„Természetes volt, hogy neki adom a vesémet” – Az élődonoros transzplantációra hívja fel a figyelmet a testvérpár

–

Lehóczky Ábel 31 éves, intézményi kereskedő egy befektetési cégnél. Féltestvére másfél évvel fiatalabb nála: Botos Dániel filmrendező, producer-asszisztensként, kutyatrénerként dolgozik. Azon kívül, hogy együtt nevelkedtek, nem mindennapi kötelék fűzi össze a fivéreket: Dani egyik veséjét 2021 júniusában ültették át Ábelbe a Semmelweis Egyetem klinikáján. A műtét óta több mint egy év telt el: mindketten jól vannak, és azért vállalták a beszélgetést, hogy felhívják a figyelmet az élődonoros transzplantáció lehetőségére. Miért van erre szükség?

Magyarországon körülbelül ezer ember vár vesére. Évente nagyjából 200–250 beültetés történik, ezeknek viszont mindössze 20 százaléka származik élő donorból, holott ennek a transzplantációs formának számos előnye van a cadaver (halott) donorból való átültetéshez képest.

Lényeges, hogy minél többet megtudjunk a témáról, hogy ha mi magunk, vagy egy szerettünk hasonló helyzetbe kerül, a lehető legjobb döntést hozhassuk.  

A kiszolgáltatottságtól félt a legjobban

Ábel történetének egyik kezdőpontja 20 éves koráig nyúlik vissza. Miután sikeresen leérettségizett, szeretett volna elvégezni egy ejtőernyős tanfolyamot. Ennek apropóján vett részt orvosi vizsgálatokon, ahol kiderült: a vizeletében van valamennyi vér és fehérje. Ekkor még nem kapott egyértelmű diagnózist, és mivel épp akkor készült kiköltözni Angliába, átmenetileg háttérbe szorultak ezek a kérdések. 23 éves volt, amikor az egészségi állapota ebből a szempontból is ismét foglalkoztatni kezdte. Bár egy tereptriatlonos csapat tagjaként kifejezetten edzett volt, azt kezdte észrevenni magán, hogy a korábbiakhoz képest meglehetősen fáradékony, jelentősen nőtt az alvásigénye. Problémájával az edzőjéhez fordult, aki azt javasolta, készíttessen el „egy nagylabort”. Ennek eredményeiből látszott, hogy a fiú vesefunkciói alacsony szinten voltak.  

„Akkor már tudtuk, hogy nagy a baj, viszont addigra már megvettem a repülőjegyemet Sydneybe. Egy szakítás és egy munkahelyváltás után voltam, mindenképp menni akartam” – meséli Ábel, aki minden rizikó ellenére úgy döntött, három és fél hónapot még utazni fog. Az értékei alapján sejteni lehetett, hogy amint hazaér, dialízisre fog kerülni (ez így is lett). A családban arról is voltak tapasztalataik, hogyan működik a kezelés, milyen árnyoldalai, nehézségei vannak. 

„Rendkívül nyomasztó volt, hogy korábban láttam a nagymamánkat leépülni. Persze én fiatalabb és erősebb voltam, mint ő, illetve társbetegségek nélkül kezdtem el a dialízist. De azért ott volt bennem, hogy milyen roncsoló hatása lehet a kezelésnek hosszú távon, és ebből én nem akartam kérni”

– eleveníti fel a kezdeti reakcióit Ábel, akit minden előjel ellenére sokként értek a történtek. A kórházi körülményeken túl leginkább a kiszolgáltatottságtól tartott: attól, hogy bekerül egy negatív spirálba, amiből egyre nehezebben fog majd kijönni. „Aggódtam Ábelért, féltem, hogy neki is hasonló életút jutott, mint a nagymamánknak” – mondja Dani, aki viszonylag hamar, a folyamat legelején jelezte, ha Ábel a transzplantáció mellett dönt, ő szívesen segít neki, ahogyan tud. Testvére azonban még nem állt készen az átültetésre, máshogy szerette volna gyógyítani az állapotát.  

Egyedül akart megküzdeni vele

„A nefrológusok hamar megállapították, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, kizárólag a dialízis és a transzplantáció közül választhatok. De én bíztam abban, hogy létezik egy harmadik út is” – idézi fel Ábel, aki mindent megtett, hogy mégis „hatni tudjon a veséjére”. Érezni akarta, hogy nála van az irányítás, ezért mindent megpróbált, hogy javítson az állapotán. Nyálmintát küldött Texasba, hogy egy ottani epigenetikus készítsen róla teljes kromoszóma- és DNS-tesztet. Elment Indiába egy ájurvéda kórházba. Oklevelet szerzett egy természetgyógyász suliban. Lázasan kutatta a mögöttes okokat. Közben végig dialízisre járt, összesen hat éven és négy hónapon keresztül, ami „kegyetlenül hosszú időnek bizonyult”.  

 

„Borzalmasan nehéz volt, különösen a végén. Csomót fogytam, túlzásba vittem a méregtelenítéseket. Kényszeresen kísérletezgettem magamon, és volt egy pont, ahonnan már kezdett veszélyessé válni a dolog” – osztja meg velem Ábel. A dialízis komoly kötöttségeket jelentett: minden hétfő, szerda és péntek délutánját a kórházban töltötte, heti mintegy 15 órát. „Sokan azt gondolják, felszabadító érzés, hogy a kezelés kiszűri azokat a méreganyagokat, amelyeket a vese már nem tud. A valóságban viszont eléggé megterhelő egy-egy ilyen alkalom. Különösen az utolsó időkben éreztem ezt, amikor már lényegében nem volt vizeletem, és előfordult, hogy három-négy liter folyadékot »szedtek le«. Sokszor volt utána erős fejfájásom, vagy nem tudtam aludni, tehát mindenképpen regenerálódnom kellett” – emlékszik vissza.      

2019 végére Ábel eljutott oda, hogy teljesen úrrá lett rajta reménytelenség. 28 éves volt, és úgy érezte, ő mindent megtett, de hiába. Még csak nem is arról volt szó, hogy ne lett volna aktív: vendégdialízissel is járt hat-hét országban, de ez mindig sok szervezést igényelt, folyamatosan alkalmazkodni kellett a kezelések időpontjához.

„Az hozta a fordulatot, hogy beláttam: ha teljes életet akarok élni, ha szeretném megvalósítani önmagam, a későbbiekben pedig családot alapítani, akkor változtatnom kell. Addigra eltelt több mint hat év, és én ráeszméltem, hogy egy út van, az pedig a transzplantáció” – mondja Ábel. 

Ki lehet élő donor?

„Ha közvetlen genetikai rokon, tehát szülő, gyermek, testvér, nagybácsi vagy nagynéni ajánl fel szervet, akkor nincs szükség Kórházi Etikai Bizottság jóváhagyására. Adományozó lehet házastárs, élettárs, barát vagy kolléga is, őket érzelmi rokonoknak nevezzük, utalva arra, hogy nem genetikai kapcsolat, hanem szoros érzelmi kötelék áll fenn a donor és a transzplantációra váró között. Ebben az esetben a szervadományozó és a recipiens, azaz a fogadó fél együtt nyújt be kérelmet, amelyet az etikai bizottság vizsgál meg” – tájékoztat dr. Kovács János Balázs, a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikájának főorvosa. Azt is megtudom tőle, hogy kik nem adományozhatnak vesét: például azok, aki súlyos cukorbetegségben, szív- vagy tüdőbetegségben szenvednek, aktív Hepatitis B vagy C vírussal fertőzöttek, daganatos betegséggel küzdenek, vagy extrém túlsúllyal élnek. 

Ábel esetében Dani és az édesanyjuk kezdték el párhuzamosan a kivizsgálásokat, de volt még vagy három-négy személy a családban, baráti társaságban, aki vállalkozott volna a szervadományozásra. A folyamat a pandémia miatt átmenetileg szünetelt. „Eltelt egy kis idő, majd egy találkozásunk alkalmával Dani, aki anno elsőként ajánlotta fel a veséjét, újból jelezte, ő itt van” – emlékszik vissza Ábel.   

Mik a kockázatok?

„A veseátültetést laparoszkóppal végezzük, a donor három nappal a műtét után általában biztonsággal hazaengedhető” – hangsúlyozza dr. Kovács János Balázs. Korai rizikóként természetesen számolni kell azokkal a lehetséges szövődményekkel (például allergiás reakciókkal, fájdalommal, idegsérüléssel, vérzéssel, fertőzéssel, stb.), amelyek ritkán ugyan, de bármely hasi műtét alatt bekövetkezhetnek. „Hosszú távon mérsékelten nőhet a magasvérnyomás-betegség és a szív-érrendszeri betegségek előfordulásának gyakorisága, a krónikus veseelégtelenség kialakulása. A donációt követően vállalt terhesség esetén pedig némileg megemelkedik a terhességi magas vérnyomás, illetve a preeklampszia lehetősége. Utóbbi egy olyan komplikáció a várandósság ideje alatt, amelynek során csökken a vérátáramlás a méhlepény felé, így a baba nem kap elég oxigént és tápanyagot az anya szervezetéből” – vázolja a tudnivalókat a főorvos. 

A kockázatokról annak idején természetesen Danit is tájékoztatták, illetve ő maga is alaposan utánanézett a kérdésnek.

„Megnyugtató volt számomra, amikor kiderült, hogy a műtétből való lábadozást követően nem fog jelentősen megváltozni az életem. Annyi, hogy jobban oda kell figyelnem arra az egy vesémre, ami maradt” 

– mondja mosolyogva. Szóval igyekszik egészségesen élni, sokat iszik, kerüli az extrém sportokat, vagy legalábbis óvatos, nehogy a veséjére essen, évente pedig egy kontrollvizsgálatra kell eljárnia. „Igazából csak a műtét napján izgultam. De mivel tudtam, hogy a szervadományozásnak a műtéti kockázatokon kívül sok egyéb veszélye nincs, és azt is, hogy ez az egyetlen út Ábelnek, ezért nem hagytam helyet magamban a félelemnek” – összegzi tapasztalatait Dani. 

Nem szükséges éveket várni

Az élődonoros vesetranszplantációnak számos előnye van a cadaver (halott) donorból történő átültetéshez képest. Élődonoros átültetés esetén nem kell a recipiensnek hosszan várakozni a szervre, akár maga a dialízis is megelőzhető. 

„Az élő donorból származó vesék többsége azonnal működik, és átlagosan mindössze 75–200 percet töltenek szervezeten kívül. Ezzel szemben a halottból származó vesék 30 százalékánál figyelhető meg késve indulás, mivel ezek lényegesebb több időt, átlag 16–24 órát vannak keringés nélkül” 

– mondja dr. Kovács János Balázs, aki azt is kiemeli, hogy „élődonoros átültetés esetén mind a transzplantált beteg, mind az átültetett vese túlélése jelentősen meghaladja azt, amit halottdonoros beavatkozás után tapasztalnak”. 

 

Az élődonoros transzplantáció másik nagy előnye a tervezhetőség. „A szervfelajánlás abszolút időzíthető, tehát nem a hajnali órákban kell, relatíve hirtelen nekiállnunk egy ilyen műtétnek. Ez azt is jelenti, hogy a donort és a recipienst is sokkal hatékonyabban fel tudjuk készíteni az átültetésre” – mutat rá dr. Szijártó Attila, a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikájának igazgatója. A klinikán manapság programszerűen, jóformán minden kedden zajlik élődonoros transzplantáció. 2021 októbere óta 43 beültetést végzett a sokféle szakemberből álló team, amely szám jelentős emelkedést mutat a korábbi átlag 25 körüli értékhez képest. Idén először sikerült elérni, hogy a klinikán végzett élődonoros átültetések 30 százalékát jelentsék az éves országos aktivitásnak.

Dinamikusan fejlődő terület

Dr. Szijártó Attilát arról is kérdeztem, milyen fejlesztéseket valósítottak meg az utóbbi időben. Elsőként egy háromdimenziós képfeldolgozási rendszer bevezetését említi: „Ez a kiválasztott donor-recipiens párok tekintetében egy olyan komplett képalkotó CT-MR diagnosztika, amely lehetővé teszi a kis anatómiai variációk feltérképezését is. Ezeket a precíz felbontású modelleket ki is nyomtatjuk, ezáltal három dimenzióban lesz előttünk a vese a hozzátartozó erekkel. Ráadásul olyan textúrában, amelyek nagyon hasonlítanak az emberi szövetekhez, ezért varrhatók is” – magyarázza az igazgató, aki azt is elmondja, ezekre a készítményekre áramlásdinamikai modelleket is illesztenek.

Az orvosok tehát képesek 3D-ben rekonstruálni az adott vesét, ezáltal előre meg tudják tervezni, „szárazon” be tudják gyakorolni a majdani beavatkozást – élődonoros transzplantáció esetén ehhez az idői, illetve a technikai feltételek is adottak. 

A tervezhetőséggel van összefüggésben az is, hogy a betegek ma már hatásos, úgynevezett előkezelésen, szakszóval prehabilitáción vesznek részt. Ez egy trimodális program, amely három területre fókuszál: a táplálkozásra, a mozgásterápiára és a pszichológiai felkészítésre. A cél az, hogy a donorokat, recipienseket a lehető legjobb állapotban lehessen a műtétre vinni. „Ha egy betegnek azt mondom, »ne tessék az operáció előtt zsírosat-fűszereset enni«, az nem ugyanaz, mintha szakemberrel együtt összeállítanak egy étrendet, amiről aztán naplót vezet. Ha azt mondom neki, »tessék a műtét előtt kicsit mozogni«, az nem ugyanaz, mint amikor napi ötször meg kell fújni egy légzéstechnikát segítő eszközt, amit egyébként a műtét után is fog kapni, tehát nem árt, ha előzetesen is találkozik vele” – árnyalja a képet dr. Szijártó Attila, aki kollégáival jelenleg azon is dolgozik, hogy Magyarországon sor kerülhessen az első nem azonos vércsoportú betegek közti transzplantációra.  

Elfogadni a segítséget

Ábel felépülése recipiensként természetesen hosszabb ideig tartott, mint Dani gyógyulása: szűk egy évvel a beavatkozást követően érezte azt, hogy teljesen helyreállt az egészsége. Kezdetben a kapott veséből a nyirokfolyadékot, savót elvezető dréncső nehezítette meg a mindennapjait (a cső feszült, ülni is kényelmetlen volt vele), később a gyógyszerbeállításon dolgoztak, a legyengült immunrendszerével pedig pár vírusos betegséget is összeszedett. Fokozatosan tért vissza, és ma már jól van, sportol, tanul, dolgozik, kéthavonta kell kontrollra járnia. 

  

Amikor arról kérdezem a testvéreket, hogyan hatott a kapcsolatukra a szervadományozás, Dani válaszol először: „a transzplantáció nem volt egy éles vonal, amitől kezdve nagyon más lett köztünk valami, de az átültetés nyilván megerősített egy csomó köteléket” – mondja.

„Én is természetesnek éltem meg, hogy ez így volt. Így kellett lennie, és így is lett” – erősíti meg Ábel.

„Azt is megtanultam, hogy az élet maga sokkal nagyobb rejtély annál, mint hogy mindig mindent irányítani akarjunk benne. Nem kell, nem is lehet mindent egyedül megoldani. Néha van, hogy egyszerűen csak át kell magunkat adni, és rábízni olyan történésekre, amikre nincsen hatásunk, amik nálunk nagyobbak. A segítséget meg merni kell elfogadni” – teszi hozzá.

Képek: Hámori Zsófia/WMN

Milanovich Domi