„Ez a néni szokott nézni a szobámban!” – mutat a halott anyám képére (Segítség, a gyerek szellemeket lát!)

–

Nagyjából ötéves koromig volt egy képzeletbeli barátom, akit Salinak hívtak, és akire mindent ráfogtam, amit „elkövettem”, és ami persze anyáméknak nem tetszett. Anyám orvoshoz vitt, azt hitte, a kislányának „elmentek otthonról”, de az orvos megnyugtatta, hogy „csak élénk a fantáziája, és az nem baj, jól tudja majd kamatoztatni később az életben, például kreatív ember lesz belőle”. 

Szellemtörténeteket gyakran hallunk, szeretünk is beleborzongani. Addig jó, ameddig csak hallgatjuk őket, és nem velünk történnek meg...

Megkérdeztem az olvasóimat, ők tapasztaltak-e már effélét, és sokan közülük azt mesélik, hogy a három év alatti gyermekük beszélgetett valakivel, miközben nem volt a helyiségben senki más. Ivett története is ilyen:

„2021 áprilisában vettünk egy lakást. Az akkor két és fél éves fiam az egyik nap elkezdte mondogatni, hogy »szellembácsi ott van az ajtóban, szellembácsi itt volt, szellembácsi arra van…«, és közben különböző helyekre mutogatott. Ez szinte mindennapossá vált, volt, hogy játék közben hirtelen bebújt az asztal alá, és azt mondta, hogy a »ott van a szellembácsi«. Tudomásul kellett vennünk: valamit láthat a gyerek. Aztán egyik nap a szomszéddal beszélgettem, aki megkérdezte, melyik lakásba költöztünk, és amikor elárultam, az volt a reakciója: »Ahol Bandi öngyilkos lett?«.

Kiderült, hogy a lakásban, amit megvettük, az eladó testvére felakasztotta magát, és ott halt meg szegény. Próbáltuk jól kezelni ezt, és azt mondtuk a fiamnak, hogy a szellembácsi nem bánt, csak meglátogat.

Viszont egyre többször jött a szellembácsi, és egyre rosszabb lett a helyzet. Egyszer a fiam leesett az ágyról, odaugrottam, akkor már az ágyban ült betakarva, kérdeztem, mi a baj, majd az ajtó felé mutatott és azt mondta: »ott volt a szellembácsi«. Aztán elalváskor sokat emelgette a kezét, sokszor mondta éjjel, hogy »ott van a szellembácsi«. Innentől már a férjem is komolyan vette, és mikor utánanéztünk, mit tehetünk, azt tanácsolták, hangosan kérjük meg őket, ne bántsanak minket, és menjenek el. Szerencsére ezután csökkentek a szellembácsis sztorik. Most már csak mi lakunk a lakásban.”
 

 

Niki szinte ugyanilyen történetről számol be: 

„A kisfiam most ötéves, de apró kora óta integetett a hálószoba csücskének. Mikor már beszélt, hozzátette azt is, hogy »szia, bácsi!«, engem meg kitört a frász. Aztán nagyjából másfél éve, csendespihenő alkalmával azt kérdezte tőlem: »Anyu, miért mérges a bácsi?« Megint átfutott rajtam a borzongás, de kérdezősködni kezdtem:

– Hogy néz ki a bácsi?
– Mérges nagyon, nincs haja, és csak egy lába van.

Akkor fogtam magam, és a két fiammal együtt áttelepültünk a nappaliba.

A fiam pedig leírta a nagyapámat, akivel sosem találkozott, de még fotón sem láthatta. Egész egyszerűen azért nem, mert a nagyapámnál gonoszabb embert személyesen sosem ismertem.”

Viktor azt meséli, hogy édesanyja szerint ő maga is kommunikált gyerekkorában a szellemekkel, most pedig a hároméves unokaöccsei is hasonlókat tapasztalnak: 

„Nálunk a családban többször volt példa szellemekkel való kommunikálásra. Édesanyám elmondása szerint, miután négyéves koromban apukám meghalt, én két évig aktívan beszélgettem vele, és olyan dolgokról meséltem anyukámnak ezek után, amikről nem tudhattam. Aztán ez abbamaradt, amikor elkezdtem iskolába járni. Mostanában ikerunokatesóim, akik háromévesek, szokták mondogatni, hogy apával aludtunk/beszéltünk (a bátyámat, aki az édesapjuk volt, sajnos még pólyás korukban elvesztettük). Nagyon szkeptikusan álltam ehhez, pszichológiát tanulok jelenleg, és hozzákötöttem a vágykivetítéshez meg a képzeletbeli barátokhoz. Aztán a minap felhívtak, hogy a tesóm mondta nekik, hordjam az egyik gyűrűmet, és menjek vissza a szívdokihoz, mert szükség van rá. Nos, egyik dologról sem kéne tudniuk, senki nem mondta el nekik például, hogy probléma van a szívemmel.”

De mi van akkor, ha a dolog félelmetesebbé válik, és a gyermek tettlegességről is beszámol? Olvasónk, Dia azt meséli, hogy az ő hite szerint nem feltétlenül jönnek ezek a lelkek jó szándékkal: 

„A hároméves fiam emlegetett folyton egy bácsit, amikor otthon voltunk. Felkapcsoltuk a villanyt, és megkérdeztem, hogy itt van-e a bácsi. A gyerek azt válaszolta – jesszus, most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá –, hogy kapcsoljam le a villanyt, mert csak akkor látja.

Kérdeztem, hogy beszél-e hozzá, és azt mondta igen, hívja, hogy menjen vele, sőt, egyszer meg is ütötte a hátát. Kérdeztem, hogy fájt-e neki, azt mondta nem, és nem is szomorú miatta, csak a bácsi szomorú, mert egyedül van. Kérdeztem, hogy néz ki. Erre azt válaszolta, hogy olyan, mint egy lepedő. Mivel alapvetően hiszünk az ilyesmiben (én is és a férjem is), felhívtam egy természetgyógyász barátnőmet, akiben megbízom, hogy nézze már meg, miről beszél a gyerek, mert jön az este, és én lassan már nem merek elaludni. És bizony a fiunk egy létező valakit látott, aki energiát próbált gyűjteni, ezért hívta magával, és hamarosan meg is szállta volna hasonló okokból. Ahogy megtörtént a tisztítás a barátnőm által, a kisfiunk sokkal nyugodtabb lett, nem volt már kicsit sem zaklatott, nem mondott furcsákat. Meg is kérdeztem tőle másnap, hogy ott van-e még a bácsi, és megnéztük együtt. Azt mondta, már nincs ott. Ettől kicsit szomorú lett, de igyekeztünk elmagyarázni neki, hogy jobb neki a mennyekben, mert ott már nem lesz egyedül. Azóta nem volt ilyenre példa, de emlékszik a történtekre, néha felemlegeti.” 

 

Egy másik olvasónk, Gertrúd gyermeke is szellemet látott szerintük, ők parapszichológustól kértek segítséget: 

„A kisfiam, aki most hétéves, körülbelül egyéves volt, amikor meghalt a dédimamám. A halála napján nézett az ablak felé, és integetett, mondta, hogy »pápá«. Aztán építkeztünk, beköltöztünk a házunkba, akkor már két és féléves volt, és félni kezdett, mert »nézi a néni.« Elővettem a fényképalbumot, és amikor odaértünk a dédihez, a kisfiam azt mondta, hogy »ez a néni szokott nézni a szobámban«. Amikor már teljesen parában voltunk a párommal, beszéltünk egy parapszichológussal, aki azt mondta, hogy a dédi ittragadt, valószínűleg valaki nehezen engedte el.” 

Egyik barátnőm zsályát vett, amikor a gyereke a halott nagymamával játszott a szobában, egy másik ismerősöm pedig látóhoz járt, hogy tudjon beszélni az elveszített párjával. Bevallom, egész életemben rettegtem ezektől a dolgoktól, a Hatodik érzéket a takaró alá bebújva, félszemmel néztem, és amióta anyám is elhunyt – aki gyakran viccelt azzal, hogy visszajár bennünket kísérteni, ha meghal –, frankón minden sarokba benézek. 

Az ember természete ilyen, magyarázatot akar kapni a megmagyarázhatatlanra, a félelmeivel pedig nem tud mit kezdeni. 

Kazimir Ágnes klinikai gyermekszakpszichológus és pszichoterapeuta arra a kérdésemre, hogy mi zajlik a gyermeki elmében, amikor arról számol be, hogy szellemeket látott, illetve hogyan lehet megfelelően kezelni ezeket a helyzeteket, így válaszolt:

„A gyermeki fantázia csodálatos. Gyakran azonban nem értik, oda se figyelnek arra, hogy ezzel mit akarhat a gyermek kifejezni. Sok esetben a felnőttek a saját félelmeiket, érzéseiket vetítik bele abba, amit a gyerek elmesél, lerajzol. Fontos tudni, hogy a kisgyermek legfőbb kifejezési formája a játék, a festés és a rajz. A verbalitásba nehezebben tudja (akarja) átfordítani a gondolatait. A fantáziavilág átfordítása pontos verbalitásba az egyik legnehezebb önkifejezési probléma vagy inkább folyamat. Zenében, táncban, más művészeti ágban könnyebb megmutatni a sokszor ködös, az álmodónak sem egyértelmű érzésviharokat, képzeteket.

Ha egy gyerek elmondja, hogy szellemet lát, akkor nem biztos, hogy ugyanazt érti alatta, mint aki kérdez.

A felnőtt az érzelmi reakciójával tükrözheti a saját félelmét, ijedelmét a témával kapcsolatosan, ezzel esetleg eltérítve a gyereket a saját valós közlendőjétől. Ha esetleg a gyerek azt mondaná, hogy itt a Mazsola mellette, vagy a Kockásfülű nyúl, vélhetően az élet menne tovább. Ha szellemet lát, akkor nagy ijedelem keletkezik.

Volt olyan eset, amikor a gyerek szellemet látott (utóbb kiderült, árnyék volt), ezt kimondta, az anyuka pedig kétségbeesve kérdezgette, kire hasonlított, míg ki nem lyukadt oda, hogy a szellem biztosan a nemrég meghalt nagyi visszatértét jelezte. Anyuka sírni kezdett, a gyerek ettől megijedt, ő is sírni kezdett, aludni sem mert onnantól egyedül, végül szorongás és alvászavar miatt fordultak hozzám segítségért. Az anyukával való beszélgetés során derült fény arra, hogy őt nagyon megviselte a nagyi halála, és amikor a gyerek kimondta, hogy szellemet lát, eszébe sem jutott, hogy más is lehet, mint a nagyi. A saját félelmét, gondolati tartalmát vetítette bele a gyermek ártatlan közlendőjébe. A későbbiekben az anyával folytattunk gyászfeldolgozó egyéni terápiát.

A gyermek panaszai sokszor hordozzák a szülő (anya) fel nem dolgozott problémáit is.

A gyerekek sokat fantáziálnak, a kifejezési nyelvük is ez. Gyakran a valóság, az álom és a fantázia nem is válik szét náluk, tehát ha a gyerek bármilyen tudattartalmat megoszt a szüleivel, érdemes biztosítani arról, mennyire jó, hogy elmondta, megkérdezni, hogy amit látott, jó vagy rossz érzés volt-e neki, és éreztetni vele, hogy biztonságban van, nem fenyegeti a valóságban az a veszély, amitől esetleg a fantáziában megijedt. Sokat segít, ha ezt le is tudja rajzolni!

A gyermeki elme, a gyermeki őszinteség és tisztaság különös érték, tanuljuk meg jól felhasználni gyermekünk minél teljesebb valódi megismeréséhez. Nem mellékesen a felnőtt számára is lehet támpont a saját önismereti útján.”

És akkor térjünk vissza Salira, az én képzeletbeli barátomra. Bár nem emlékszem rá, de lehet, hogy nem lett volna olyan sokáig velem, lehet, hogy nem tett volna annyi „rossz fát a tűzre”, ha a szüleim nem hibbantnak néznek, hanem leülnek mellém, és megkérdezik, jó, vagy rossz érzés-e, hogy Sali ott van velem. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Ralf Nau

Szentesi Éva