Ez a kicsi itt bent meg csak alszik, gondoltam, alig érzem, hogy mozogna, csak néha átúszik lustán egyik oldalról a másikra, ja, és csuklani is szokott este nyolc körül, de ezt nem hiszi el senki, amikor mondom, pedig én tudom, hogy csuklik. De most bezzeg meg se moccan, bosszankodtam, és reméltem, hogy ez inkább jót jelent, semmiképpen se rosszat. (Az se baj, ha semmit se jelent, csak ne rosszat, édes istenem!)

A néma fohászkodásra vajon a többi nő is terhesen kap rá életvitelszerűen?, töprengtem. Erről nem mondott nekem senki semmit. Erről se. (Úgyhogy én most mondom: szerintem automatikusan üdülési jogot kapnak az anyák a mennyországban, annyit imádkoznak titokban. Az ateisták is. Ez nem bliccelhető el.)

Az orvos megvakarta a fejét, majd kibökte: szerintem lány. De azért ne fesse még rózsaszínre a falat, asszonyom!

Miből gondolta, hogy rózsaszínre festeném? Ez volt az első gondolatom. A második meg az, hogy uramatyám! (Ugye, mondtam.)

Lány!

Bendegúznak annyi volt.

Még gyerekkoromban mondtam, hogy nekem lesz egy fiam, és Bendegúz lesz a neve. Mint az Indul a bakterház főszereplőjének. Olyasmi kölyköt képzeltem magamnak. Igaz, amikor sok évvel később apajelölt került a házhoz, már Daninak hívták volna közös megegyezéssel. Ha nem előzte volna be ugye Danit egy kislány. Egy D betűs kislány. 

Frászt kaptam. Nemsokára világra jön, és én leszek neki a minta! Én. A nő, akihez képest vagy akivel szemben szüli meg majd önmagát.

De hogy lehet valaki minta, akinek annyi baja van magával, mint nekem, aki még nem érett, okos és anyaságra felkészült nő, csak egy másik kislány sok szempontból, ha rég nagykorú is, kissé flúgos és egy csomó kérdésre, amit minden bizonnyal fel fognak tenni neki pár éven belül, nincsenek válaszai?

Ilyesmik jártak a fejemben.

A férjem, akkor még csak közös magzatunk apja, viszont boldogan nevetgélt aznap este, az ultrahang napján, mondta, ő a szíve mélyén lányt remélt, és csak egyet ígérjek meg, nem az ő olasz felmenőinek orrát örökli majd, mert egy kis, finom arcban furán nézne ki egy ekkora orr. (A lányunk – merthogy igaza lett az orvosnak, lány lett – az apja orrát örökölte végül természetesen, csak épp formás női változatban, a világ két legszebb orrával lakom tehát egy fedél alatt, de tényleg, nem túlzok.)

Ja, és azt is mondta akkor a férjem, illetve a még csak közös, valószínűsíthetően lánymagzat apja, hogy jó buli lesz, ne aggódjak. Menni fog. Mármint az anyaság.

Hajlamos vagyok hinni neki a gyerekkel kapcsolatos kérdésekben, mivel azt is megjósolta az első találkozásunk után, hogy egyáltalán lesz közös utódunk (négy évvel később született, ne tessék vigyorogni!), és amikor én azt hittem, mégse lesz, akkor is megmondta, hogy de igen (pedig amúgy ő a pesszimista a családban). Vártam tehát a lányt bizakodva, remélve, hogy felnövök a feladathoz, mire megérkezik. Nem sejtettem, hogy az úgy van: anyává leginkább tesznek, nem te gyúrod magad azzá. Ahogy a tej is pont annak a kisbabának jó, aki kapja, az anya kovácsa is pont az a gyerek, akit szül vagy aki kerül hozzá.

anyaság születésnap lánygyerek
Fotó: Farkas Anita

Ma lett 15 éves a lányom.

Még mindig szokom a szót.

Belakom, mint az otthonomat, mindig kerül bele valami új, valami szép, alakítom, alakítjuk.

A lányom.

Pont egy szívdobbanásig tart kimondani.

Ahogy a nevét is.

Napokon át tudnám mesélni, ha egyszer belekezdenék, mi minden történt azóta, hogy a 2007-es ősz utolsó napján hó szitált a még nyíló kerti rózsákra, és az én álomszuszék sünöm ordított a leghangosabban a kórházban, gondolom, utálta, hogy felébresztették reggel, tíz előtt öt perccel.

Van hangja! – konferálta fel a szülész a gyereket nevetve az apáméknak a műtőből kifelé.

És igen, van hangja, azóta is, szép, erős, érzelmekkel teli hangja.

Tud vele suttogni és tud kiabálni.

És tudja, mikor van szükség az egyikre és mikor a másikra.

Lágy, de hőre szilárdul, hajlékony és erős, mint a bambusz.

Napokon át tudnám mesélni, hogyan lett az, aki, mi minden történt velünk 15 év alatt, de nem kezdek bele persze.

Elég, ha bennem pereg a film, ahogy bennetek a tiétek. Ide-oda tudok tekerni képzeletben, előre és hátra. Mozizom. Pláne, ha nincs itthon. És egyre többször nincs itthon. Hol egy másfél éves toporog a kezembe kapaszkodva, kiskanállal etetem és tanítom kifújni az orrát, hol egy jövőbeli harmincéves készül az esküvőjére. Látom magam előtt a kádban, a kertben, a homokozóban, az óvodában, az iskolapadban. Érzem a tenyerem alatt a még puha kutacsát, aztán a már nagy, sűrű hajba túrok.

Egyszerre fogom az örökké ragacsos kicsi kezet, és a hosszú, vékony, zongorista kamaszujjakat. Tapintom a nedves, forró arcát, a láza az ajkamon, a feje a vállam gödrében, szorít és szorítom. Akkor is, ha több száz kilométerre van épp. És pontosan tudom, hogyan sír, és hogyan nevet, és ő is tudja, én hogyan sírok és hogyan nevetek.

Azt is tudom, milyen lesz majd egyetemistaként, fiatalon, szabadon és szerelmesen, és milyen lesz kicsit fáradtabban, amikor annyi idős lesz, mint most én, meg még nálam is öregebben.

Még érzem néha, hogy csuklik a hasamban, de közben megveszem a repülőjegyet már csak neki.

Barátai vannak, rokonai és iskolatársai, tanárai és ismerősei, érzései és tulajdonságai, tehetsége és szenvedélye, emlékei és álmai. Könyveket birtokol, ruhákat, kütyüket és hangszereket.

Vörös hajjal született, aztán szőkésbarna lett, most meg mindenfélére festet. A szeme színe régen ragyogó, tiszta kék volt, mint az ég tavasszal, most a föld mély színei keverednek benne, mint az összefolyt vízfesték a papíron, minden szögből más.

Kedvel és nem kedvel embereket, rajong és bírál, mindent, de mindent átszűr a szívén.

Pereg bennem szüntelen a filmünk, nincsen kezdete és nincsen vége sem, mert hát mikor is volt a kezdet és mikor is lesz a vég. Honnan számoljuk, és meddig? 

Nem mondhatok tehát mást, csak amit Petri György már kimondott helyettem: „Kezdhetek folytatódni.”

Kiemelt kép: Farkas Anita

Kurucz Adrienn