A „van jogsim, de nem merek vezetni” témát, ahogy a bevezetőben ígértem, folytatjuk. Természetesen nem szeretnék senkit rábeszélni az autóvezetésre, inkább csak a szorongás miértjeit, a félelem gyökereit szeretném kiásni, segíteni azoknak, akik hozzám hasonlóan bizonytalanok.

Katalin keresztnevű olvasónk írta a korábbi, Nyúl, aki nem vezet?! című cikkem nyomán:

„Harminc éve van jogsim, és nem merek kiállni az udvarról. Egyszerűen rettegek, nekem a vezetés stressz, egy gigászi feladat. Néha muszáj, nem tudom máshogy megoldani, hulla fáradt vagyok utána, és mindig elrontok valamit, ami még tovább rombolja az önbizalmamat.

Bányai László, a VezessJol ügyvezetője sok éve foglalkozik a Katalinhoz (és hozzám) hasonló, rutintalan autóvezetőkkel, elméleti és gyakorlati autóvezetési tanácsadás a szakterülete. Ahogy ő fogalmaz, gyakorlóik vannak, nem tanulóik, hiszen a hozzájuk fordulóknak már van jogosítványuk, csak valamilyen okból bizonytalanok az utakon, ezért vesznek pluszórákat.

Kérdésemre elmondja, hogy bár elsősorban nők kérnek segítséget a gyakorláshoz (ügyfeleik kb. 85 százaléka nő), ez nem jelenti azt, hogy a női sofőrök ügyetlenebbek lennének.

„Az a tapasztalatom, hogy a nők gyakrabban vallják be a vezetéssel kapcsolatos félelmeiket. A férfiak, ha van is bennünk bizonytalanság, inkább belevágnak egyedül a gyakorlásba – sajnos sokszor baleseteket okozva. A nők empatikusabban, felelősségteljesebben állnak ehhez a kérdéshez is szerintem.”

A szükség nagy úr

Sokan veszik elő a fiókból a sok éve félretett jogosítványukat, amikor úgy hozza az élet, hogy muszáj autóba ülni. Vagy mert kicsi gyerekeket kell fuvarozni iskolába, edzésre, különórákra, vagy hozzátartozó betegszik meg, és őt kell szállítani. Ahogy szintén egy olvasónk írta a kommentszekcióban: „Egy éve […] úgy éreztem, hogy újra meg kell próbálnom, hiszen a kislányom hatéves, mégsem kérhetek meg mindig valakit, ha iskolába kell vinni, és nekem is könnyebb így. Ezért vettem harminc órát újra. Lett is autóm. Nem egyből ültem be, az udvaron több mint egy hónapig állt, és csak barátkoztam vele. Kellett átállási idő, de, ha szükséges, most már beülök. Hosszú út volt, mire idáig eljutottam. Az első körök néha lefulladáshoz vezettek. Nagyon kínos volt, mert persze hogy ilyenkor én álltam pont a sor elején… Volt, amikor úgy éreztem, hogy én ezt feladom, de mivel rákényszerültem, hogy újra és újra beüljek az autóba, és igenis menjek vele, a végén már nem fulladtam le vele, és egyre bátrabb lettem.”

Bányai László úgy tapasztalja, a nők motivációja a vezetés újrakezdésére a segítés általában. Ami pedig a legnagyobb nehézséget okozza az újrakezdésben, az nem az ügyetlenség, hanem az önbizalomhiány.

Ezen a ponton szúrom közbe, hogy én például leginkább az agresszív vezetők miatt vesztem el a magabiztosságomat. Félek, hogy ha lassú vagyok, bénázom, akkor ledudálnak, letolnak az útról. Az oktató megerősít: „Gyakorló autókkal is sok negatív tapasztalatunk van. Három másodperccel később indul a gyakorló, már dudálnak. Női vezetőktől amúgy több együttérzést tapasztalunk, segítőkészebbek. Volna mit fejlődniük ezen a téren az autósoknak, elsősorban a férfiaknak, az tény. Amit viszont mindig elmondok a gyakorlóimnak: nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani ezeknek a türelmetlenkedéseknek. Mi van, ha dudál?! Befolyásol bármit is? Nem mindegy, mit gondol az a vadidegen ember, aki elfeledte, hogy volt ő is kezdő?”

Persze előfordul, hogy nem ismeretlen, hanem rokon férfiak kiabálnak a mazsolával vörös fejjel, láttunk ilyet is már

Anna nevű olvasónk írja: „Van jogsim, de lassan egy éve nem vezettem. Sajnos a férjem annyira kritikus, hogy minden kedvem elment a vezetéstől, pedig igényem lenne az önállóságra. Abban reménykedem, hogy ha lesz saját autóm, és egyedül vezethetek, akkor majd lassan belejövök.”

Bányai László is tapasztalt ilyesmit: „Sok gyakorlótól hallottam, hogy azért nem vezet, mert a párja gyakorta megalázta vezetés közben. Volt olyan kliensem, aki amiatt vált el többek közt, hogy a férje hatalmas cirkuszokat rendezett az autóban, folyton kritizálta. Persze, ez ilyenkor általában csak a jéghegy csúcsa, tünet, más gondok vannak a kapcsolattal a mélyben.”

Van olyan is, hogy nem a tanuló mellett ülő rokon, hanem maga az oktató a bajok forrása. Ahogy Gyöngyi írta: „Az oktatóm rémes volt. Négy évig nem vezettem jogsi után, rettegtem, szó szerint.”

A rossz tapasztalások valóban elvehetik az önbizalmat a vezetéstől. Bányai László meséli: „Sokat szoktam beszélgetni a gyakorlókkal, őszinteséget kérek tőlük. Fel kell mérni persze a technikai tudást, a pedálok kezelését, a váltást, hogy tudjuk, hol és honnan kezdjük a gyakorlást, de legalább ilyen fontos, hogy ki kell deríteni, pontosan mitől alakultak ki a gátlások. Ez az alap. Gyakran gyerek-, illetve tinédzserkorig kell visszanyúlni egy-egy probléma gyökeréig. Találkoztam olyan történettel is, hogy valaki azért félt az autóktól, mert rossz dolgok történtek ott vele. Az apja gyakorta bántalmazta verbálisan, sőt fizikálisan is, amikor gyerekként beült mellé.

Olyan ügyfelem is volt, akivel huszonéves korában erőszakoskodott valaki, aki mellé beszállt. Aztán az se csoda, hogy ha valakit rossz élmények érnek, netán trauma, baleset történik vezetéstanulás közben, akkor bedobja a fiókba a jogsit. Ahogy telnek az évek, egyre nehezebb visszaülni, ha ezt a traumát nem tudja helyre tenni magában.”

Végezetül: vannak reménytelen esetek?

Mondott már olyat tanulónak, hogy inkább ne vezessen? – kérdezem Bányai Lászlót. Azt feleli, hogy az egyik kollégájának volt egy idős kliense, aki már harminc éve nem vezetett, és elég komoly figyelemzavara is volt. Őt eltanácsolták, ne ölje bele feleslegesen a pénzét a gyakorlásba. De az ilyen szélsőséges helyzeteket leszámítva nem találkozott reménytelen esetekkel. Persze volt olyan ügyfele, aki sokáig nem merte elengedni az oktató kezét (képletesen), és vagy 80 órát is vett, olyan erős önbizalomhiánya volt az utakon. Egyébként felső vezetőként dolgozik, határozott irányító, de valamiért a vezetés félelemmel töltötte el. De ha talán kicsit lassabban is, mint mások, mégis célba ért.

„Azt kell megérteni a vezetéssel kapcsolatban, hogy a szorongás, a félelem teljesen normális. A jogsi olyan, mint a nyelvtanulásban az alapfok. Harminc kötelező óra után, ha levizsgázol, kimehetsz a forgalomba. Maradva az analógiánál: ha alapfokú nyelvvizsgád van, nem vállalhatsz tolmácsolást vagy szakcikkírást.

Ha friss jogsisként beülsz az autóba, mondjuk ki, egy mozgó bomba vagy. Sokszor hallani a »jótanácsot«: ülj be az autóba, és menj, szerezz rutint. Menet közben majd megtanulod, ami kimaradt az oktatás során. Csakhogy így rossz szokások vésődhetnek be, ráadásul mást meg veszélybe sodorhatsz. Az autodidakta, kontroll nélküli gyakorlás igenis veszélyes!”

De van-e olyan, hogy valaki tényleg „reménytelen eset”?

Ha valaki nagyon bizonytalan abban, való-e neki a vezetés, a pályaalkalmassági vizsga például tisztázhatná: hiányoznak-e alapvető készségei az autóvezetéshez. Ez a vizsgálat kötelező amúgy, ha ötödszörre sem sikerül valakinek a forgalmi vizsgát letennie.

Wolf-Pintér Anikó, a Vizsgaközpont Speciális- és Kontrollvizsgálati Osztályának vezetője (Pályaalkalmassági Vizsgálati Igazgatóság) megerősíti és kiegészíti az információt: „Magyarországon a (civil) vezetői jogosultság megszerzéséhez alapesetben nem szükséges pályaalkalmassági (PÁV) vizsgálaton részt venni. Speciális esetekben azonban indokolttá válhat a vezetéshez szükséges kognitív képességek és személyiségjellemzők vizsgálata. Ilyen speciális esetek lehetnek a következők:

  • ha valakinek ötször volt sikertelen a forgalmi vizsgája (ilyenkor kötelező);
  • orvosi javaslat (jogosítványszerzés előtt vagy jogosítvány érvényességének meghosszabbításához);
  • rendőrség, bíróság által kötelezett ügyfelek (például balesetokozás, extrém közlekedési magatartás miatt);
  • ha a munkáltató kéri a pályaalkalmassági vizsgálatot;
  • valaki saját motivációból, önként szeretné megvizsgáltatni a pályaalkalmasságát jogosítványszerzés előtt vagy után (például, ha a család, barátok úgy veszik észre vagy saját magunkon tapasztaljuk, hogy egyre több a koccanás, a közlekedési affér, csökkent a figyelem, esetleg a jogosítvány megszerzése előtt biztosra szeretne menni, kíváncsi a figyelmi teljesítményére egy autóvásárlás előtt).

Wolf-Pintér Anikó

Hogyan történik egy pályaalkalmassági vizsgálat?

„A vizsgálat kiterjed mindazokra a képességekre és személyiségvonásokra, amelyek a biztonságos közlekedési magatartást befolyásolják; például figyelem, tájékozódás, mozgáskoordináció, reakcióidő, monotóniatűrés, önuralom, érzelmi stabilitás, kockázatvállalás – magyarázza szakértőnk.

– A pályaalkalmassági vizsgálat során műszeres képességvizsgáló feladatokat kell elvégezni, és személyiségteszteket töltenek ki a résztvevők, amelyet kiegészít egy pszichológussal való beszélgetés.”

  

Ahogy a lenti táblázatból is látszik, a vizsgálaton részt vevő embereknek csak töredéke nem alkalmas „ab ovo” autóvezetésre

A többiek igenis meg tudnak tanulni jól vezetni, amennyiben módjukban áll és szeretnének. Önbizalom-csiholónak álljon itt egy „exnyúl” olvasónk üzenete: „Az út mindenkié, neked is ugyanolyan jogod van ott lenni, mint a többieknek. Minél többet vezetsz, annál rutinosabb leszel, de ezért tényleg meg kell dolgozni. Viszont mennyivel szabadabb, rugalmasabb és önállóbb leszel ezáltal! Megéri! Mondja ezt egy exnyúl, aki ötvenévesen kezdett újra vezetni a ’96-os jogosítványával, és öt éve balesetmentesen, vidáman és görcsök nélkül gurul ide-oda, akkor, amikor kedve van, oda, ahová éppen akar! Kitartást és sok sikert minden újrakezdőnek!”

 

Speciális pályaalkalmassági vizsgálatok száma

Forrás: Közlekedési Alkalmassági és Vizsgaközpont

Megjegyzés: eltérés az összlétszámhoz képest abból adódhat, hogy több minősítés tartozhat egy vizsgált személyhez. 



Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Martinan

Kurucz Adrienn