Nincs „átlagos” munkanapom, és pont ezt imádom! – Dián Dóri egy napja

–

Naná, hogy minden kollégám írását elolvastam, ami a sorozathoz készült, többször is. És most tűnt fel igazán, hogy mi, akik egy alkotóközösségben dolgozunk nap mint nap, mennyire különböző irányból értünk ide. Többen is kiemelték például, milyen fontos szerepet töltött be mindig is az életükben az írás…

Én viszont sosem akartam újságíró lenni

Az érettségi előtti nyáron egy médiatábor kellett ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás: jó, akkor bejelölöm első helyen a kommunikáció szakot. Sok minden akartam én lenni azelőtt a lakberendezőn át a pszichológusig, de újságíró biztosan nem – apukám ugyanis szintén ezt a szakmát műveli, és azt láttam egész gyerekkoromban, hogy a dolgozószobájában püföli a billentyűzetet. És mit ne mondjak, egyáltalán nem tűnt izgalmasnak. Sosem írtam a fióknak, iskolaújságba is csak egyszer, magyarán: semmi nem mutatott abba az irányba, hogy én itt fogok kikötni.

Az egyetemen is aztán inkább a tévés vonal érdekelt, és valamikor az első év végének környékén hagyhatta el a számat hangosan is a mondat: az biztos, hogy soha nem leszek cikkeket gyártó újságíró. Akkoriban ugyanis néhány hónapig egy keresőoptimalizálásra szakosodott cégnél dolgoztam diákmunkásként, ahol általuk kreált blogokra több száz szavas bejegyzéseket kellett írnom.

Nagyon utáltam – összecsapni nem akartam, emiatt viszont nem voltam elég gyors nekik, ha volt valami frappáns ötletem vagy megoldásom, azt nem értékelték. Néhány hónapig húztuk egymás idegeit, amikor közös megegyezéssel elengedtem ezt a munkát, és annyira csalódtam magamban, hogy mondtam is a lánynak, aki kirúgott: arra jó volt ez a tapasztalat, hogy tudjam, az írás nem nekem való. 

 

Aztán amikor gyakorlati helyet kellett választanom, próba-szerencse alapon mégis a WMN-hez jelentkeztem. Eltelt azóta négy év, és itt vagyok. Megszerettem az újságírást, és rájöttem, annak, amit azon a diákmunkahelyemen csináltam, köze nem volt ahhoz, amit írásnak nevezünk – sokat tanultam azóta. Azt ugyan nem merném bizton állítani, hogy megtaláltam a saját hangomat, de azt hiszem, jó úton haladok felé. Egyvalamit azonban már biztosan tudok: ezzel szeretnék foglalkozni a hátralevő életemben.

Na de mit is csinálok pontosan?

Cikkeket írok, és az audiovizuális csapat tagjaként videókat és podcastokat szerkesztek. Nem tudnék választani, melyiket szeretem a legjobban, nagyon élvezem, hogy ilyen sokrétű feladataim vannak. Ugyanis elég rosszul tűröm a monotonitást, így viszont esélyem sincs ráunni valamelyikre is. Ez persze húzósabb időszakokban azzal jár, hogy azt sem tudom, merre vagyok arccal előre.

Azon a szerdán, amikor Csiszér Goti reggel nyolckor kopogtatott az ajtónkon, három feladat várt rám: fél tízre mentem a szerkesztőségbe, hogy felvegyük a Popfilter következő epizódját, utána pedig egy cikket kellett megírnom, majd összeraknom a másnapi hírlevelet.

Nem mondanám, hogy frissen és üdén nyitottam ajtót Gotinak, mert egyáltalán nem vagyok az a koránkelős fajta. A reggeleim általában rohanósak. Ugyanis, ha választanom kell bármi vagy a még öt perc szundi között, mindig az utóbbira szavazok. Ez a reggel persze más volt, hiszen már estétől dolgozott bennem az ideg: csak el ne aludjak, mert az oltári ciki lenne. Így ezúttal az ébresztőórám harmadik csörgésére felkeltem (a szokásos ötödik helyett), és már megmosakodva, felöltözve vártam Gotit, hogy együtt menjünk a szerkesztőségbe.

Indulás előtt azért még sminkeltem – amit mostanában amúgy egyre ritkábban szoktam, de hát mégiscsak egész nap engem fotóztak, és úgy gondoltam, némi jótékony alapozó és a kedvenc rúzsom nem árthat az összképnek. De nem csak magamat csinosítottam ki a fotózás kedvéért, bevallom, egész hétvégén a lakást suvickoltuk, mert az elalvásnál már csak az lett volna cikibb, ha a macskaszőrből összeállt pororoszlán-kolóniák belemosolyognak egy-egy képbe.

A korá(bba)n kelésnek hála viszont volt még időnk közösen meginni egy kávét, közben pedig próbáltuk a barátommal rávenni a macskánkat némi jutalomfalattal, hogy produkáljon valami aranyosat a kamerának, azt a helyzetet kihasználva, hogy végre egy profi fotózza. Mert nekünk csak nagy ritkán sikerül igazán jó képet lőni róla, a fekete cicánkból ugyanis általában két dolog látszik, attól függ, melyik végéről nézed: egy nagy, sárga szempár vagy egy hófehér seggluk.

De nem volt túl sok idő a cicával bohóckodni, laza negyven perc villamosozás és buszozás után bent is voltunk a szerkesztőségben

Bent neki is láttam a felvétel előkészületeinek. Feltettem a Popfilter-fóliát a lámpára, bekészítettem vizet a vendégnek, és ellenőriztem, hogy mindkét memóriakártyán van-e elegendő hely az adásnak. Közben Csepelyi Adrienn és a vendégünk is megérkezett, és egy gyors hangpróba után indult is a felvétel. A beszélgetést én kintről hallgatom ilyenkor egy jó hosszú kábel és egy fejhallgató segítségével, hogyha bármi gond adódik a rögzítéssel, rögtön tudjak reagálni, és a későbbi vágásban is nagy segítség, hogy egyszer már hallottam az anyagot.

A felvétel után Adrienn ment tovább a dolgára, én pedig bent maradtam az irodában, hogy megírjam a két nap múlva megjelenő cikkem és összerakjam a hírlevelet. De még mielőtt nekiláttam volna, rendeltem kaját, és ebéd közben a naptáramat rendezgettem. Ez kulcsfontosságú feladat, ide van felírva minden teendőm, ez garantálja, hogy az amúgy lyukas agyam ellenére ne felejtsek el semmit. Persze adódnak néha olyan balesetek, hogy amiatt megy ki valami a fejemből, mert elfelejtettem ránézni a naptáramra, de szerencsére (és ezt lekopogom) ez már elég régen fordult elő utoljára.

Ebéd után nekiláttam a cikkemnek. És bár van asztalom, csak a legritkább esetekben szoktam ott írni, általában a szerkesztőség legkülönbözőbb pontjaira huppanok le pötyögni. Amikor jó idő van, imádok a szabad levegőn dolgozni, olyankor kiülök a gangra, szoktak is azzal viccelődni a többiek, hogy az az én saját irodám. De mivel most már elég hideg van, a kanapén helyeztem kényelembe magam – otthon is ott szoktam amúgy írni, asztalhoz csak akkor ülök, ha videót vagy podcastot szerkesztek, az nem megy egér nélkül.

Amint végeztem, robogtam is tovább, ugyanis reggel már konstatáltam, hogy erősen fogyóban van otthon az alutasakos-készlet

Úgyhogy feldobtam magam a 4-6-os villamosra, és meg sem álltam az állateledel-üzletig, hogy feltankoljak. Kacsás tasakosra vadásztam, az Artúr cica kedvence (igen… az ízlésével nincs probléma), és szerencsére sikerrel jártam, úgyhogy szaladtam haza, hogy megetessem a cicót.

Kis simogatás, kergetőzés és etetés után azonban indultam is tovább, ugyanis randim volt: hosszú idő után végre moziba mentünk a barátommal. Régen, amikor a Corvin Mozi mellett laktunk, rengeteget jártunk oda, ez lett a kedvencünk a városban. Mostanában azonban kevesebb időnk volt ide járni, úgyhogy már nagyon vártam ezt az estét.

Mivel a megbeszéltnél kicsit korábban érkeztem, meghívtam magam egy feketeribizlis tejturmixra a sarki kávézóban annak örömére, hogy sikerült minden tervezett munkámmal időben végeznem, aztán befutott a barátom, és megnéztünk egy közepesen szar filmet. De nem is ez volt a lényeg, hanem maga az élmény, hogy végre megint kettesben beültünk a kedvenc mozinkba, hazafelé menet pedig jól kitárgyaltuk a látottakat – ahogy szoktuk.

Hát, ilyen volt az én átlagos napjaim egyike. 

Fotók: Csiszér Goti / WMN

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT), Milanovich Domi (ITT), Szabó Anna Eszter (ITT), Deli Csenge, (ITT) Kurucz Adrienn (ITT), Tóth Flóra (ITT) és Filákovity Radojka (ITT) napjáról olvashattok. 

Dián Dóri