Összehasonlíthatatlan illata van a földnek, amin a szőlő megterem. Enyhén sós férfi izzadság keveredik a napsütötte széllel, estére átjárja a ruhát is, az ember nem akarja kimosni. 

Guggol, görnyed, fejet hajt – ez a mozdulatsor ismétlődik szüretkor, tiszteletadás a természetnek, csak így lehet megköszönni, hogy megszülte önmagából azt, amit most az engedélyével leszedünk.

Erőszakkal nem lehet csinálni, a metszőollónak élesnek kell lennie, a metszést pontosan ott kell ejteni, ahol nagyapa mutatta gyerekkorban, ha akkor nem figyeltél jól, most még megtanulhatod. 

Guggol, görnyed, fejet hajt – ez a rigmus, gyakoroljad.

A hét sűrű volt, alig kaptam levegőt. Maximális fokozatra pörgettem magam, hogy elérjek a túlsó partra, és most itt vagyunk a szőlőben, beszívom mélyre az összetéveszthetetlen illatot, jól ismerem gyerekkoromból.

Egyedül indulok el a soron piros védőkesztyűben, évtizedes munkában megedzett metszőollóval, keresem az érett fürtöt, óvatosan levágom. A szemek nem sérülnek, átnézek rajtuk, lüktet bennük a nap, mint magzat a méhben, megérett, látom, már engedi magát. A vödör hamar megtelik, a mozdulatsor ismétlődő ritmusa bekapcsol rajtam egy gombot.

Guggol, görnyed, fejet hajt – nem lehet máshogy. 

 

Anyám is így csinálta, ezerszer láttam gyerekkoromban, hogyan szüretelnek nagyapámmal, aki nem az apja volt, de annyira szerették egymást, mint azoknak kéne, akik tényleg apa-lánya viszonyban vannak. Együtt jártak ki a szőlőbe, Tokajba, el se lehetett őket választani egymástól, egész nap dolgoztak, amikor láttam őket együtt gyerekként, akkor még nem érthettem, miféle transzba kerülnek a szüret közben. Nagyapám élete utolsó éveit ott töltötte, olyan műgonddal ápolta a szőlőt, hogy szó nem érhette a ház elejét, és a bort is pontosan ugyanilyen műgonddal készítette el.

Most már tudom, miért ennek szentelte az utolsó évtizedeit. Ő még időben megtalálta az élet értelmét. Eljutott oda, hogy felismerhette, nincs más lényeg, nem fontos más, csak az, ha valamit megmunkálsz, gondozod, és a legnagyobb tisztelettel leszüreteled. Ha nem függsz mástól, csak a két kezed munkájától, és attól a szeretettől, amit a természet felé tanúsítasz. 

Guggol, görnyed, fejet hajt – nagyapám ezt tudta, és ugyanúgy tudta anyám is. 

ők ketten olyanok voltak, mint a szőlő meg a kacs: az egyik a másik köré fonódott, értették és szerették egymást. Másfél éve újra együtt vannak.

Közben eltelt két óra, nem beszéltem, észre sem vettem, szabályos transzba kerültem én is. Beszívtam jó mélyen magamba az enyhén sós férfi izzadságot, amely összekeveredett a napsütötte széllel, nincs benne szúrós szag. Levettem a pulóvert, amiben jöttem, és a derekamra kötöttem, egy szál atlétában állok a domb oldalában, huszonöt sor mögöttünk, és tizenöt láda, ennyi idő telt el.  

 

Körülöttem űrmértékeket számolnak a matematikából jóval képzettebb férfiak, és nehéz fizikai munkát végeznek, én pedig állok, megtelek széllel és nappal, az égre nézek: megérkeztem.

Itt vagyok újra, Najuka, Anyaka, remélem látjátok, ugyanazt teszem, amire ti neveltetek. Nem mondtátok el, hogy ez az értelme, sosem beszéltetek róla egyértelműen, csak megmutattátok, hogyan kell csinálni, hogy aztán rájöjjek én is. Furfangosak voltatok, tudtátok, ha magyaráznátok, nem érteném. Példával kell elöl járni, hogy az utód láthassa, megérthesse, és elérkezzen arra a pontra, hogy már ő is magáévá tudja tenni.

Guggol, görnyed, fejet hajt – ezt teszem az ég alatt, ahol most laktok, Najuka, Anyaka. Jól láthatóan metszek itt, a kezemben megfeszülnek az inak, a bőrömbe beleivódik az ismerős szag, hazajöttem. 

Guggol, görnyed, fejet hajt – nem lehet máshogy.

Guggol, görnyed, fejet hajt – pattog, mint a nóta, amit Najukám énekelt.

Guggol, görnyed, fejet hajt. 

Látod, látjátok, ennyi az élet. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció –  Forrás: Getty Images/dardespot

Szentesi Éva