Így költözött a családom egy eldugott, indonéz szigetre

–

Covidos bezártságból az indonéz szabadságba 

Sosem lehetett azt állítani, hogy az én anyukám hétköznapi módon élte volna az életét. Mindig a saját feje után ment, a saját belső játékszabályai szerint alakította a mindennapjait. Azonban még minket is meglepett, amikor hatvan fölött egyszer csak úgy döntött, hogy nevelőapámmal, Imrével és sérült kishúgommal, Nórival egy mindenki számára ismeretlen, Szumba nevű szigetre költözik. 

„Az egész úgy kezdődött, hogy a legdurvább Covid-elzártság közepén, 2020-ban a Facebookon szembejött velem egy videó, amiben Zoli keresetlen őszinteséggel mesélt a sumbai beruházásról. Zoli feleségével, Klárival már régóta ismerősök voltunk, így bukkantam az élő videóra” – meséli anya videócseten.

Angliában reggel nyolc óra van, Szumbán délután négy, amikor Messengeren összekapcsolódunk. Anyukám Zolival, Klárival, Amidalával és nevelőapámmal, Imrével ücsörög éppen a pálmafák alatt egy csodálatos, fehér homokos tengerparton. A szigeten ugyan sok minden egyelőre nem elérhető, de úgy tűnik, hogy az internet éppen remekül működik. Gond nélkül tudunk beszélgetni. Én szorosabbra húzom magamon a kardigánt és belekapaszkodom a teámba, miközben ők hideg vizet kortyolnak, és izzadnak a trópusokon. Nem mondom, hogy kicsit sem irigykedem. 

Zoli és párja, Klári már évek óta az országban, először Balin, majd Szumba fővárosában éltek, amikor rátaláltak arra az óceánparti telekre, ahol elkezdték az építkezést. „Az élő videókon keresztül az ottani mindennapokba pillanthattunk be, és a férjemmel, Imrével beleszerettünk abba nyugalomba, ami ebből áradt. Tudni akartuk, hogy van-e bérelhető ingatlanjuk.      

Az elvágyódás régóta megvolt bennünk: az elmúlt évtizedekben gondolatban már költöztünk Dominikára és Balira is, de most először valóban elérhetővé vált ez az álom” – folytatja anya. 

Háromszoros túljelentkezés az indonéz kalandra

A videók nem csak nekik szúrtak szemet. Rengeteg magyar jelentkezett érdeklődve, hogy miként kezdhetne a szigeten új életet. „Az volt a tervünk, hogy évente saját kézzel felépítünk, majd eladunk egy kis szumbai házat. Ehhez képest az élő videóknak köszönhetően két hét alatt – háromszoros túljelentkezés mellett – 18 kisházat eladtunk. Nagyon sokaknak már nem is jutott” – veszi át a szót Zoli, akit őszintén meglepett az intenzív érdeklődés.

„Amikor belekezdtünk a vállalkozásba, számos online marketing-tanfolyamot elvégeztem, hogy majd később az értékesítésnél kéznél legyen ez a tudás. Mondhatom, feleslegesen invesztáltam a tanfolyamokba: az ingatlanok szinte saját magukat adták el" – folytatja felszabadultan.  

– Annak ellenére volt ekkora az érdeklődés, hogy a videókban megmutattam a kinti élet árnyoldalát is. Aki ugyanis az Európában megszokott kényelmet és felszereltséget keresi, az csalódni fog. Az élet itt nyugodtabb, stresszmentesebb, viszont sokkal egyszerűbb is, mint odahaza.”

Amikor rákérdezek, hogy szerinte minek volt köszönhető a magyarok fokozott érdeklődése, Zoli egyértelmű választ ad: „Mert sokan belefáradtak a magyar viszonyokba, és menekülnek a nyugodtabb élet felé. Van, aki végleg ki szeretne települni, és mindent felszámol odahaza, más nyugdíjbefektetésként tekint rá, megint mások csak időszakosan szeretnének kiszakadni hazulról. 

A vásárlók életkora – talán nem véletlenül – ötven fölött van, itt ugyanis a hazai nyugdíjból viszonylag kényelmesen meg lehet élni.”

Miközben beszélgetünk, néha a képbe beleszalad egy egészen szalmaszőke kislány, Amidala, Zoli és Klári kislánya, aki már itt, Indonéziában született: „A természet közelében nő fel, indonéz gyerekekkel játszik a tengerparton, saját csirkéje van, miközben a helyi iskolába is bejár, és online nemzetközi iskolában tanul angolul. Már most három nyelven beszél” – szúrja közbe az anyukája, Klári. Aztán, ahogy Amidala tovább szalad a parton, mi visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz. 

Nincs háború, rezsiprobléma és nem kell a vérnyomáscsökkentő sem

„Régóta nem vonzódom a civilizált világhoz, a hazai felgyorsult tempóhoz – veszi át a szót anya. – Otthon vérnyomáscsökkentő gyógyszert kellett szednem. Amióta itt élünk kint, már nincs rá szükségem, mert itt nyugalom van, az élet kiszámítható, mindennap 31 fok van, nagyon ritkán esik az eső, és az év 12 hónapjában szinte folyton süt a nap. Közel vagyunk a természethez, a házunk előtt lovak, vízibivalyok, kecskék legelésznek.

Nincs kapkodás, zsúfoltság, egy szűk közösségben, elszigetelten élünk. Itt megtanultuk, hogy nem minden fontos, nem kell rohanni. Az emberek mosolyogva fogadják el, ha valami csúszik, ha egy terv módosul.”

Ő és nevelőapám, Imre az elsők közt csaptak le egy kis és egy nagyobb méretű, cölöpökön álló házra, de a Covidnak köszönhetően két teljes évet kellett várniuk, mire 2022 júliusában valóban repülőre ülhettek, és kijutottak életük új, meghatározó helyszínére.

„Nem számoltuk fel az otthoni életünket, nem égettük fel magunk mögött a hidakat, de azt sejtettük, hogy hosszabb távra jövünk. Hogy is van az a Magna Cum Laude sláger? »Színezd újra az életed, ha megfakulna.« Épp ez a gondolat motoszkált bennünk is, amikor eldöntöttük, hogy kiköltözünk.

A hazai valóság már a háború előtt is fárasztó volt, itt viszont a rezsi, a gázár és a háború is távolivá vált. Jó érzés, hogy nem vagyunk a sűrűjében.”

Ez a kaland átkeretezte anyuék gondolkodását: „Rájöttem, hogy egy csomó olyan szabály közt élünk otthon, amelynek vagy nincs értelme, vagy igazából nem fontos. Három hónapja várom, hogy betegyenek a házunkba egy ablakot. Az ablakos mindig ígéri, hogy pénteken jön. Nem tudjuk, hogy melyik pénteken, de ez nem is probléma. Majd egy pénteken (vagy másik napon) ideér” – nevet.  

 

Arról nem is beszélve, hogy a változás komoly stimulációt is jelent az ideköltözőknek. „Itt állandóan új ingerek érnek, új nyelven kell megtanulni, megszólalni. Agytorna. Mivel volt a családunkban szellemi leépülés, számomra fontos a változásnak ez az aspektusa is – teszi hozzá elgondolkodva. – Szeretnék megtanulni indonézül. Már néhány hónap alatt is felszedtünk rengeteg kifejezést, és kevert angol-indonéz nyelven megértjük egymást a helyiekkel.”

Ildikóék először beruházásként tekintettek a házakra, amiket idővel turistáknak kiadhatnak. Aztán rájöttek, hogy a hazai, növényitej-automatákat forgalmazó vállalkozásukra Indonéziában is szükség lehet. „Zolival megállapodtunk, hogy a magyar településen létrehozunk egy növényi tejbárt. Így aztán számunkra a szumbai beruházás még egy dimenzióval bővült.”

Új élet – lemondások árán 

Anyáék hamar megtapasztalták, hogy a kinti élet bizony lemondásokkal jár. „Gyakorlatilag egy építkezésen élünk, hiszen a komplexum még csak most készül. Ezért aztán gyakran nagy építőipari gépek hangja hallható, munkások dolgoznak minden áldott nap az udvarunkon.”

De maga a sziget is fejletlen még: a hírek szerint 2024-re készül el Szumba nemzetközi reptere, onnantól majd elkezd nőni a kínálat, és várhatóan a turistaforgalom is. Egyelőre azonban nagy a hiány.

A halak, rákok, gyümölcsök – meglepő módon – hiánycikknek számítanak. A helyi lakosok nagyon szegények, húst ezért szinte egyáltalán nem esznek.

„Ami a műszaki cikkeket illeti, itt nem a legjobb minőségű indonéz termékek érhetők el általában. Ha van is jobb színvonalú termék, azt csak irreálisan magas áron lehet megvenni. Nagy szó viszont az, hogy most már van vaj és sajt, és kifejezetten a település számára tenyésztenek csirkét is a szomszédban. De ez azért nem az a fehérvári komfort, hogy a házunktól öt percre van a szupermarket, ahol minden azonnal elérhető. 

Nehéz volt az első három hónap, mire feltérképeztük, hogy mit hol tudunk beszerezni – addig rizst ettünk rizzsel. Most könnyebb, mert már tudjuk, mit honnan érdemes beszerezni. Megesik néha, hogy az 500 kilométerre lévő Nyugat-Szumbáról hozatunk pizzát, ha éppen valaki arra jár” – meséli anya, és bevallja, hogy ilyen értelemben Szumba egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

„Persze hiányzik a kolbász, és az, hogy átugorhassak a kisboltba tejfölért. De itt egész évben van cserébe papaja, kukorica és sütőtök. Most épp mangószezon van, így aztán egyfolytában mangót eszünk.” 

Az ide költözőknek azonban nem csak az alapanyagokról kell lemondaniuk, egy ilyen döntés más következményekkel is jár:

„Ez érzelmi lemondás is, hiszen otthon hagytuk a családot. Jön a karácsony, amit most először nem töltünk együtt. Ezen persze segít az, hogy tudunk egymással online beszélgetni, de megölelgetni nem tudjuk egymást, és ez hiányzik. Nagyon jó itt, de azért néha vágyom haza. Hosszú távon épp ezért úgy érzem, hogy a teleket fogjuk talán itt tölteni, a nyarakat viszont inkább otthon, de ezt majd az élet hozza magával” – fejezi be, és hát én a lányaként őszintén szólva nem bánom majd, ha így lesz. 

Kégl Ágnes