Szabó Anna Eszter: Itt az elemek térdre kényszerítenek, és a természet maga végzi a restaurálást – Szerelmes levél Görögországnak

–

Görög nevezetességek, ide gyertek!

Tizenkét éve Zakynthos szigetén nyaraltunk utoljára együtt, és már akkor is én voltam a csapat leglelkesebb tagja, aki minden tudnivalót kinyomozott a szigetről. Nagyjából minden útvonalat betéve tudtam már azelőtt, hogy megérkeztünk volna. 

Nekünk ismeretlen fogalom a parton lazázós nyaralás, arra minimum szükségünk van, hogy mindennap más strandot fedezzünk fel, és esténként új városkákat járjunk be. 

Szeretünk ismerkedni a helyiekkel, a szokásaikkal, és az a helyzet, hogy Görögországban ezt nem is nagyon lehet kikerülni eddigi tapasztalataim alapján, mert a helyi lakosság elképesztően vendégszerető. Érezhető rajtuk is persze, hogy tudják, mitől döglik a légy, vagyis a turista. Szóval a görögök pontosan bemérik, mikor érdemes előrántani egy üveg házi bort, egy kék-fehér kendőt, vagy hogy kiknek érdemes ajánlani a város legjobb szuvlakiját. 

Nekem épp hogy nincs a homlokomra tetoválva: „görög nevezetességek, ide gyertek!”, szóval viszonylag hamar kiderült, hogy velem érdemes felvenni a szemkontaktust, ha valamit ki akarnak velünk próbáltatni. 

De ne szaladjunk ennyire előre. 

Már azelőtt imádtam az országot, hogy valaha ott jártam volna 

Eleve a görög kultúra, a szirtaki, a kék-fehér motívumok, az építészet, a gasztronómia magával ragadott már gyerekkoromban is, amikor a Herkules című Disney-mesét bemutatták. Ugyanis nem álltam meg ott, hogy a rajzfilmet újra és újra megnéztem, én azonnal belevetettem magam a görög mitológia világába, a történelembe, a kultúrába, szóval az első görögországi nyaralásunkon Korfun már egy igazi álom vált valóra, csak pislogtam, hogy milyen elképesztő atmoszférája van a szigetnek. 

Aztán jött Zakynthos, ahol az emberekbe szerettem bele, annyira lenyűgözött a kedvességük. 

Tizenkét év szünet után – amikor egyáltalán nem mentünk külföldre nyaralni – idén végre orvosoltam a krónikus tengerhiányomat a barátnőimmel egy négynapos Horvátországgal, aztán jött a nagy durranás: a szüleim meglepetése, hogy szeptember első hetében elvisznek minket Krétára. 

Jászú, te gyönyörűség!

Igen, tudom, más országokban ilyet nem lehetne iskolaidőben, és higgyétek el, a mi sulinkban sem ment át „csont nélkül” az utazás híre, de ezt a lehetőséget egyszerűen nem hagyhattuk ki. Ha nagyon szorgosan keresem, biztos találtam volna olyan törvénycikkelyt, amely egyértelműen (vagy legalább sugallva) tiltja az életre szóló élmények kihagyását.

Márpedig ez annak ígérkezett, tekintve, hogy a gyerekeim még soha nem láttak tengert, és sosem nyaraltak külföldön.

Jó, nyilván azt is tudom, hogy fel lehet nőni úgy is, ha az ember gyereke nem nyaral nemhogy külföldön, de még az országhatáron belül sem, de ha mégis adódik egy lehetőség, akkor úgy gondolom, muszáj élnünk vele.  

 

Tehát útra keltünk egy bőrönddel, a két gyerek és három felnőtt repülőre szállt az esős, szeles őszből egyenesen a tűzforró nyárba. 

A reptéren a hatalmas kifutópálya mögött már ott is volt maga a tenger teljes pompájában, olyan kéken, hogy rögtön könnybe lábadt a szemem. Hát, szia, te gyönyörűség, mondtam. Innentől kezdve nekem teljesen mindegy volt, mi történik.

Autóbérlős macera, két óra autóút a már eleve fáradt gyerekekkel, kit érdekel, ha egyszer itt vagyunk Görögországban?! 

Olajfák, leander, azálea mindenütt, hegyek, sziklás tájak, ragyogó türkiz tenger… és az állandó görög kiegészítők: beton, rozsda, némi szemét, és félig felépült, vagy már lerombolódott, leégett házak, épületek. 

Ugyanis a 2008-as válság idején megkezdett és félbehagyott építkezések azóta is állnak úgy, ahogy anno abbamaradtak. A tengeri kilátást mindenféle hotelnek megálmodott épületek betonvázai takarják ki, és két csodaszép görög házikó között romos kulipintyók vagy további betonvázak állnak. 

Ez a látvány lehetne lehangoló is, de ha hozzátesszük a görögökből áradó nyugalmat, lazaságot, máris más színben tűnik fel az egész. 

A szállásunkhoz közeli fagyizóban azt mondta egy lány, hogy „mindannyiunknak vannak problémái, mind küzdünk valamivel, de náluk legalább a szem mindig jóllakhat valami széppel, amitől jóval könnyebb”. Hát igen, megértem, vagy legalábbis el tudom képzelni.

Az utolsó napokban eszeveszett szél volt mindenhol, rendesen kapaszkodnunk kellett egy-egy széllökésnél, hogy ne dobáljon minket. Becsapódott az ajtónk, a zárban persze belül volt a kulcs. A házinénink, Despina legyintett, hívja a szerelőt, aki majd biztos kijön, mi csak menjünk a fia, Nikosz által javasolt szélvédett öbölbe fürdeni, aztán csak megoldódik, majd felezzük a kiadásokat. Praktikus volt, korrekt és végtelenül laza. 

Egyik reggel láttam, hogy kiáll a hegyoldalba megnézni a napfelkeltét, esténként pedig a tengeri horizontot kémlelte, és ahogy a hegyek mögött eltűnik a nap. Jóllakatta a szemét. Néha megkínált minket ezzel-azzal, házi süteménnyel, a kertjéből szedett kaktuszfügével, és tőle lestük el, hogyan kell szépen kiejteni a görög köszönéseket. 

(Kalimera reggel, Kalinekta éjjel, és Jászú mindig, mindenkor.)

Amikor az elemek térdre kényszerítenek

Első este, amikor megérkeztünk a szállásunkra, azonnal kiszaladtunk a partra, és rögtön a habok közé vetettük magunkat. A gyerekek visítottak, odavoltak és vissza. 

Wow, ez tényleg sós! Aztaaa, hogy hullámzik! Jaj de jó illata van! Milyen gyönyörű! 

A parton volt egy másik család, akik nagyon mosolyogtak rajtunk. Másnap, amikor újra összefutottunk velük, megkérdezték, hogy „első tengeresek-e” a gyerekek, mert nagyon úgy tűnt, annyira látszott rajtuk, hogy milyen elementáris pillanatot éltek meg az első csobbanásnál. Hát, jól tippeltek.

Nem is sok időt töltöttünk a parton, annál többet voltunk a vízben. A búvármaszkokat használtuk legtöbbet, amiknek anyaságom egyik legszebb élményét köszönhetem. Egyik nap egy olyan partszakaszon voltunk, ahol gyakorlatilag teljesen áttetszett a víz, és szinte senki nem volt ott rajtunk kívül. (Eleve sehol nem láttunk tömeget az utószezon miatt.) Felvettük a búvármaszkokat, és lebuktunk a víz alá. Innentől kezdve bő másfél órán keresztül vizslattuk a víz alatti világot. Láttunk lepényhalakat, amik egy ráját vettek üldözőbe. Egy idő után a nyomaikat is felismertük a homokban, így nyomozhattunk is utánuk. Láttunk mindenféle színes halakat, és egy rendkívül morcos képet vágó, magát a homokba beásó hallal is farkasszemet néztünk. 

Csodálatos volt a gyerekek arcát figyelni a víz alatt, ahogy ficánkoltak izgalmukban, mosolyogtak, és közben szabadon lebegtek. Tökéletes állapot. 

Voltunk hajótúrán is, ahol láttunk repülőhalat, teknőst, sőt, apukám és a kislányom pár másodperc erejéig egy delfint is észrevett! Felfedezhettünk egy csodálatos kis szigetet, ahová a hajóról kellett kiúsznunk, nem kis kaland volt. 

A tengerparti vízimádáson túl azért egyéb felfedezéseink is akadtak.

Mi a sziget dél-keleti csücskében voltunk, ahol a kisebb távolságok is hosszabb autóúttal jártak a hegyi szerpentinek miatt. Voltak nagyon vicces kitérőink, amikor önálló életre kelt a GPS, és a következő hegyi falu helyett egy olajfamező locsolórendszeréhez vezetett minket, ahol szinte lehetetlen volt autóval megfordulni. A hosszú autóutak alatt egyik ámulatból estünk a másikba a könyörtelen magasságok, kövek, sziklák látványától, az olajfaligetek, oregánó, rozmaring és zsályamezők illatától, a kabócák hangos, ritmusos zsongásától. 

Kréta egyszerűen az arcunkba vágta az elemeket, én pedig térdre borultam előttük.

Amikor egy elhagyott öbölből pár perc séta után egy száraz, szinte elsivatagosodott területen elterülő hatalmas, több mint négyezer éves romhoz értünk, amit pálmaligetek szegélyeztek, akkor azért megéreztem a saját kicsiségem ennek az időtlen szépségnek a kellős közepén. 

Több mint négyezer éves romok, boltíves ablakkeretek, rendületlenül álló oszlopok, értitek ezt?! Mert én felfogni alig bírtam. 

Én rögtön bebizonyítom, hogy görög

Láttátok a Bazi nagy görög lagzi című filmet? Abban van a kedves papa, aki abból űz sportot, hogy ha bárki mond egy bármilyen szót, arról rögtön bebizonyítja, hogy az eredete görög. 

Ezen a vonalon haladva én elsajátítottam a képességet, hogy bármiről, ami görög, be tudtam bizonyítani, miért kedves, szép, vicces, cuki, bármi. Enyhén szólva elvarázsolódtam. Nem tudtam olyan ronda romos ház mellett elmenni, hogy ne lássam meg benne a szépet. Egyetlen taverna sem lehetett elég lepattant, lassú, és annyira szerencsétlen, hogy ne lássam bájosan autentikusnak. 

Ebben az országban a szép mellé mindig kell valami csúnya. És a kedves emberek mögött ott egy nagy adag „leszarom tabletta”. Az egyik kézbe kávé, sör vagy minimum egy cigi dukál. 

Nyilván nem általánosíthatok, hiszen azért három görögországi nyaralás után nem lenne ildomos, de a benyomásom abszolút ez. Hiába könyörgött apa az autóbérlőnél dolgozóknak, hogy a megbeszélt időpont után bő húsz perccel, a reptéri becsekkolás előtt negyedórával kegyeskedjenek már megérkezni, a vonal túlsó oldalán csak annyit hajtogattak, hogy pár perc, nyugi. 

A hajótúra előtt is szóltak, hogy majd ki kell úszni a partra, de nekünk csak húsz métert mondtak, a hajón aztán kiderült, hogy az inkább kétszáz… alsó hangon. Kit érdekelnek a részletek?! 

Ezt az attitűdöt megpróbáltam hazahozni magammal, de azt hiszem, máris elvéreztem.  

 

Pillanatok alatt visszarázódtam a stresszelős hétköznapokba

Annyi különbséggel, hogy most még élénken él bennem a krétai élmények hatása. Ha becsukom a szemem, még érzem az orromban a gyógynövények és a tenger illatát. Fel tudom idézni a számban a finom ételek, a feta és az olívabogyó ízét, és látom magam előtt a napfelkeltét vizslató Despina alakját. 

Nem tudom, bennem mi változik, amiért abban az országban nem ejt kétségbe az elhagyatottság, a lepukkantság, a szemét, miért nem háborodom fel úgy, mint itthon. Sajnálom és elszomorít, hogy egy ilyen csodálatos helyet, ahol ennyire tündéri emberek élnek, ahonnan kis túlzással a kultúránk, a mai modern társadalom alapjai erednek, így hagyták elenyészni, mondván, „majd lesz valami”. 

Szomorú, hogy egy ilyen drágakő ennyire elhanyagolt, hogy komplett intézményeket, traktorokat és házakat nő be a leander és az azálea. A természet megoldja a restaurálást a maga módján. 

Görögország… Annyi mindenről tudnék még írni!

Arról, hogy mennyire nem esett nehezemre félretenni a telefont erre az egy hétre.
Hogy milyen brutálisan leégtem az ötvenfaktoros napvédelem ellenére, annyira, hogy olyan helyeken is hámlok, ahol nem hittem, hogy lehetséges. (Jelenleg épp a térdemen.)
Írnék az ételekről, a hegyi városkákról.
De arról is írnék, hogy mennyire pihentető gyerekekkel nyaralni. (Semennyire, vagy legalábbis máshogy, mint előttük.)
Azt is meg tudnám írni, hogy a Mamma Mia-rajongó kislányom végig abban bízott, hogy valamelyik szereplő megjelenik előttünk és dalra fakad. (Picit csalódott, hogy ez nem következett be.)

Írhatnék a macskákról, amik mindenhol ott vannak, és a tavernák, kávézók teraszán üldögélő bácsikról, akikhez úgy leülnék meginni egy kávét, még úgy is, hogy nem szeretem a kávé ízét. 

De ez a „szerelmes levél” most így sikerült. Csapongón, lelkesedőn. 

Friss még az élmény, buzog bennem a hála, és próbálom nem összehasonlítani az ottani meg a hazai mentalitást. Nem jönnénk ki belőle győztesen…

Este mindenesetre a krétai olívabogyó és fetasajt kerül az asztalra, és a tenger alatt látottakról beszélgetünk majd a gyerekekkel lefekvés előtt. Most már nem egyedül nosztalgiázom, és abban sem maradok magamra, hogy minél előbb vissza akarok térni erre a csodahelyre.

Kalinekta!

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter