Semmiképpen sem szeretnék felcsapni párkapcsolati tanácsadónak, 

nem is venném magamnak a bátorságot annak ellenére, hogy kábé 25 éve lelkesen interjúvolom a csajokat (is), meséljék el, szerintük mitől jó/nem jó egy kapcsolat. Mivel elváltam, adná magát a gondolat, hogy marhára semmit sem értettem meg abból, amit mondtak, no meg „pont én mit magyarázok a hosszú távú kapcsolatokról”. De ez nézőpont kérdése, és az én nézőpontom az, hogy gazdagabb vagyok egy nehéz tapasztalattal, amit hozzá tudok tenni az összes többihez, és így egyre komplexebb lesz a kép, amit látok. Nincs olyan, hogy valami mindenkinél jó, olyan viszont van, amiből mindenki tud meríteni.

Nincs olyan elixír, ami minden kapcsolatot életben tart, meggyógyít vagy tökéletessé tesz, de vannak módszerek, amelyek minden kapcsolatnak jót tesznek.

Ha másként nem, hát lerövidítik azt az időt, ami alatt kiderül egy kapcsolat működésképtelensége, azaz időt nyer a feleknek, és ez az ő hozzáadott értéke.

Az alkalmazkodás formái

Szerintem a kapcsolatokban a kompromisszumra való képesség az egyik legfontosabb elem, ugyanakkor megegyezésből is többféle van. Amelyik lemondással, sóhajtással, „engedéssel” jár, azt mind ismerjük, talán túl jól is. Engem a másik, az a kevésbé ismert verzió érdekel, amit én „működő alkalmazkodásnak” hívok. És amire a feleségem hívta fel a figyelmem. Ő azt mondja, nekem valahogy nem teher minden reggel kávét főznöm neki. Mire én azt mondom, hogy magamnak is főzök, ez nem kompromisszum. De higgyem el, a kis meló is meló, állítja, és igaza van. Észrevétlen apróság, de rögtön két ember kell hozzá. Az egyik, aki megcsinálja, és fel sem tűnik neki, hogy ő most épp alkalmazkodott. A másik, aki kapja, és akinek viszont mindig feltűnik, és sosem felejti el megköszönni. Ennek olyan magától értetődő dolognak kellene lennie, hogy ezt most itt szavanként bepötyögni kifejezetten kellemetlen érzés, hogy „baszki, erről beszélni kell, te jó ég!”. És mennyire hogy kell.

Mennyire nem természetes ez, és ha a kávét behelyettesítjük a teregetéstől kezdve a szemét kiviteléig minden mással, vagy hogy mi legyen a vacsora, ki vigye le a kutyát, mit vegyen fel a gyerek, jól áll-e ez a kis ruha, elhoznád-e a tisztítóból a szőnyeget, bevásárolnál-e hazafelé – és így tovább a végtelenségig –, akkor bizony nem kis dolog ez, hanem az élet maga. Húsz másodperces részleteiből összerakva.

A közös élet voltaképpen a másikkal közös döntések, közös elhatározások és alkuk, pici megegyezések, pici pacsik és/vagy vicsorgások sorozata. Azaz rohadtul nem mindegy, hogy a bizonyos alkalmazkodás magától jön-e, megerőltetés-e, vagy öröm (igen, lehet olyan is), őszinte vagy képmutató, egyáltalán igaz, vagy nem igaz, megy, vagy nem megy, épít, vagy rombol. 

 

A működő alkukhoz több dolog is kell

Kell a saját motiváció, hogy igenis a kedvére akarok tenni, meg tetszeni akarok neki, meg nem hanyagolom el magam, mert ő fontos nekem (és mert magamat illetően is létezik igényesség), kell hozzá a közösségi érzésnek az a fajtája, amikor az ember már nem méricskéli, hogy ki engedett a másiknak, miben és hányszor, egész egyszerűen azért, mert vagy intelligens, vagy tapasztalt (vagy mindkettő) eléggé ahhoz, hogy rájöjjön, az élet apró alkuit azért könnyű megkötni, mert végeredményben nem fontosak.

Csak mi ott és akkor iszonyúan felnagyítva látjuk a reggeli kávé, az esti ruha, vagy akár az egész program jelentőségét. Voltaképpen ezeknek ott, abban a 20 másodpercben van csak jelentőségük, és akkor sem sok.

Aki kávézik, az azt fogja mondani, hogy ölni tudna, ha reggel nem iszik kávét, és az egész napja tönkre van téve olyankor. Aztán születik egy gyereke, és másnaptól 45 325 725 fontosabb dolgot talál. Néha életünk estéjének hisszük, ami előttünk áll, aztán meg rájövünk, mennyire könnyű lemondani ezekről a dolgokról. És nem azért könnyű, mert olyan faszán beidomítottak már minket a kapcsolatunkba, hanem azért, mert tényleg létezik egy fontossági sorrend az életben, és a gyerek azért jó példa, mert ő borít mindent. Legkésőbb ő megtanít alkukat kötni.

A működő alkalmazkodás,

azaz, amikor nem érzed, hogy lemondasz valamiről. Amikor te akarsz megegyezni, te helyezed a megállapodást a saját alkalmi célod elé. Amikor neked már az a jobb érzés, ha a saját, egyéni preferenciád helyébe valami közös lép. Amikor már nem póz azt mondani, hogy jólesik összehajtani a másiknak a trikóját vagy kiteregetni, hanem tényleg jólesik. Amikor nem megerőltető leszaladni neki egy tejfölért, és amikor már hős sem vagy ezért, hanem ez a normális mindkettőtök részéről. (Itt jegyezném meg, hogy nem bolondultam meg, és van, amikor fáradt, nyűgös és hisztis dolog elmenni tejfölért, és azzal sincs gond. És nem kell mindig vigyorogva rohanni, vagy szarul érezni magad, ha nem akarsz azonnal rohanni. Nyilván nem.) Amikor nem kell 20 percig vitázni, melyik csatornát nézzétek, mert ennél fejlettebb az érzelmi intellektus mindkét oldalon.

Amikor nem kéri, és nem is kell kérnie, hogy bevidd neki a törülközőt, ha hallod, hogy épp fürdik.

A párkapcsolati alkalmazkodás ugyanis rohadtul nem nehéz. Csak akkor válik azzá, ha nem mindkét fél csinálja, ha az egyik rájátszik, elvárja, ügyet csinál belőle, felemlegeti, hivatkozik rá. Ha nem természetes, magától értetődő dolog, akkor nem működik, sőt akkor rossz vért szül, mert valakit feszíteni fog előbb-utóbb, és kirobban a dolog egy vitában. Elég, ha az egyik számontartja, ki hányszor mosogatott el a héten. 

 

Cserébe viszont tanulható

Sőt, a jó hír az, hogy tinédzserként aránylag bitang kevesekben van meg ez a képesség, és nem az ő hibájuk. Ehhez kellenek a megtett kilométerek, az eltelt évek száma, a meghatározott számú kipipált esemény, sikerek, kudarcok, fentek és lentek. Tapasztalat és múlt. Szerencsés esetben nyilván a fiataloknak is tud sajátjuk lenni ez, de ritkán látom.

Később tanulja meg az ember az ilyesmit értékelni, és nem azért, mert „hú, mennyivel okosabb lesz” (dehogynem!), hanem azért, mert ki a francot érdekel ez 22 évesen?

Akkor még a fontos dolgok listájának elején egészen más dolgok állnak, nem a nyugalom meg a békés megegyezés.

Ugyanakkor nekem csodás felismerés volt, hogy ilyen van. Hogy ez milyen kellemes. Milyen biztonságot ad, hogy számíthatsz rá, és főleg mennyi nyugalom származik belőle! Én tanítanám középiskolában, mert a párkapcsolati krízishelyzetek nagy része értelmetlen apróságokból dagad valódi konfliktussá. És ezen a téren szerintem radikális változást hozna rengeteg ember életében, ha felismerné azt, hogy megegyezni kis dolgokban végtelenül egyszerű, ugyanakkor mégis felszabadító érzés.

Én csak biztatni tudok mindenkit a gyakorlásra. Megéri.

Doffek Gábor