Magyar abortusztörténelem: Ide juthatunk, ha elindulunk a művi terhességmegszakítás szigorításának útján

–

A pszichológus előszava: a rendszerártalmak miatt ekkora trauma

Szerencsére sok fontos és elgondolkodtató reakciót lehetett olvasni az elmúlt napokban a Pintér Sándor belügyminiszter által bevezetett szívhangrendelet kapcsán (nálunk Mózes Zsófi írt róla ITT). Én egyvalamit hiányoltam ezekből a szövegekből: annak hangsúlyozását, hogy az abortusz a közhiedelemmel ellentétben nem szükségszerűen trauma. Értem én, hogy egy nőnek könnyebben „megbocsátják” a művi terhességmegszakítást, ha szenved, és azt is, hogy van, aki számára ez érzelmileg tényleg rendkívül megterhelő folyamat a múltja, a vágyai, a családi öröksége, a vallása vagy más tényezők okán.

A témában legtöbbet hivatkozott tudományos vizsgálat, az úgynevezett Turnaway Study óta ugyanakkor rendre kimutatták:

az abortusz kapcsán megélt leggyakoribb érzelem valójában nem a szomorúság, a gyász vagy a megbánás, hanem a megkönnyebbülés, jelentősebb szorongással pedig csak akkor jár, ha valakit megszégyenítenek miatta. Sok nőt tehát nem önmagában az abortusz visel meg, hanem azok a körülmények, amelyek között el tudják végeztetni a beavatkozást.

A problémák közé tartozik például, hogy nem elérhető a műtétnél sokkal kíméletesebb abortusztabletta, nehéz időpontot kapni a családvédelmi szolgálattól, a munkatársak pedig kifejezetten le akarják beszélni döntésükről az érintetteket, ami sok esetben eléggé megalázó módon zajlik.  

Kutatások emellett azt is feltérképezték, milyen következményekkel jár, ha egy nőt egy nem kívánt magzat kihordására kényszerítenek. Ezekben a témákban nem kell találgatni: rengeteg adat áll rendelkezésünkre, amely arról szól, hogyan mélyíti el az abortusz tiltása a szegénységet, milyen káros hatásai vannak a nők és a már meglévő, illetve a megszületendő gyerekek sorsára, testi és mentális egészségére nézve (ha ezek az eredmények érdekelnek, olvasd el a korábbi cikkemet ITT). 

Most viszont arról fogok írni, milyen viszonyokhoz térnénk vissza, ha a kormány szigorítani kezdené az abortuszt. Ez természetesen egy gondolatkísérlet, hiszen a társadalmi-technológiai valóságunk más elemei nem változnának meg egy csapásra. Ugyanakkor elég sokat lehet tanulni abból, ha röviden végigvesszük az abortusz magyarországi történetét. Hidd el, sok minden ismerős lesz! Az események rekonstruálásához Gémes Balázs néprajzkutató, Mink András, Pető Andrea, Koloh Gábor és Tóth Eszter Zsófia történészek, valamint Grebelyné Kiss Evelin biofizikus nagyszerű munkáit veszem alapul. 

Első állomás: Kádár-korszak (1956–1990) 

Közel 70 évvel ezelőtt, 1956. júniusában hozták meg az 1047/1956-os számú minisztertanácsi határozatot, amellyel széles körben legalizálták Magyarországon az abortuszt. Gyakorlatilag ez az az intézkedés, amely a mai napig fennmaradt, de a korszak nemcsak erről volt híres, hanem a sokakban félelmet keltő intézményéről, az úgynevezett abortuszbizottságokról. Ezek működését Tóth Eszter Zsófia foglalta össze a Patent Egyesület honlapján. A nőknek egy terhességmegszakítás-elbírálási lapot kellett kitölteni, amelyen rákérdeztek a családi állapotukra, a foglalkozásukra, a munkáltatójukra, a havi keresetükre, de még arra is, hogyan védekeztek (GDPR-ról ekkoriban még szó sem volt). Ezt követően három vadidegen elé kellett járulni, akik döntöttek az illető sorsáról. Noha a ‘80-as évekre a kérelmek elenyésző számát, alig egy-két százalékát utasították vissza, a nők továbbra is ki voltak téve a megalázó procedúrának.  

Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy ebben az időszakban, különösen az elején, még nem voltak hozzáférhetők, illetve eléggé biztonságosak a nők által napjainkban használatos korszerű fogamzásgátló eszközök, mint a tabletta vagy a spirál (a férfiak fogamzásgátlásának gondolata akkoriban jóformán fel sem vetődött, de még most is újszerű elképzelésnek számít). Fogamzásgátlók hiányában az 1960-as évek végére az abortuszok száma egyes becslések szerint elérte az évi 200 ezret is. Ehhez képest a KSH adatai szerint a művi terhességmegszakítások száma két évtizeddel később, 1980-ban már csak 80.882; 1990-ben 90.394; 2001-ben 56.404; 2021-ben pedig 21.907 volt. Mi ebből a tanulság?

Bármennyire is forró téma az abortusz, a beavatkozások száma a valóságban a ‘90-es évektől kezdve folyamatosan, szinte évről évre csökkent hazánkban. Nem arról van szó tehát, hogy kiugróan magas értékekkel kéne szembenéznünk.

Jelenleg huszonkétezer körüli művi terhességmegszakításról beszélünk éves szinten, és abban, hogy ez a szám megáll itt, vagy esetleg még tovább csökken a jövőben, nagy szerepe van a fogamzásgátlásnak, a szexuális egészséggel kapcsolatos ismeretek terjedésének, valamint annak, hogy a nőknek egyre nagyobb kontrollja van a szexben (egyáltalán: meg merik kérni a férfi partnert, hogy húzzon óvszert). Viszont bármelyik tényezőt megbolygatjuk – például növeljük a férfiak feljogosítottság-érzését, vagy úgy rendelkezünk, hogy csak patikákban lehessen ezentúl óvszert kapni – az az abortuszok számának növekedéséhez vezethet. Ezt mutatja azoknak a marginalizált helyzetben lévő nőknek a sorsa is, akiknek nincs pénze védekezni, kevés a beleszólása a szexbe, vagy alig van tudása a testükről, a reprodukciós folyamatokról. 

Ha ebbe a korszakba térünk vissza, egy erőt adó tiltakozás is az eszünkbe juthat. Amikor 1974-ban úgy látszott, a vezetés az abortusz szigorítását tervezi, az értelmiség azonnal aláírásgyűjtésbe kezdett. Össze is jött 1500 aláírás, ami mai szemmel nézve nem tűnik ugyan soknak, de akkoriban jelentős tett volt: többen úgy vélik, az ‘56-os forradalom után ez volt az első nyílt és szervezett politikai demonstráció. Mi is így reagálnánk a szigorításokra? 

Ha viszont pár száz kilométerrel arrébb születtünk volna, Romániába, sokkal nehezebb helyzetbe kerülünk.

1966-ban Ceaușescu drasztikusan korlátozta az abortuszhoz való jogot, amelynek következtében a kutatások szerint 1989-ig körülbelül 9000 nő halt meg otthon végzett illegális művi terhességmegszakítás következtében. Idáig is el lehet jutni. 

Következő megálló: a Rákosi-korszak (1945–1956) 

A Rákosi-korban alapvetően nem engedélyezték az abortuszt. Ez alól kivételt tettek azokkal a nőkkel, akiket tömegével erőszakoltak meg a II. világháború végén a felszabadítóként érkező szovjet katonák: az áldozatok egészségügyi intézményben ingyenesen elvégeztethették a terhességmegszakítást – derül ki Pető Andrea Kettős Mércén megjelent írásából. Hivatalosan egyébként nem volt teljesen tilos az abortusz, de bizottság bírálta el első- és másodfokon is a kérelmeket, aki azokat vagy helyből visszautasította, vagy az emberek eleve tudták, hogy veszélyes egy ilyen kérelmet beadniuk. Azok az okok ugyanis, amikre hivatkozni lehetett volna, mint például a szegénység, egyszerűen nem léteztek a rendszer szemében, nem lehetett beszélni ilyesmiről. 

A gyorsított iparosítás és a hidegháború miatt ráadásul egyaránt fontos lett volna növelni a „felhasználható emberanyagot”. Ahogyan arra Rákosi ‘49-es beszédében is történik utalás, „a vezetés a születések számát a rendszer sikerének jeleként értékelte, mint az acéltermés felfutását” – hangsúlyozta Mink András történész a Beszélő egyik 1991-es számában olvasható esszéjében.

A döntéshozóknak viszont azzal kellett szembesülni, hogy az emberek nem szaporodnak kellő mértékben. Miért csinálják? Bizalmatlanok? Így tiltakoznak? Ahelyett persze, hogy a rezsim magába szállt volna, és a gyermekvállalást nehezítő társadalmi-gazdasági okokat orvosolta volna, inkább bekeményített. 

Jött a Ratkó-korszak, amelyben plakátkampányokkal (igen, már akkor is!), illetve a gyermektelenségi adó bevezetésével igyekeztek meghozni a gyermekvállalási kedvet. Utóbbit minden 20 év feletti gyermektelen személynek fizetni kellett, azoknak is, akiknek a gyereke halva született. Az adófizetési kötelezettség alól egyedül a hadsereg, illetve az ÁVH tagjai mentesültek. Az intézkedésekkel párhuzamosan az abortusz rendőri kérdéssé vált: büntetőhadjáratok, kirakatperek indultak a beavatkozást illegalitásban végző szakemberek ellen (legálisan nem lehetett csinálni). Ellenség lett „a nyerészkedő orvos”, vagy „a banyaszerű bába”, „a ledér nőcskékről” és az „arisztokrata feleségekről” nem is beszélve, míg a sokgyermekes szovjet anyák érdemrendeket kaptak. Pár évvel korábban, 1949-ben egyes fogamzásgátló eszközök forgalmát is korlátozták, a szexuális felvilágosítás pedig kifulladt az abortusz borzalmainak taglalásában.  

Menjünk még tovább, vissza a Horthy-korszakig? (1918–1945)

Az ő szobrát úgyis nemrég avatták fel a Mi Hazánk képviselői a Parlamentben, igaz, Dúró Dóra irodájában. Nézzük, mit jelentene, ha az abortuszhoz való jogot tekintve ehhez az időszakhoz térnénk vissza. Előrebocsátom: a világon semmi jót. A két világháború között ugyanis alapvetően az abortusz tiltása volt érvényben. Az elkövetőket börtönbüntetéssel sújtották, terhességmegszakítást csak akkor lehetett végezni, ha az anya életveszélyes állapotba került.

A témát tárgyalta az 1929-ben megjelent „A modern bűnözés” című könyv is. Ebben egy tanulatlan gyümölcsárusnőt említenek példaként, aki 300-nál is több magzatot hajtott el egy tíz cm hosszú drótszeggel.

Azt is tudni lehet, hogy Budapesten magánlakásokban rendeztek be illegális klinikákat, ahol a műtétet követően pár napig lábadozni is tudtak a nők, igaz, rettegések közepette, hogy tetten érik őket.   

 

1933-ban ugyanakkor egy kúriai döntvény (határozat) kiskaput nyitott az abortusz tilalmában. Úgy rendelkezett, hogy nemcsak az anya életének megóvása érdekében, hanem más egészségügyi okból is engedélyezett a terhességmegszakítás. Ezeket az okokat azonban nem sorolta fel egyértelműen, így a döntést az orvosok lelkiismeretére bízta. Ez a maga korában „páratlanul »szabados« joggyakorlatot tett lehetővé” – ahogy a források fogalmaznak. E félig legális-félig illegális abortuszok mellett ugyanakkor nem szűntek meg a nép körében, elsősorban a vidéki Magyarországon alkalmazott abortív technikák sem. 

Magzatelhajtásai miatt vált hírhedté például az Ormánság, ez a Baranya megyében, a Dráva árterületén található aprófalvas vidék. A térség eseteit Koloh Gábor történész dolgozta fel könyvében. Egy általa is idézett feljegyzésekből tudjuk például, hogy „a bába tanácsára az elvett és eltüntetendő magzatot a faluban a disznókkal volt szokás megetetni”. De az Ormánság volt a példa az úgynevezett „egykézésre” is. Egykézésnek azt nevezték, amikor egy család egyetlen gyereket vállalt. Ezt meglehetősen önző cselekedetnek tartották, azt gondolták róla, hogy a nemzet pusztulásával fenyeget. Ugyanakkor az egykézés teljesen racionális döntés volt azokban a közösségekben, ahol nehezen lehetett földhöz jutni. Az öröklési rend szerint ugyanis a vagyont egyformán kellett felosztani az utódok között, a parasztság pedig azzal, hogy egy családban egy gyereket nevelt, a birtokot igyekezett egyben tartani. 

A Viharsarok – Békés, Csanád és Csongrád vármegyék – térségét kutatta Féja Géza azonos című szociográfiájában. Leírja, hogy itt is szokás volt az egykézés, viszont ettől még, fogamzásgátlás nem lévén, a helyi asszonyok többször teherbe estek.

Ilyenkor úgy fogadták a bábát, hogy „Jaj, lelköm, bár születne [gyermekem] halva” vagy „Ugyan, kedves nagyasszony, fojtsa mög valahogy [a magzatomat]!”. Amennyiben a bába nem vállalta a magzatelhajtással járó feladatokat, azt a várandós asszonyok maguk végezték el azokkal az eszközökkel, amiket otthon találtak: lúdtollal, kötőtűvel.

Állítólag egy nő, aki más betegség kapcsán kórházba került, egy az egészségügyi intézményben található anatómia-könyvből lesett el ezt-azt, majd ezeket az ismereteket felhasználva, egy dróttal végzett abortuszokat. Sokan fordultak hozzá, követői is akadtak. 

Meg se álljunk a Monarchia időszakáig? (1867–1918)

Magyarországon 1878-ban hozták az első rendelkezéseket az abortusszal kapcsolatban, lényegében emberölésnek minősítve azt. Ez a törvény volt kisebb módosításokkal érvényben egészen 1956 nyaráig. A törvény „a méhmagzat anyaméhben történő megöléséért”, valamint az „idő előtti szülés előidézéséért” egyformán három évre büntette a férjezett, két évre pedig a hajadon nőket (a házasságon kívüli állapotosság enyhítő körülménynek számított). Az abortuszt végző személyre három év börtön várt, ha a nő beleegyezett az eljárásba, ha viszont puszta nyereségvágyból követte el az illető a tettét, akkor öt év szabadságvesztésre ítélték. Ha a beavatkozás a nő halálát is okozta, akkor a bábát tíz-tizenöt évig terjedő fegyházzal sújtották. Amennyiben viszont az anya életének megmentése volt a tét, úgy a magzatelhajtást jogosnak tekintették. 

Az abortuszt népiesen egyébként „angyalcsinálás”-nak, „elcsináltatás”-nak, vagy „gyermekvesztés”-nek nevezték. Gyakori módszer volt például az anyarozs alkalmazása, a gabona magházán élősködő tömlősgomba kivonata ugyanis a méhizomzat összehúzódásához vezetett, így „bűnös vetélések előidézésére” használta a „köznép”.  

Vagy még korábbra térjünk vissza, a XVII–XVIII. századba? 

Az 1800-as éveket megelőzően keletkezett írásos dokumentumok elsősorban a boszorkányperekkel kapcsolatban említik a magzatelhajtás vádját. Ilyenre került sor például Bandor Borka bába esetében, akit Ung vármegyében állítottak elő. 1728-ban bírósági per is zajlott Bandor ellen, aki állítólag varázsszerrel idézett elő abortuszt. De mivel ő is, valamint az érintett nő, özvegy Tolvaj Borbála is váltig tagadott, a két héten át húzódó ügy a vádlottak felmentésével zárult. 

Egyébként fontos tudni, hogy a kereszténység a XIII. századtól egészen a XIX. század második feléig a magzatot csak akkor tartotta értelmes lények, ha már megmozdult: ettől a pillanattól kezdve tekintették „átlelkesültnek”

– derül ki Grebelyné Kiss Evelin Polgári Szemlében megjelent összefoglalójából. Viszonylag későn, csak 1869-ben távolították el az átlelkesült és a nem átlelkesült magzat közti különbségtételt a kánonjogból. Évszázadokon keresztül tehát szó sem volt arról, hogy az egyház szerint minden egyes abortusz gyilkosságnak számított volna. Sőt bizonyos tekintetben még megengedőbb hozzáállást is mutattak, mint a világi hatalmak napjainkban, hiszen a magzat mozgásai, bár időben nagy változatosságot mutatnak, a legtöbb nőnél a 16. hét környékén érezhetők először, de akár a 20–24. hétig is várathatnak magukra.  

 

Nem erkölcsi vagy vallási, hanem elsősorban politikai kérdés

Minél demokratikusabb egy ország, az abortusz körüli viták annál inkább valóban az erkölcsről, a vallási meggyőződésekről, az élet kezdetével kapcsolatos különböző nézetekről szólnak. Diktatúrában viszont a művi terhességmegszakítás erőteljesebben politikai-ideológiai kérdés. „A szabályozás mikéntje attól függ, hogyan kapcsolódik az abortusz a népességszabályozási és termelési elképzelésekhez, illetve hogyan látja ez utóbbiak politikai feltételeit [a vezetés]. Ennek nem mond ellent, hogy a hatalom a népszaporodással kapcsolatos elvárásait igyekszik erkölcsi követelményként megfogalmazni” – írja Mink András, aki szerint a XVIII. századra terjedt el az a gondolat, hogy „az állam erejének legfontosabb mércéje a benne lakó népesség száma és minősége” (utóbbira még visszatérünk). Korábban elvileg nem nagyon érdekelte az uralkodókat, kik és hányan laknak az általuk vezetett területeken. 

A XVIII. századra viszont megjelent az anyakönyvvezetés és a népszámlálás gyakorlata, külön tudományággá nőtte ki magát a statisztika, a demográfia, a szociológia. Értékké, sőt morális kötelességgé vált a saját közösség gyarapítása, míg a külső csoportok szaporodása egyre fenyegetőbbnek hatott. „A XIX. században az angol középosztály a munkásság túlszaporodását érezte veszélynek, a franciák a németekét, a németek a zsidóságét, a magyarok a nemzetiségekét. A mai Magyarországon ezt a szerepet a köztudatban a cigányság játssza” – fejti ki Mink 1991-ben. Napjainkra viszont „a szapora cigány” ellenségképe mellé az orbáni rendszer felzárkóztatta „a szapora migráns” fogalmát is, és azzal riogat minket, hogy ezek az emberek tömegével fognak idejönni, és „ellakják előlünk Magyarországot” (lásd például a fajok keveredéséről elhíresült tusványosi beszédet, amelyet ITT véleményeztem). Vegyük észre, ezekben az ideológiákban mekkora tere van a rasszizmusnak és az idegengyűlöletnek. 

De vegyük észre azt is, hogy az orbáni rendszer számára a magyar népesség ereje elsősorban mennyiségi és nem minőségi kérdés.

Minőség alatt most nem ember és ember közti értékbeli különbségre gondolok (arról nagyon is sokat hallunk), hanem arra, hogy mennyi lehetősége van a következő generációnak naprakész tudást, kritikai gondolkodást elsajátítani, mennyire lesz képes valaki eligazodni a posztmodern világban, a technológiában, szívhat-e még friss levegőt, egyáltalán milyen időjárási körülmények között kell majd élnie, egészségesen tud-e fejlődni, lesz-e szakember, akihez fordulhat, ki tudja-e gazdálkodni az élelemre, a ruhára, a fűtésre, a lakhatásra valót. 

  

Mindegy, hogyan nő fel egy gyerek, csak legyen? Nincs szükség jól működő oktatásra, gyermekvédelmi rendszerre, egészségügyre? Minden rohad ebben az országban, de ettől még vígan szaporodjanak az emberek? Legalábbis hordjanak ki nem tervezett terhességeket a nők? Nem számít itt más, csak hogy legyenek könnyen manipulálható, butaságba taszított tömegek, és elég munkás az összeszerelő-üzemekben? 

Én azt hiszem, valahol ez van ennek a problémakörnek a mélyén akkor is, ha a kirakatban genderkérdésekről, nemi szerepekről, szexuális felvilágosításról, LMBTQ-identitásokról vitázunk. A női test a népességnövelés legfontosabb eszköze a hatalom szemében, ezért igyekezhet az ellenőrzése alá vonni, hasznosítani: ha szép szóval és adókedvezményekkel nem megy, akár erőszakkal is. Az, hogy mindenféle társadalmi egyeztetés nélkül, egy nyugalmazott rendőr vezérezredes hoz belügyminiszterként rendeletet abortusz-ügyben, egyértelműen ebbe az irányba mutató intézkedés.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/liseykina

Milanovich Domi