban áll, hogy elfogadhatjuk azt, akik vagyunk, és amit tettek velünk, hogy aztán továbbléphessünk.”

Azt tudhatjátok rólam, hogy az ünnepek közeledtével rendre szentimentális hangulatba kerülök. Szokásom elgondolkodni azon is, mi történt velem az adott évben. Már tisztán látom, mennyire gyönyörű, tartalmas évek vannak mögöttem, kegyetlen mélységek és brutális magasságok, ez az évem sem volt más. 2022 januárját úgy kezdtem, hogy képtelen voltam enni, és egy súlyos műtét után sztómával küszködtem, majd január végén visszahelyezték ezt a sztómát, és megkezdődött egy újabb rehabilitáció. Annyiszor rehabilitáltam már magam ebben az életben, hogy nagy gyakorlatom van benne, így azt is tudtam, nem fogom elfogadni a tényeket, amiket mondanak az állapotommal kapcsolatban. Például azt, hogy „élete végéig katétereznie kell magát, naponta ötször, mert a hólyag befoltozásával sérültek az idegek, és nem tud rendesen üríteni”. Az évekkel ezelőtti sugárkezelés ugyanis nemcsak a beleimet károsította, hanem a húgyhólyagomon is lyukat ütött, én pedig ezzel a lyukkal éltem, ki tudja, hogyan.

Milyen érdekes ez a képlet is: ami korábban gyógyított, az aztán majdnem a vesztemet okozta, legalábbis súlyos, életminőséget befolyásoló károkat ütött a szervezetemen. Mennyi ilyen gyógyítónak tűnő sugár fér bele egy emberéletbe; ami látszólag hasznosnak tűnik, azzal vigyázni kell, mert lehet, később a vesztünket okozza.

Nem akartam elfogadni a katétert, egyszerűen nem láttam, hogy életem végéig egy pálcát fogok felvezetni magamnak, ráadásul naponta ötször. Idegennek tűnt a hely, ahol ezt közölték, az orvosok és az ápolók pedig barátságtalannak. Addig mentem, amíg találtam egy helyet, ahol meggyógyítottak. Addig nem álltam meg, amíg biztonságos, barátságos környezetre nem leltem. (Megsúgom nektek, hogy szokásommá vált orvosokat, ápolókat és gyógyítókat a szívemre hallgatva választani.)

A sztómaműtétek után a beleim lassan gyógyultak. Szó szerint mindent megváltoztattam az életemben, amit csak lehetett. Teljes életmódváltás, folyamatos fegyelem, önuralom és figyelés a testemre, mitől, mikor, meddig tart, hol kezdődik, mit nem bír, mikor áll meg. Ebben az évben mindenről lemondtam, amit szerettem, néha csaltam, aztán többel kötöttem be, amiért kizárólag csakis magamat okolhattam.  

 

De a fájdalom megszűnt. A korábbi rohamszerű rosszulléteim köddé váltak, a testem pedig elkezdett visszaépülni. 

Én pedig eldöntöttem, felhagyok azzal, hogy erről beszélek. Hogy nem fogok ennek a betegségnek, és a betegség hozadékainak a bűvkörében élni. 

Tudjátok, melyik rész ebben a legnehezebb? Az, hogy elhittem, engem csak akkor szeretnek az emberek, ha beteg vagyok. Értitek ezt? Én csak akkor vagyok szerethető, ha az életemért küzdök. 

A fényes, egészséges, boldog nő, akivé útközben váltam, nem szorul már aggódásra, támogatásra, nincs szüksége arra, hogy drukkoljanak neki, hogy imádkozzanak érte. A beteg, elesett, csontsoványra lefogyott, kopasz, sztómás nő viszont minden figyelmet, és szeretetet megérdemel. Az egészséges már nem. Ez volt legalábbis a fejemben.

Súlyos rádöbbenés volt ez, de fel kellett ismernem, nem lehetek csak azért újra és újra beteg, hogy megkapjam a figyelmet és a törődést. Hogy ez az új nő, akit én alkottam kemény küzdelmek és munka árán, ugyanolyan szeretetre méltó, mint az, amelyik az életben maradásért harcolt.  

Persze lesznek olyanok, akiknek vagy az egyik, vagy csak a másik szimpatikusabb, lesznek olyanok, akik az egyiket gyűlölni fogják, meg olyanok is, akik a másikat nem bírják elviselni, de tudnom kell, hogy mind a kettő én vagyok. Mert az egyikből nőtt ki a másik. Az egyik nem létezne a másik nélkül.

Edith Eva Eger könyve a legjobbkor került a kezembe. Arra világított rá, hogy azok a kínkeserves dolgok, amelyek velem megtörténtek, mind az életem részei. Nem tagadhatom meg, nem tudom semmissé tenni őket, de kezdhetek velük bármit. Építhetek belőlük csodálatos palotát. Az élet-halál harcomból lehet virágzó, tartalmas, csodálatos élet, lehetek szerelmes, kiegyensúlyozott, boldog ember.

Tudom, milyen a legsötétebb rész, ismerem, mert bejártam az összes zugát, most az a fejezet jön, amelyben felfedezem a napfényes oldalt, amiben feltérképezem a boldogságot, a teljességet. A testem és a lelkem megcsonkított ugyan, de ezzel a csonkasággal megélhetem a teljességet is, és a legfontosabb tudnom azt, hogy érdemes vagyok rá. 

Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor Auschwitzba deportálták, én a huszonnyolcat töltöttem, amikor szembesültem a saját haláltáborommal. Az én életemnek is megvannak a maga SS-tisztjei, ki így, ki úgy kínzott, ők a múltam és az életem részei, és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljem őket, de most már kikerültek belőlem.

Minden, ami rossz volt, elmúlt. Ahogyan egykor Edith eldöntötte, hogy márpedig nem fog belehalni, úgy döntöttem el én is.  

 

Most december 27-e van, hajnali hat. Elmúlt a karácsony, életem szerelmének gyerekkori szobájában fekszem, és írok. Ő lent vár, már felhozta a teát és a reggeli granolámat az ágyba, nemsokára indulunk a Zsóry gyógyfürdőbe, a kedvenc közös helyünkre, ahová télen és nyáron is ellátogatunk. Szép karácsonyunk volt együtt. Ez a második közös karácsonyunk. Az elsőn épp hogy kiengedtek a kórházból, és ő otthon ápolt. Ez a karácsony most másmilyen volt. 

Vannak hiányzó részeink, mindkettőnknek hiányzik valaki, az egyikünké nem lehet már itt, a másikunkétól egy világ választ el, de összekapaszkodunk. 

Mi döntöttünk, egymás mellett, én az élet mellett, és a boldogság mellett. 

Jó így.

Így teljes.

Szentesi Éva