„Nem mertem. Nem akartam problémás lenni” – Vallomás a ki (nem) mondott és a meg nem hallott „nem”-ről

–

Beugranak emlékek a nemekről, amiket kimondtam

Például nemet mondtam a közös labdázásra és lufizásra a zongoravizsga után. Dedós dolognak tartottam, hogy csak azért felmenjek a színpadra, mert telerakták dobálni- és pattogtatnivalókkal. 

Nemet mondtam a fiúknak, akik lefogtak és tapogattak a suliban. Bár a nem szó jelentéséről nem ugyanazok voltak az elképzeléseink, de ez nem tántorított el attól, hogy kiálljak magamért, amennyire akkor erre képes voltam. 

Aztán

amikor színészpalántaként dolgoztam, nemet mondtam a rendezőnek, aki elvárta volna tőlem, hogy szakítsak a barátommal (aki ma a férjem), és hogy éheztessem magam azért, hogy átérezzem a karakterem szenvedéseit.

Ostobaságnak és túlkapásnak tartottam, és ignoráltam ezeket az elvárásokat, sőt, ezen az úton elindulva végül a színészi pályának is mondtam egy nagy nemet.  

 

Később az egyetem után nemet mondtam arra, hogy kereskedelmi tévénél dolgozzam szerkesztőként. Nem éreztem alkalmasnak rá magam, nem vonzott a közeg, és bár mindenki hülyének nézett, én inkább egy cukorkabolt üzletvezetését vállaltam el, nulla tapasztalat ide vagy oda. 

A második szülésemkor nemet mondtam az érzéstelenítésre és az összes beavatkozásra, amikre gondolkodás nélkül rábólintottam első alkalommal. 

Érdekes, ezeket a nemeket nem volt nehéz kimondani. Jöttek maguktól, visszatarthatatlanul. Ezeknél sokkal kevésbé fajsúlyos helyzetekben viszont simán leblokkolok. 

Voltak olyan nemek, amiket nem, vagy csak túl későn voltam képes kimondani

Például, amikor az első szülésemkor mindent hagytam, bármit megcsinálhattak velem. Nem kérdeztem, nem utasítottam vissza semmit, akkor sem, ha minden szempontból ordított az arcomba, hogy megtehetném, sőt meg is kéne tennem.

Nem mertem. Nem akartam problémás lenni. 

Akkor sem mondtam (időben) nemet, amikor együtt voltam egy sráccal kizárólag azért, mert aggódtam érte. Tehetséges, helyes, kedves fiú volt, rettenetes, tragikus családi háttérrel, drogproblémákkal, depresszióval. Nyíltan a tudtomra adta, hogy ha nem leszek vele, akkor akár meg is öli magát. Eltartott pár hónapig, mire ebből kiverekedtem, mert rájöttem, hogy ez a fiú beteg, és engem is készül magával rántani.

Emlékszem, egy számomra fontos életeseményen megjelent totálkáros állapotban, és az volt az a pont, amikor el kellett küldjem, lesz, ami lesz. Nem szerettem, csak végtelenül sajnáltam, aggódtam érte. Jött ez a fiú, aki úgy nézett rám, mint egy földre szállt megmentő angyalra, én meg belemerültem az érzésbe. Mire észbe kaptam, már késő volt, a sok függése között én voltam az egyik. Nemet akartam mondani kezdetektől, de képtelen voltam rá.

Azon a bizonyos életeseményen, amibe hívatlanul beletrappolt, részegen, betépve, kerek perec megmondtam neki, hogy ez nem egy kapcsolat, ez csak egy beteges összekapaszkodás, de ő olyan irányba halad, ahová én nem követhetem, pláne, hogy nem is akarom. Térdre zuhant, zokogott, fenyegetőzött, de nem ez volt az első alkalom, és most tartottam magam.

Nemet mondtam az érzelmi zsarolásra és a lejtőre, amin engem rángatva száguldott lefelé.

És voltak azok a nemek, amiket kimondtam, és süket fülekre találtak

Ezekről a legnehezebb írni.

Mert ha hiszed, ha nem, hiába mondtam ki a bűvös szót, mégis, azóta sem hallgat el a belső hang, hogy talán nem mondtam elég hangosan, elég határozottan. És ezen az áldozathibáztató kommentek olvasása sem segít. 

Bizony, megesett az is, amikor mondtam, kértem, a könnyem is kicsordult.
Hosszú évekig mélységes mélyre dugtam az emlékképeket, így amikor előkerült, egy téli napon, kezemben a másodszülött kisbabámmal, majdnem összeestem. És egyik percről a másikra bevillant… egy emlék, ami hosszú éveken át erjedt odabent. Hogy az egyéjszakás kalandnak titulált estém nem pont az volt, mint amit bemeséltem magamnak és a barátaimnak. Ugyanis akkoriban volt mindenféle bajom, sodródtam. Egy este berúgtam a barátnőimmel, de piszkosul. Mindenki hazament, én is elindultam, de visszafordultam, valamit a bárban felejtettem. És ott volt a futólag ismerős srác.
Nem fogom részletezni. 

Annyit mondok, hogy többször is elhangzott, hogy kérlek, ne.
Emlékszem, hogy erre csak mosolygott. Másnap, miután nem hitte el, hogy nem boldogságomban sírok, hazarohantam, nem bírtam tükörbe nézni. Hívogatott, megkértem, ne hívjon többet. Ez a nem se jutott el hozzá. Aztán valami protekciót lengetett be, de ezt a nemet már meghallotta.
Többet nem hívott. Amikor leraktam a telefont, az emléket is töröltem, vagy legalábbis elraktam a merengőbe, mint a Harry Potterben. 

 

Sokféle nemet mondtam eddigi életem során

Anyaként ez a szó is más megvilágításba került. Például, ha nemet mondok, általában egy „de miéééért?!” kérdés követi, vagy egy ordas kiborulás. Persze olyan is van, hogy ignorálnak. Nekik bezzeg könnyen mondok nemet.

Más kérdés saját magam miatt, és más az ő érdekükben határokat húzni. Amikor ez leesett, akkor jöttem rá, hogy az anyaság új megvilágításba helyezte a nemet mondást. 

Csuklóból nemet mondok a gumicukorra vacsoraidőben, a képernyőre hétköznap, de egy kimerítő nap után a társasozást is simán visszadobom, képes vagyok már nemet mondani akár azért is, mert nekem az úgy jó. Idáig el kellett jutnom. 

De még mindig komoly dilemmát okoz, hogy védjem a saját határaimat.

Például amikor reggelente a suli-ovi kör után a szerkesztőségbe érkezésig van összesen húsz percem egyedül, hogy zenét hallgassak, kikapcsoljam az agyam, vagy átgondoljam a napi teendőimet, a cikkötleteket, vagy csak nézhessek ki a busz ablakán… na, olyankor veszettül kínlódom, amikor ismerősbe botlom. Nem akarom megbántani, nem akarok semmi rosszat, de nekem arra a húsz percre szükségem van, mert amúgy sosem vagyok egyedül. És mégis, tíz esetből kilencszer beszélgetni kezdek.

De egyszer, két hete nem így tettem. Azt mondtam, hogy „ne haragudj, dolgom van”, és leültem a buszon, beraktam a zenét, néztem ki a fejemből. Tudod, mi történt ezután? Semmi! Nem volt sértődés, nem történt az égvilágon semmi. Az ismerősöm totál megértette. Tanulságos eset volt. 

Ilyen, amikor nemet mondok, meg is hallják és semmi baj nem történik? Ilyen. Úgyhogy talán érdemes vele tovább próbálkoznom, és nem, a gyerekek felé határt húzni nem elég. Meg kell tanulnom úgy képviselni a határaimat, hogy utána ne érezzem szarul magam, hogy ne induljon be az automatikus bűntudat tornádó.

Visszamenőleg nem minősítem már a (nem) kimondott nemeket

Úgysem tudok megmásítani már semmit. 

Érdekes, hiába ismételjük már évek óta, hogy a nem az nem, mégis, mit várunk az áldozathibáztatóktól, ha én magam sem hiszem el, hogy amit lehetett, megtettem, amikor azon az estén nemet mondtam?! 

Hogy várhatom, hogy ezt majd szépen megérti mindenki, ha a lelkem mélyén még mindig nem hiszek abban, hogy a nemet mondás elég kellett volna legyen?! A választ nem tudom. 

  

Csak azt tudom, hogy a nem szó nem varázsige. Nem jár hozzá garancialevél. Mégis, az egyik legfontosabb szó. Nem véletlenül szerepel a babák első szavai közt. 

Az út, amin elindultam, rögös, de tele van lehetőségekkel. Évek óta először hiszek abban, hogy előbb-utóbb eljön a pont, amikor nem kerülök többé méltatlan vagy kellemetlen helyzetbe azért, mert képtelen voltam időben határt húzni. Lesz majd úgy, hogy a kimondott nemtől nem félek már, és a falak is visszhangozzák majd körülöttem, hogy mindenki számára világos legyen, mit mondtam.

Egyszer majd nem félek attól, hogy kiszeretnek belőlem, megutálnak, rosszat gondolnak rólam, azért, mert nemet mondtam, vagy nem mondtam reflexből igent valamire, amire sosem akartam. 

De azt hiszem, előbb magamnak kell megbocsássak minden hamis kényszerből kimondott igenért. 

Talán már az sincs messze. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/nensuria

Szabó Anna Eszter