A tetoválás fájdalma elviselhetőbbé tette a lelki sebek okozta szenvedést
Kontrollszerzés és megküzdés kicsit másképp
A tetoválások mögött húzódó történetek legalább annyira változatosak, mint az emberek, akik magukon viselik azokat – ami Szabó Anna Eszter és Polner Laura tetoválásainak történetében is megmutatkozik. Van, aki a teste díszítéseként használja a mintákat, mások így állítanak emléket, megint mások számára pedig az önkifejezés eszközeként szolgálnak a testre varrt minták. Én, mióta az eszemet tudom, teljesen biztos vagyok benne, hogy lesz tetoválásom, ráadásul most már azt is tudom, hogy a zsigeri ragaszkodás okai is majdnem ilyen messzire nyúlnak vissza. Mózes Zsófi írása.
–
Az első öndestruktív emlékem még óvodás koromból ered
A délutáni pihenőidő alatt nem aludtam, a fémvázra feszített vászonfektetőn bámultam a plafon repedéseit. Ha épp ráláttam az ágyról, időnként a faliórára pillantottam, a számokat leolvasni még nem tudtam, csak azt, hogy melyik színű mutató merre áll majd, amikor jön az uzsonna. Sokáig észre sem vettem, de egyre gyakrabban nyúltam az arcomhoz, matattam a szemöldököm magasságában, a kihulló szálakat pedig a párnám fölött a földre ejtettem. Idővel automatikussá vált a mozdulatsor, volt, hogy egyszerre több szál szemöldökömet is ki tudtam tépni, annyit viszont sosem, hogy nyoma maradjon az arcomon.
Úgy tízéves voltam, amikor a hajtövemnél megjelent egy egyre növekvő, kopasz terület.
Szálról szálra, egyesével téptem ki a hajamat. Hiába kérdeztek rá, szégyelltem bevallani a szüleimnek, és hiába vették észre a foltot, én mégsem hagytam abba.
Sokáig próbálkoztak, én pedig kitartóan tiltakoztam, végül azonban csak elvittek orvoshoz. A doki megvizsgált, majd kiküldött a váróba, amíg a szüleimmel közölte, hogy betegségnek nyoma sincs, szerinte én tépem ki a hajamat.
Miután kiderült, abbahagytam a hajtépést. A problémát kiváltó ok még évekig nem szűnt meg, de a féltenyérnyi folt a homlokomon látványos volt, én pedig nem akartam, hogy erről faggassanak.
Még tizennyolc sem voltam, amikor az első minta rám került
Kíváncsi voltam és izgatott, majdnem mindegy is volt, hogy mi kerül a bőrömre, csak kezdjük végre el. Szerencsére a gyakorlatban ennél egy fokkal megfontoltabb voltam, és a mai napig az egyik kedvenc tetoválásom az első.
Aztán betöltöttem a tizennyolcat, újabb és újabb minták kerültek a bőrömre. Először csak kisebbek, könnyen takarható helyekre (a fogorvosom időnként még mindig rácsodálkozik az alsó ajkam belső felén lapuló vízilóra). Apu mindegyik után megkérdezte, hogy: „ugye, ez már az utolsó?” Bogi nagyanyám pedig azzal érvelt, hogy képzeljem el, hogy nézne ki ő egy pillangóval a fenekén – szerintem persze vagányul. De akárhányszor az ismerősen kényelmetlen bőrszékben ültem, már a következő tetováláson járt az eszem.
A tű berregve karcolta a bőrömet, a fájdalom pedig jólesően járta át a testem minden apró porcikáját.
Éveken át hittem, hogy ez normális
A fájdalomküszöböm az átlagnál jóval magasabb, mindig kitartó és fegyelmezett gyerek voltam, hát miért pont tetoválás közben lenne ez másként? És abban sincs nagy különlegesség, hogy az ember nem áll le az első minta után. Nekem viszont nem a testemre kerülő képek adták a motivációt, hanem a fájdalom, amit végre én kontrolláltam.
Óvodás-, de még kisiskolás koromban sem tudtam szavakba önteni, hogy mi elől menekülök.
Mert a fizikai fájdalom számomra ez volt, egy szelep, ami felülírta, és így elviselhetővé tette a pszichés fájdalmat, az erőszakot, amiben gyerekként részem volt.
Egy segélykiáltás, amit sokáig nem tudott értelmezni a környezetem.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És ugyanez a séma köszönt vissza később is: a legtöbb tetoválásom abban az időben készült, amikor fizikailag bántalmazott az akkori párom. Bár ő elvárta, és emiatt sokszor hazudnom kellett, az ekkoriban készült tetoválásaim közül egyiken sem köszön vissza a kapcsolatunk. Mégis, amellett, hogy külön-külön is jelentéssel bírnak, emléket állítanak annak a küzdelemnek, ahogy apránként, napról napra szereztem vissza a kontrollt a testem felett.
A testemet ért ütéseket nem tudtam szabályozni. De ahogy elhelyezkedtem a széken és mozogni kezdett bennem a tű, én irányítottam.
Arra a néhány órára kiszakadtam a mindennapokból, az egyik intenzív érzelem felülírta a másikat, a fájdalomnak köszönhetően megéltem mindent, amire máskor nem volt lehetőségem. Néhány hónap alatt rutin vált belőle, ez a rutin pedig lehetőséget biztosított az agyam és a testem számára, hogy tegyék a dolgukat. Szelep volt ez is, ami segített életben maradni.
Fájdalom nélkül nincs gyógyulás
Míg a lelki sérüléseimmel kapcsolatban sokáig tehetetlennek éreztem magam, a friss tetoválások kezelése ismét megadta a kontroll érzését. Krémeztem, fóliáztam, ápoltam és gyógyítottam magam – először csak kívülről, a felszínen, idővel aztán belül is.
A korábbi sorozatos tetováltatás után évek teltek el úgy, hogy szalon közelébe sem mentem. Megéltem az érzéseimet, sírtam, ha fájt, és nevettem is, amikor jó volt. Megküzdöttem a traumákkal, amiket éveken keresztül ólomsúlyként cipeltem magammal, letettem a terheket, amik – most már tudom – soha nem szolgáltak.
A sebek begyógyultak, én pedig elkezdtem vigyázni magamra: a testre, ami minden megélt sérülés ellenére kitartóan szolgál, és a lélekre, ami utat tört a fájdalomnak, amikor nem voltam képes tudatos szinten megélni azt.
Már jól vagyok, ami magával hozta azt is, hogy sokkal nehezebben viselem, amikor tetoválnak. De nem bánom, többé nincs szükségem a fájdalomra, más funkciót kapott a tetoválás az életemben.
Az elmúlt bő tíz évem itt van rajtam, a kiserkenő vércseppekben, a lekapart hegekben, a színesre gyógyult mintákban. Születés, halál, múlt és jövő, réges-régen megvívott, mindig győztes csaták és feltétel nélküli szeretet is. És persze van közülük, amit bárcsak megúsztam volna, de megtanultam szeretni mindet. Mindent, ami lettem útközben.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Eugenio Marongiu
