Így NEM világosodtam meg attól, hogy egy hete nem működik a telefonom

–

A sztori rendkívül egyszerű, talán kicsit vicces is: elkaszáltam a telefonom. Mármint szó szerint. Fűkaszával.

Mindez azért történhetett meg, mert az előző telefonomat (életem első igazán drága telóját, aminek a részleteit még jelenleg is fizetem amúgy, és amin, illetve amiért rengeteget dolgoztam) ellopta tőlem egy katalán bűnbanda augusztusban.

Emiatt az új telefonomat olyan megszállottan cipeltem magammal mindenhová, hogy vidéki kis házamban arra gondoltam, jobb, ha velem jön a kertbe, a ház ablakai ugyanis festés miatt nyitva álltak. Az ördög nem alszik, ugyebár. Lerakni nem akartam, nehogy valami baja legyen a nedves fűben, vagy leessen valami tereptárgyról. Zsebre vágtam hát, és beindítottam a fűkaszát, hogy a tizedik másodpercben csapjam szét a képernyőmet a damillal.

Fogalmam sincs, hogy került a telefon a földre, legyen elég annyi, hogy egy rendkívül látványos csík keletkezett az üvegen, ami alul ripityára tört. Azon túl, hogy láttam, ki mit ír, üzen, kommentel, küld, szóval mi történik a virtuális térben, semmit nem tudtam csinálni a készüléken. De szép színesek voltak a csíkok.

A részletekkel nem untatnék senkit, a lényeg, hogy csütörtöktől szombatig maradt ez a helyzet, szombaton meg kiderült, hogy a javíttatás több hét, a cserekészülék, nos, nem a legremekebb, ami (lévén hogy nekem ez a munkaeszközöm) nem túl ígéretes. Kis magamba roskadás után segítséget kértem és kaptam is – legalábbis ekkor még úgy tűnt. Csakhamar kiderült azonban, hogy a megmentésemre küldött, egyébként remek másik készülék nem kártyafüggetlen. 

Így aztán hiába raktam vissza a törött telefonba a SIM-emet, ott már a törés miatt nem tudtam leokézni a PIN-t, tehát már a szemlélődés szintjén sem követhettem többé életem virtuális eseményeit.

A helyzet tehát nemhogy megoldódott volna, de óráról órára tovább romlott – vö. az átfutási időnek is átfutási ideje van –, én pedig mind közelebb kerültem az összeomláshoz.

A dolog érdekessége, hogy már a legelején azt hittem, teljes sebességgel száguldok a sz*pórolleren, de menet közben, épp, amikor egy lejtőre értem, kiderült: még csak egyesben voltam.

Például kezdetben azt hittem, nincs annál kegyetlenebb dolog ebben a témakörben, mint hogy többször végignéztem, amint hívnak, de nem tudtam felvenni. Nem akarok tippeket adni a titkosszolgálatoknak, de olyan embereket, akik felnőtt életük során lényegében mást sem csináltak, mint másokkal kommunikáltak, nem kis részben telefonon, szerintem konkrétan vallatni lehetne ezzel a módszerrel.

Át kellett például mennem a szomszédhoz, hogy internetet kérjek tőle, és a laptopomon Messengeren üzenhessek a családomnak, hogy élek, csak elkaszáltam a telefonom, és egyeztetni velük, mikor tudnak értem jönni. Totális kiszolgáltatottság – ez nekem a pokol maga. És ekkor még csak az első bugyorban voltam.

Az alapvető kommunikációs csatornáim megszűnésén túl ugyanis arra kellett rádöbbennem, hogy egy sor egyéb hétköznapi teendőmet nem tudom elvégezni amiatt, mert elkaszáltam a telefonom.

Nem tudok:

• online vásárolni, mert a banki appban kellene jóváhagyni a fizetést;
• appban csekket befizetni;
• egyáltalán: a pénzügyeimet intézni a kétfaktoros hitelesítések miatt;
• zenét hallgatni (egy szenzoros embernek, mint én, a tömegközlekedés zajában ez konkrétan fizikai tüneteket képes okozni, nálam például brutális fejfájást);
• képeket szerkeszteni a cikkeimhez;
• beköszönővideót felvenni a Popfilterhez;
• hozzáférni a Drive-omhoz, és fájlokat küldeni, illetve megnézni, amit nekem küldenek mások a munkámhoz;
• hozzáférni a szerkesztőségi kommunikációs csatornához;
• hozzáférni a jegyzeteimben lévő infókhoz, kódokhoz, félkész szövegekhez;
• a felvett interjúim hanganyaga is a telefonomon van;
• nem tudom bemutatni a bérletemet az ellenőrnek;
• nem tudok vonatjegyet venni;
• kaját rendelni sem (oké, ez first world problem, tudom, de akkor se);
• nem tudom megtervezni az útvonalaimat a városi közlekedésben, ami súlyos késésekhez vezet, ezt viszont nem tudom közölni a rám váró féllel, ugyebár;
• és a legdurvább: NINCS ÉBRESZTŐM!!!

Amikor a hatodik napon ott álltam a fentiek okán elkésve a pszichológusom ajtaja előtt, de nem tudtam a mindig sms-ből elővadászott kapukódot beütni, a csengő pedig nem működött – nos, akkor egy röpke pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy most hazamegyek, behúzom a függönyöket, és befekszem az ágyamba egy hétre, hogy kisírjam magam.

És most jöhet nekem bárki azzal, hogy „engedd el”, meg nem lehet ennyire alárendelten élni a technikának, térjek vissza a természethez meg mit tudom én. Az a helyzet, hogy én vissza vagyok térve, sőt el se mentem a természetből, épp azért van szétb*szódva a telefonom, mert annyira a természetben voltam, hogy épp a természetet fűkaszáltam.

Az van, hogy a hat nap alatt rájöttem: én az az ember vagyok, aki élvezi, hogy két perc alatt szinte bármit képes megoldani akár az 5-ös buszon is, legyen szó fájlküldésről, tartalomgyártásról, cikkírásról vagy arról, hogy le kell szervezni valamit a világ másik végén. Sajnálom, én imádom ezt, és büszke vagyok, amikor lehetetlennél lehetetlenebb csávákból húzom ki magam, a Popfiltert vagy valamelyik ismerősömet a telefonom segítségével. 

És rettenetesen, de tényleg nagyon durván frusztrál, amikor ez akadályokba ütközik, és haszontalannak érzem magam, üresnek az eltelt időt, amit muszáj a buszon töltenem, de még csak a kedvenc számomat sem tudom meghallgatni.

Nem a telefonomban mérem az értékemet – annak köszönhetően tudom kihozni magamból a maximumot. Tessék, hát én vagyok a tökéletes telefonreklámarc anélkül, hogy ez egy telefonreklám lenne!

De persze én se vagyok idióta, hogy egy hete amiatt tomboljak, hogy a balszerencse áradása, a Merkúr-retrográd meg mit tudom én, mi miatt egyszerűen semmi sem megy. Ez épp elég idő volt egy csomó tanulság levonására.

Szóval mindenki nyugodjon, lettek magvas gondolataim, például arról, hogy ha már úgyis meg kell b*szódni, akkor legalább ne legyek egyfolytában idegbe rakva, mert a föld alatt már nem sokra megyek a megszervizelt telefonommal.

Kénytelen voltam hát alkalmazni a pszichológusom és a rengeteg önsegítő könyv által javasolt módszereket a legkülönfélébb pánikhelyzetekben – és itt a pánikot most értsük mentális és gyakorlati értelemben egyaránt. Mert az, hogy az addig megszokott működésemből tövestül kitépve kell krízishelyzetekhez adaptálódnom, nos, ez nem épp optimális dolog, ha épp tanulod magad a major depresszióból frissen felépülve.

Elmesélek egy példát.

Vasárnap reggel Erika barátnőmmel indultunk Kismartonba Schiff András koncertjére. Megbeszéltük a találkozót cseten, jeleztem, hogy amint kilépek a lakásból, nem leszek elérhető, mert wifim sincs, de hát kiszámoltam a tömegközlekedést, minden oké lesz. Ja, aha. Ha nem épp az orrom előtt megy el a busz, ami húszpercenként jár. Az idő vészesen telt, én lerohantam a metróhoz, hátha az legalább jön – nem jött. Már láttam, hogy mindenképp elkésem, Erika ott vár rám, azt hiszi, átvertem, elaludtam, és az a jobbik eset, hogy nélkülem hallgatja meg Schiff Andrást, de lehet, hogy soha többé nem áll szóba velem.

Igen, jól érzitek: ez egy fasza kis szorongási roham vasárnap kora reggel. Éreztem, hogy zsibong a fejem, zsibbadni kezdenek az ujjaim, szorítani a mellkasom – szevasz, pánikroham, kurvára nem hiányoztál.

Ekkor azonban még volt annyi lélekjelenlétem, hogy összeszorítsam mindenemet tiszta erőből, és azt az üzenetet küldjem az idegrendszeremnek, hogy nyugodjon le a picsába, különben fel fogunk robbanni az aluljáró közepén. (Ezt, tudniillik, hogy ilyenkor a túlfeszítés hatására az agyam kénytelen kikapcsolni, a pszichológusomtól tanultam. Menjetek ti is terápiába.)

Ahogy tisztult az agyam, eszembe jutott, hogy szokott lenni a kettes metróban wifi, előkaptam hát az isteni sugallatra berakott laptopom, rácsatlakoztam, és megírtam Erikának cseten, hogy mi történt, megbeszéltünk egy új találkozási pontot, és mindössze pár perc késéssel odaértem. (Ez, mondjuk, javarészt az ő hidegvérének volt köszönhető.)

Mondanom sem kell, a mindennapos stressz-szintemet alaposan felemeli ez a folytonos hercehurca, ugyanakkor pont emiatt egyszerűen kénytelen vagyok nem kiborulni. És az egy kétségbevonhatatlan hozadéka az utóbbi hat napnak, hogy egyre jobban megy.

  

Úgyhogy a helyzet nemhogy javult volna, de láthatóan romlott napról napra, miközben rohangáltam, hogy a boldog békeidőkben betervezett programpontjaimat teljesíteni tudjam így, technológiai hadiállapotban is. És lám: itt vagyok, tudok nevetni, még ha sokszor kínomban is, közben pedig folyamatosan megoldom az újabb és újabb nehézségeket.

Vagy: belátom, hogy ez most nem áll hatalmamban, és slussz.

Türelmet tanulok, és ezzel együtt a környezetem is: tizenöt éve először fordul elő, hogy nem állok rendelkezésre. Hogy nem lehet riasztani bármikor egy rendkívül sürgős megírandó cikk miatt, hogy nem reagálok azonnal a küldött üzenetekre, és nem írok magamtól is, nem küldök vicces mémeket (ez a szeretetnyelvem), sőt át is kell adnom feladatokat, mert egyszerűen be kell látnom: több stressz nem fér bele, ha meg akarom előzni a totális kiborulást.

Ha valami, akkor ez az, amit megtanított ez az egész elcseszett helyzet: hogy NEM VAGYOK MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ. Másoknak sem, magamnak sem.

Mire ez a cikk megjelenik, talán újra bekapcsolódom a majdnem valódi világ véráramába. Nem tudom. Ha igen, annak örülni fogok. Ha nem, akkor majd megnézem, mit tehetek, és ha arra jutok, hogy pillanatnyilag semmit, akkor főzök majd egy finom teát, hátradőlök, és kivárom a sorom. És nem lesz többé lelkiismeret-furdalásom, ha másoknak is ki kell várniuk a sorukat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / praetorianphoto

Csepelyi Adrienn