„A sötétség kap erőre, és magasodik a jó érzések fölé” – Bombák és félelemkeltés az óriásplakátokon

–

Előszó: a boldogságról

Sétálok az őszi napsütésben, és azon gondolkozom, mennyire jó, hogy már nincs saját autóm. Fél év alatt megszoktam, hogy biciklivel, busszal meg főleg gyalog közlekedem, ahogy megszoktam azt is, hogy mindig legyen nálam vizes flaska meg szatyor bevásárláshoz, és hogy evidens legyen a szelektív hulladékgyűjtés. 

Ez egy fontos változás volt az életemben az elmúlt egy évben. Először nem volt könnyű, de aztán pár hónap után már fel sem merült, hogy máshogyan kellene. Felelős döntést hoztam, és ez jó érzéssel tölt el. 

Nagy változás volt az is, hogy nem csak autóból, gyerekből is kevesebb lett itthon. A gyerek elköltözött, egyenesen egy másik országba. Üres lett a szobája, aztán pár hét múlva üres lett a hűtő, eltűntek a nasik a szekrényből, a szennyeskosárba nem került be több divatosan túlméretezett pulóver. Először nem volt könnyű, de pár hónap után megszoktam, hogy másmilyen most a lakás, és megszoktam azt is, hogy főleg cseten beszélünk. Ez az élet rendje. A gyerek felnő, és elkezdi a saját útját járni. 

Meg kell tanulnom ebben az új helyzetben is elég jó szülőnek lenni.

Úgy kapcsolódni hozzá, mint egy felnőtthöz, aki a döntéseit egyedül hozza meg. Elfogadni, hogy már nem én vezetem (kézen fogva, lépéseimet az övéhez igazítva, mint régen, az oviba menet), hanem csak kísérem, követem, figyelemmel, szeretettel – egyre nagyobb távolságból. 

Fontos változás, amit meg kell szoknom, de nem tagadom, hogy amikor az utcán sétálok, sokszor fejben vele beszélgetek, miközben elképzelem, hogy ott jön mellettem. 

 

Ilyenkor általában virágmintás gumicsizmát visel és piros harisnyát. A csizma kaffogva csapódik a járdához, és mi eldiskurálunk arról, ami a világban éppen történik: hogyan esett rá a gesztenye valakinek a fejére, a cica a rejtélyes sebesülését miként szerezhette (biztosan harcolt éjszaka), meg hogy ebédre pesztós tészta legyen-e vagy paradicsomos. 

Most, hogy többet járok gyalog, jó sok időm van ilyen elképzelt beszélgetésekre, amikben mindenféle szóba kerül, a kedvenc sorozatunk legújabb részétől a külpolitikán át odáig, hogy mit jelent a boldogság.

Szülőként azt szerettem volna sokáig, hogy a gyerekem mindig boldog legyen. Tudtam, hogy lehetetlen, tudtam, hogy csapdába manőverezem magam az ilyen gondolatokkal, de ha őszinte voltam magamhoz, be kellett valljam, mégis ezt szeretném.

Legyen boldog. Mindig. 

A gumicsizmás, harisnyás pici lábak sose járjanak olyan úton, amik másfelé viszik. 

Én nem vagyok mindig boldog, nem vagyok mindig jól. De hát, az ember a gyerekének jobbat akar, szóval, ő miért ne lehetne mindig az? Szerintem sok szülő van ebben a csapdában, amiben én is. Megijedve, ha valami félremegy. Magát hibáztatva, ha a dolgok nem jönnek össze, vagy éppenséggel elcsesszük őket. Amire persze csak később jövünk rá, amikor már nem lehet vele mit kezdeni. Jön a korbács, önmagunk hibáztatása, hogy „miért”, meg a bűntudat, ami elég gyorsan utat talál a gyerekhez, aki emiatt még rosszabbul érzi magát, és újabb mínuszos körbe viszi bele a negatív érzelmi spirálunkat. 

Az élet kemény utakon vitt el abba a moziba, amiben végre azt a filmet vetítették, amit nem a hollywoodi álomgyárban, egy sosem létező világban készítettek.

Ebben a filmben nem volt mindig boldog a gyerek, és én ezzel nem tudtam mást kezdeni, mint hogy elfogadom, megértem, ott vagyok neki, elérhetően, nem pánikolva, és nem magamat hibáztatva.

Utáltam ezt a filmet az elején. Most is utálom még néha. De megtanultam végignézni, sőt, időnként szeretni is. Leginkább azért, mert ennek a filmnek a szereplőivel képes vagyok azonosulni. 

Sok-sok idő (és egy intenzív kamaszkor után) a fejemből a szívemig, a zsigereimig szivárgott le a tudása annak, hogy bárhogy is szeretném, a gyerekem nem lesz mindig boldog. Nem tudom megvédeni mindentől. Sőt, nem is lehet, nem is szabad.

A boldogság hiányát ugyanúgy meg kell tanulni elhordozni, ahogy a boldogságot is. Arról is mintát kell mutatnom neki, hogy nincs baj, ha éppen lent vagyunk. Semmi sincs fent örökké magasan.

A madarak is leszállnak, a sötétségre is szükség van. Magunkban és magunk körül egymáshoz érnek a jó és rossz dolgok, nem arra kell az energiát fordítani, hogy a sötétséget távol tartsuk, hanem hogy ez a két oldal jól egymáshoz simulhasson, szabadon áramolhasson. 

Tárgyalás: a bombákról

Amikor fejben ideérek a gyerekkel való beszélgetésben, nagyon bölcsnek érzem magam, és igazi tanítónak, amiből mit sem von le, hogy a világ egyik legősibb tudását „fedeztem fel” újra, miközben az ősi kínai filozófusok hangosan röhögve fordulnak egyet a sírjukban, amelyekre a jin-jang jelet vésték. 

Nem baj. Attól még az én modern lelkem megnyugvással veszi tudomásul friss felfedezését: jobb azt gondolni, hogy nem lehet a gyerek mindig boldog, mint belefeszülni abba, hogy mindentől meg akarom védeni. Ez egy jó irány, szívesen megyek erre tovább. 

Az, mondjuk, nem annyira jó, hogy miközben fejben, térben, időben ezerszeres távlatokat járok be, a valóság is rámköszönt. 

Az utcán sétálva most éppen olyan plakátok formájában, amin félelmet adnak el, és gyűlöletet árulnak. Okos marketinggel, a legalapvetőbb emberi ösztönökre hatva. Bár inkább fogkefét vagy mosószert árulna, aki ezért felelős. De nem. Ő inkább szorongást árul.

A saját belső munkámban, a családomban a jót erősítem, de kívülről rám támad a sötétség.  

 

El is kezdek szorongani rendesen. Nem attól, amit a plakát mond (a szankcióktól), hanem amit a plakát hirdet (a haláltól). A bombákat arra fejlesztették, hogy pusztítsanak. Mindent, ami az útjukba kerül. Itt nálunk: pixelekben mérve. Ott, Ukrajnában: húsban és vérben. 

A fejemben zajló beszélgetés a gyerekkel most új irányt vesz. Már nem arról diskurálunk, hogy mit jelent a boldogság meg annak a hiánya, hanem arról, hogy mit lehet kezdeni a félelemmel, a szorongással, és a dühhel, ami ezek nyomán felhorgad. 

Nekem képzeletbeli gyerekem van ezekhez a gondolatokhoz, de sok ezer szülő a valóságban kell, hogy ezeket a beszélgetéseket lefolytassa. Szülők, akik nem először kényszerülnek arra, hogy olyan dolgokról beszélgessenek a gyerekükkel, amikről egyébként nem akartak volna: miért van az a dühös fejű emoji a plakáton, miért utáljuk Brüsszelt, ki a Soros, mitől fél a kislány, akit az anyukája ölelget a plakáton, vagy hogy miért és hova csapódik bomba, és mit jelent az a szó, hogy szankció. 

A plakátok gyártói felülnek a „morális pánik” elnevezésű vonatra, és maximumra kapcsolják a sebességet, de a gyerekek, a szülők és megannyi felnőtt nem képzeletbeli harcot él meg, hanem valós pánikot, szorongást érez. A sötétség kap erőre, és magasodik a jó érzések fölé. Nem tudjuk kizárni, nem tudjuk eltartani magunktól. Muszáj valamit mondani a gyereknek. Valahogy reagálni kell. 

Úgyhogy lelassítom a lépteimet, és újra hozzáigazítom a képzeletben mellettem sétáló kislányéhoz. Megfogom a kezét, hogy érezze, ott vagyok. Észreveszek, és kimondok neki (és magamnak) minden jót, ami körülvesz minket. Megerősítek minden szépet, amit benne látok. Kíváncsi vagyok mindenre, ami neki fontos.

Nem belé kapaszkodom, hanem kapcsolódom hozzá, és engedem, hogy ő is kapcsolódjon hozzám. Abból is megosztok vele annyit, amennyit elbír, ami nekem nehéz. Biztonságot próbálok nyújtani, miközben nem hazudok. Elmondom, hogy van olyan, amikor én is félek. És elmondom azt is, hogy nekem mi segít ilyenkor. 

  

Befejezés: a boldogságról (csakazértis)

A fejemben zajló beszélgetés ezen a ponton általában véget ér. Azzal, hogy tudomásul veszem, hogy vannak, akik a boldogságomat öncélúan és saját önös érdekeiktől vezetve akarják elhazudni. Hogy most nem arról van szó, hogy azért nem vagyok boldog, mert belül valami nem oké, hanem ezt kívülről provokálják. 

De azt is tudom, hogy nem vagyok eszköztelen.

A plakátok ellen nem tudok tenni, de dönthetek úgy, hogy nem veszem meg, amit hirdetnek. Hogy elengedem a kényelmes válaszokat, és megyek tovább azon az úton, amit felelősnek érzek, még ha az nem is nyújt könnyű és gyors kielégülést (azonnali választ minden bajomra). 

Egy dolgot teszek még: nagy-nagy hálával megérkeztetem azt az érzést, hogy a gyerek még mindig tanít engem. Hiába van sok ezer kilométerre tőlem, és hiába csak fejben beszélünk, az érte vállalt felelősségem, az iránta érzett szeretetem most is lehetőséget ad arra, hogy jobban legyek. Hogy jobb ember legyek. 

És ez boldogsággal tölt el. 

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN

Gyurkó Szilvia