Hideg koraeste volt. A csoportban nagy csend honolt, a gyerekek elmélyülten filmet néztek a nappaliban. Ilyenkor van a nevelőnek egy kis szabadideje arra, hogy foglalkozhasson az adminisztrációval, vagy programot böngésszen az elkövetkező napokra. Esetleg beül ő maga is filmet nézni a gyerekekkel. Ritka, békés pillanatok ezek, hiszen általában a nyüzsgés és a hangos gyerekzsivaj jellemzi a napok nagy részét.

A nappaliba minden gyerek filmezett ezen a kora estén, egy kivételével. Laura bent ült az ágyán a sarokban, és könyvet olvasott. Gyakran tett így.

Laura 13 éves, magas, rövid hajú lány volt. Testvérével érkezett hozzánk nevelőszülőktől, akik úgy döntöttek, „visszaadják” őket, mert az öccsével, a 11 éves Sanyival nem lehetett bírni.

Persze hamar látni lehetett, miért is vélekedtek így a nevelőszülők. Sanyi folyamatosan ott volt, ahol történt valami baj. Zsenge kora ellenére gyakran nézett szembe a törvénnyel, és sokszor találta magát kihallgatáson. A nevelőszülők szívesen nevelték volna tovább Laurát, a testvérét azonban nem. Így Laurának is jönnie kellett hozzánk. 

 

A kislány segítőkész, barátkozó és nyitott volt mindenkivel. Konfliktusai neki is adódtak, de mindezek ellenére hamar beilleszkedett a csoport és az otthon közösségébe. Sanyinak ez már nehezen ment. Gyakran fizikailag is agresszív volt. Ilyenkor Laura próbálta megvédeni, és ebből neki is sokszor lett vitája a többiekkel.

Egy este Sanyi egyik társával engedély nélkül távozott az otthonból. Eltelt három nap, és semmit nem lehetett tudni arról, merre lehet a két fiú. Laura nagyon aggódott a testvéréért. Ebédkor nem evett, a szabad foglalkozások idejét pedig egyedül a szobájában, vagy a nappaliban a kanapén gubbasztva töltötte. Este ott ült a nappaliban búsan. Leültem mellé. A tévé halkan ment. Éppen egy reklám volt, amire valami kis megjegyzést tettem. Laura elmosolyodott, de aztán újra a szomorúság lett úrrá arcán.

 Minden rendben? – kérdeztem tőle.

– Ideges vagyok. Aggódom Sanyiért. Még kicsi, de mindig belemegy a hülyeségekbe.

Aztán úgy öt percig csend lett. Nem szólalt meg, csak nézett maga elé komoran. Ezután kezdett el mesélni arról, milyen volt otthon lenni, és a nevelőszülőknél.

Elmesélte, hogy az édesapjuk börtönbe került, az anyjuk pedig magukra hagyta a lakásban őket egy nap. A szomszédhoz fordultak segítségért, aki értesítette a rendőrséget. Először egy otthonba kerültek, ahol szinte csak nagy gyerekek voltak, és emlékszik, mennyire féltek, hogy bántani fogják őket. Ezután kerültek a nevelőszülőkhöz. Bár Laura az elején sokat sírt esténként, mert nagyon hiányzott az anyukája, de a nevelőszülők nagyon kedvesek voltak. Marika nénivel és Feri bácsival laktak egy szép vidéki házban.

Elmesélte, hogy reggelente mindig segített Feri bácsinak vizet vinni a kacsáknak és a tyúkoknak. Képzeljem el, mennyire sok kiskacsa futkározott a körbekerített területen, de volt, amikor kiengedték őket az udvarra. Olyankor sokat nevetett, mert csak úgy kergetni kellett őket. Marika nénit rendszerint figyelte, mikor süteményt készített, kíváncsian leste, hogyan lehet elkészíteni a finomságot. Szerinte már ő is meg tudná csinálni, és megígérte, hogy valamelyik nap meg is fogja mutatni.

Jól érezte magát ott, jó volt ott lakni.

Eleinte Sanyi is normálisan viselkedett, azonban egyre többször elszökött, és volt, hogy Marika néni pénztárcáját is elvitte. Persze pár nap múlva visszahozták a rendőrök, és volt, amikor magától érkezett meg. Az is sokszor előfordult, hogy csúnyán beszélt Feri bácsival, és leköpte Marika nénit. 

 

Aztán arra emlékszik, hogy egyik nap ebéd után megjelentek egy autóval, és elhozták őket ide. Szomorú volt, az autóban sírt is, amikor el kellett jönnie. De tudja, hogy az öccse miatt volt. Sokszor veszekedett is vele, kérlelte, ne csináljon rosszat, mindhiába.

Ekkor újra csend lett. Két percig még szótlanul ült a kanapén, aztán jó éjszakát kívánt, és elment a szobájába.

Sanyit hajnalban hozták vissza. Másnap délben újfent elszökött, és a közeli parkolóban feltört egy autót két társával. Teltek a hetek, hónapok. Sanyi egyre több bűncselekményben vett részt, egyre kevesebbszer volt bent. Laura tanult, programokon vett részt, látszólag jól érezte magát a gyerekotthonban.

Egy nap mégis úgy alakult, hogy Sanyinak és neki új helyre kellett költözniük. Az elhelyezési tárgyaláson azt szerették volna, hogy az új gyerekotthonban a kollégák Sanyit szorosabb felügyelet alatt tartsák, ezáltal megszüntetve a jelenlegi, rendbontó magatartását.

Az otthon bejáratánál sírva állt Laura. Elkísértük barátaival az autóig, aztán nem tehettünk mást, elköszöntünk tőle.

Sokat gondolkodtam ezen. A gyermekvédelmi szakellátásban ugyanis ez távolról sem egyedi eset. A testvérek együttes elhelyezését a gyermekvédelmi törvény főszabályként rögzíti – hozzáteszem, nagyon helyesen. Amennyiben ez nem lehetséges, a családi kapcsolatok ápolására külön figyelmet kell fordítani. Nem véletlen, hiszen sok esetben a testvéri kapcsolatok jelentik számukra az egyetlen biztos családi köteléket. A testvérek, csakúgy, mint a szülők, hatnak a személyiség fejlődésére és kialakulására.

Ha együttes elhelyezésben részesülnek, valószínűbb, hogy egymást segítve könnyebben túllendülnek az ezzel járó nehézségeken. Azonban Laura esetében mit lehetett volna tenni?

Van egy kislány, aki azt tapasztalja, hogy senki nem fogadja el a testvére miatt.

Márpedig ha a testvérét nem fogadja el senki, akkor igazából úgy érezheti, hogy őt sem. Mi lett volna, ha a nevelőszülők szakszerű segítséget kapnak arra vonatkozóan, hogyan lehetne Sanyi magatartásán, viselkedésén változtatni? Akkor talán maradhatott volna Laurával az elfogadott, megszokott, megszeretett környezetében? Költői kérdés.

  

Hosszú idő elteltével Sanyi és Laura is külön speciális gyerekotthonba kerültek. Vajon hogyan alakult volna a jövő e két gyermek számára? A választ csak sejthetjük.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Getty Images/susan.k.

WMN szerkesztőség