Doffek Gábor: Ilyen az, amikor „csak otthon vagy a gyerekkel”

–

Hétfő reggel úgy ment el a feleségem dolgozni, hogy ki volt készítve a gyerek ruhája, az egész napi teendőket megbeszéltük, csak melegítésre váró kaják az édesanyjától szerdáig be voltak tárazva, egyszóval eleve könnyített pályán mozgok. Hiszen nem vagyunk hülyék, viszont gyakorló szülők igen, nem először vagyok itthon a kicsivel, aki nem féléves, plusz van még 18 év gyakorlatom apaságból, szóval nem rettenünk meg, ha köhög a gyerek. 

Csak ugyanilyen tiszta az is, hogy én bármilyen kiegyensúlyozott és gyakorlott apuka vagyok, nem vagyok anyuka. Azaz nincs a fejemben közel 300 használati tárgy, egy komplett házipatika, valamennyiünk teljes ruhatára egyesével (mármint, hogy melyik hol van most éppen, és milyen állapotban), cipőstül, övestül, és nem, kurvára nem viccelek. Mert mindez számomra teljességgel érthetetlen és megszokhatatlan. Az is, hogy hogyan képes valaki azt tudni, hogy a fürdőszobaszekrény jobb alsó ajtó, jobb legszélén, középtájon van a sárga súrolószer.

Fel nem foghatom, hogyan képes valakinek az agya ilyesmit mint hasznos, sőt szükséges információ tárolni.

Mármint ha egy súrolószert egy egység memóriaszükségletnek tekintünk, akkor ebből a fentiek mindösszesen 1000 egység fölött kell hogy legyenek, ami azért elég konkrét mennyiség, lássuk be. Minden tiszteletem, komolyan.  

 

Főleg azért, mert – mielőtt bárki cinizmusnak vélné – szó szerint komplett háztartások (és még mi minden, te jó ég), és családok gazdálkodnak ebből a képességből. Amikor egyedül vagyok otthon (az utóbbi időben rengeteget), akkor kezdem megérteni, hogy ezzel mennyi időt spórolunk, mennyi tárgy létezéséről nincs fogalmam (pláne ruha), amit a feleségem rutinszerűen használ. Kezdjük ott, hogyha bármilyen gyerekruhát kell a kicsi szekrényéből elővarázsolni. Pedig teljesen logikus a dolog, csak mégis keresnem kell. 

Persze megoldom, mint mindent nyilván, ahogy a reggeli, a fogmosás, és a teljes műsor sem gond. Leülünk játszani, közben időnként leveleket és egyéb digitális teendőket intézek, dolgozni próbálok olykor-olykor. A gyerek vagy eljátszik, vagy mesét néz, vagy képeskönyvet. Vagy bemászik a nyakamba, hogy most legyünk Aranyhaj és az a fiú, de senki se legyen gonosz. Lecsukom a gépet, Aranyhajat játszunk, aztán akadálypályát, reggelikészítés alatt mese, és így tovább ebédig. Egy apával azért jó, mert vele birkózni is lehet, kergetni és legyőzni, meg ölében ülve „rohanni”, meg földre vinni, meg negyed tizenkettőkor a vicces zihálásán nevetni, hogy akkor most már nem kapsz el? 

De viccen kívül: nem gond ellátni egy gyereket, de elgondolkodtam, hogy mindezt főzéssel, teregetéssel, takarítással, és további két-három gyerekkel még elképzelni is megdöbbentő. Még így, 18 év rutin után is. 

Délutánra már úgy voltam, hogy lassú zenét inkább nem hallgatnék. Nem mintha épp komoly sanszom lett volna rá. Hamarosan szerencsére jött a felmentősereg, és vitte a prímet onnantól. Program innentől sínen, a következő napokban a csodás nagyszülőkhöz lehet vinni a kicsit, mi pedig egy kis lélegzethez jutunk, egyensúlyba kerül minden. 

Azért elgondolkodtam: még annál is keményebb, amit az átlagos anyák tolnak, mint amennyit mellettük, velük élve gondolunk. És persze ugyanígy hatalmas melót tesznek bele normális esetben az apukák. Természetesen az ő teljesítményüket sem tartom kevesebbre, de ezzel együtt is lenyűgöző, amit a csajok véghezvisznek nap mint nap. 

És minderre jön még a teljes adatbázis, logisztikai, pénzügyi, és egyéb rendszerek mellett az összes ünnep, teendő, határidő, kontakt, időbeosztás… és a többiről talán jobb is, ha nem tudunk. Vagy nem mindent, talán úgy pontosabb. Ebbe beletartozik az is, hogy azt sem akarom tudni, hány micsoda van még itthon a micsodából. Sajnálom, nem akarom tudni. Ha elfogy, veszek. De megjegyezni, észben tartani mindezt képtelenség számomra. És nem lehet elégszer megköszönni, hogy ezt nekem nem kell csinálni. Hogy nem nekem kell tudni mindezt. Azzal ugyanis lennének gondok.

Az a mítosz pedig, hogy apa végtelenül erős, igen ködös és kétségesnek tűnő állítás lesz késő délutánra.

Amikor összeakad a nyelved a „mit vacsorázunk” bonyolult kérdés megfogalmazása közben, annyi mesét olvastál aznap. Próbáltam hozzáképzelni a gyötrelmes fáradtság érzéséhez, hogyha, mondjuk, az egész lakást ki is kellett volna takarítanom, hogy érezném magam. Vagy ha három gyerekkel toltam volna ugyanezt. És nem két-három félnapon/napon át, hanem másfél évig. Elég kijózanító volt. 

 

El sem tudom képzelni, hogy takarítással, több gyerekkel hogy néz ki mindez, ha az egyiket még négyszer szoptatni kell, vagy szülési hegekkel kiegészítve kell ehhez hasonló programot nyomni minden áldott nap.

Mármint akkor, amikor „csak otthon vagy a gyerekekkel”. Egy pillanatra el is nevettem magam, annyira éles kép lett a vége. Hogy mennyire közhelyes ez a félmondat. És ami mögötte van, az egy éveken át tartó folyamatos változás, tanulás, bizonytalanság, testi-lelki kifacsarodás. Mindezt egy olyan fizikai környezetben, amit akármilyen puhára, biztonságosra, kényelmesre igazítanak, attól még normál menetben hajnal háromkor a felső ajakig érnek a szem alatti táskák, amikor anyuka belenéz a fürdőszobatükörbe, aznap éjjel harmadszor.

Mégis mindenkin a megfelelő méretű vasalt ruha van, ettől még mindenki kedvenc fogkrémje ott van a fürdőben, és a kedvenc kiflije a tányéron. És időre készül el mindenki, minden csomaggal, azzal a frizurával, azzal a szendviccsel, anyai bátorítással, háttérrel, mind része annak a közös buroknak, amit a jó szülők a családjuk köré raknak minden reggel. Amit az anyák hoznak ebbe a közös burokba, az nem annyi, hogy „csak otthon vannak a gyerekkel”. Ők a szíve-lelke az egész rendszernek. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Thomas Barwick

Doffek Gábor