„[…] a párkapcsolatokra jellemző nagy események (például a házasságkötés vagy a szakítás) miatti változások csak átmenetiek. Hosszú távon sokkal kevésbé befolyásolják a jóllétünket, mint azt az ember intuitíve feltételezné. Más tényezők (például az, ahogyan a hétköznapokban viselkedünk, és bánunk egymással) sokkal fontosabbak a boldogság és az elégedettség fenntartásában a romantikus kapcsolatokban és azokon túl” – olvasom egy frissen megjelent tanulmány konklúzióját. 

Mire alapozzák állításukat a szerzők?

Eva Asselmann és Jule Specht több mint 30 ezer, Németországban élő ember adatait vizsgálta, akik egy longitudinális (hosszmetszeti) kutatás résztvevői voltak. A projekt keretében a megkérdezettek évente számoltak be többek között a párkapcsolatukat érintő főbb eseményekről, és arról is, milyen gyakran tapasztaltak különböző érzelmeket, illetve mennyire voltak elégedettek az életükkel. 

Ezek az adatok évtizedekre visszamenőleg rendelkezésre álltak, így a kutatók elő tudták venni őket, hogy tesztelhessék hipotéziseiket. Még konkrétabban: arra voltak kíváncsiak, hogyan változik a boldogság, a szomorúság, a szorongás és a harag szintje a partnerrel való összeköltözés, a házasság, a különköltözés vagy a válás előtti 5, valamint az utána következő 5 évben. Minden személynél 10 évnyi intervallumot választottak ki, középpontjában a vizsgálandó életeseménnyel. 

Semmi sem tart örökké, viszont korán kezdődik

Az elemzések három nagyon érdekes eredményt hoztak. Az első az volt, hogy a negatív események hatása sokkal intenzívebb volt, mint a pozitívaké.

A különköltözés és a válás jobban megviselte az embereket, mint amennyire boldoggá tette őket az összeköltözés és az esküvő.

Ugyanakkor a szakításnál nem a szorongás vagy a harag dominált (ezek viszonylag hamar visszaálltak egy, a személyre általában jellemző szintre), hanem a szomorúság (a veszteség, a gyász miatt). 

A második tanulság, hogy az érzelmekben bekövetkező változások az esemény idején voltak a legkifejezettebbek, viszont a vártnál hamarabb mérséklődtek: a házasság létrejöttének, vagy éppen felbomlásának öt évvel később már egyáltalán nem volt kimutatható hatása a jóllétre, a személyek nagyjából ugyanúgy érezték magukat, mint öt évvel az esemény bekövetkezte előtt. Persze erre rögtön mondhatnánk, öt év nem lebecsülendő hosszúságú idő, ha nyolcvan évig élünk, az életünk kb. hat százaléka – igen, ezeknek az eseményeknek a jelentőségét senki nem vitatja. Ugyanakkor ahhoz képest, mennyire elterjedtek az örök szerelemről szóló nézetek, vagy milyen könnyű azt hinni krízis idején, hogy már sosem leszünk jobban, nos, ha ezeket vesszük alapul, a pár évig tartó hatás nem is tűnik olyan hosszúnak. 

Harmadik felfedezésként a kutatók arra lettek figyelmesek, hogy a jóllét változásai, noha az emberek hajlamosak az élettörténetük egy-egy kiugró pontjához kötni őket, valójában sokkal hamarabb kezdődnek.

Már a szakítás előtt is szenvedünk, nyilván ezért is döntünk a kapcsolat befejezése mellett. A baj csak az, hogy ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor össze van törve a szívünk. Hiányzik a másik, és könnyen rákapunk, hogy idealizáljuk a múltat („együtt minden jobb volt”).

Pedig a válás nemcsak oka, hanem elsősorban következménye a boldogtalanságnak, ezért is van, hogy minden nehézsége mellett sokak számára felszabadító élmény. Ehhez hasonlóan, a pszichológiában régóta vita tárgya, hogy a boldog, egészséges emberek házasodnak, vagy a házasság vált-e ki boldogságot, megnövekedett jóllétet. 

Ha összeházasodunk, minden más lesz?

A házasság és a jóllét összefüggéseiről nagyon elgondolkodtató kutatások születtek még úgy is, hogy ezek a vizsgálatok sokszor nem tudtak differenciálni a jó, illetve a rossz minőségű együttélések között. Nemrégiben például Paul Amato és kollégái, a Pennsylvaniai Egyetem munkatársai 1617 személy utánkövetéses vizsgálatával azt találták, hogy

a mézesheteket leszámítva, a házasságok első egy-két évében van a legtöbb konfliktus. Ezt követően a felek jólléte kis mértékben folyamatosan hanyatlik, majd körülbelül húsz év után indul meg számottevően felfelé.

Ezt a fordított U alakú összefüggést más vizsgálatok is megerősítették azoknál a pároknál, amelyek tagjai hosszú évtizedeken keresztül együtt maradtak.

Sokan azt gondolják, az esküvő után minőségileg megváltozik a kapcsolatuk, és ezzel együtt az életük is. Vizsgálatok tanúsága szerint ez a feltételezés csak korlátozottan igaz. Különböző országokban – legutóbb például Tajvanban – kapták azt az eredményt, hogy a házasságkötés okozta boldogság kettő, maximum három évig tart. Egy, az emberek alkoholfogyasztását és egészségviselkedését mérő kutatásból pedig az derült ki, 

hiába „térnek jó útra”, és válnak egészségtudatosabbá a jegyesek az esküvő előtti hónapokban, a lagzi után pár hónappal hajlamosak visszatérni az eredeti káros szokásaikhoz, és pont ugyanannyit isznak, mint előtte. 

A pénz természetesen számít, csak máshogy

A pszichológusok fantáziáját régóta izgatja, mi történik lélektani értelemben, amikor emberek megnyerik a lottóötöst. Közel fél évszázada jelent meg az első, azóta is sokat idézett kutatás a témában. A vizsgálat során 22 újdonsült milliomost hasonlítottak össze egy ugyanennyi személyből álló kontrollcsoporttal, valamint 28 olyan emberrel, akiket baleset ért, amelynek következtében kerekesszékbe kerültek. A tanulmány készítőit és későbbi olvasóit is egyaránt meglepte, hogy sem a lottónyeremény, sem a bénulás hatása nem volt annyira intenzív és tartós, mint amire számítani lehetett. 

Az eredményekből, amelyet később kutatások is alátámasztottak, inkább az rajzolódott ki, hogy

a boldogság úgy működik, mint egy termosztát: ha vannak is átmeneti kilengések, a boldogságszintünk pár hét, hónap, esetleg év után többnyire visszaáll a ránk jellemző – a genetikánk, a korai tapasztalataink és az önismeretünk által meghatározott – értékre.

Fejlettebb módszertannal készült egy 2008-as holland kutatás, amely az úgynevezett Postcode Lottery hatását vette górcső alá. Ez egy lottóhoz hasonló játék, amelyben irányítószámokat sorsolnak ki, és azok kapnak nyereményt, akik az adott koordinátán élnek, és van is szelvényük (átlagosan 19 háztartás). A díj nem annyira magas, mintha lottóötösöd lenne, de azért a mérések idején szép summát jelentett: körülbelül nyolchavi fizetésnek felelt meg holland viszonylatban, illetve egy luxusautó is járt mellé. Mégis az derült ki, hogy fél évvel később sem a győztesek nem voltak boldogabbak, mint korábban, sem a vesztesek, a hoppon maradt szomszédok nem voltak szomorúbbak, mint előtte. Mintha mi sem történt volna. 

Ez persze ebben a formában azért nem igaz. A képet egy 2020-as tanulmány árnyalja, amelyben olyan svéd lottónyerteseket vizsgáltak, akik óriási pénzekhez jutottak. Bár a meggazdagodás boldogságra gyakorolt hosszú távú hatásai itt is a nullához közelítettek, az élettel való elégedettséget igenis növelte a kedvező anyagi helyzet. Különösen nyugdíjas korban számított sokat, hogy vannak tartalékok, befektetések. 

Azt tehát nem lehet elvitatni, hogy a financiális helyzet összefügg az egészséggel, a jólléttel. De a legtöbb vizsgálat szerint ez csak egy pontig igaz: egy bizonyos szint felett már nem érezzük jobban magunkat a pénztől. 

Bármihez képesek vagyunk hozzászokni

A szakirodalomban hedonikus adaptációnak nevezik azt a jelenséget, hogy egy idő után a legnagyobb élvezetek, a legjobb körülmények, a legintenzívebb élmények is megszokottá válnak, és még többre vágyunk belőlük. Ez valahol az ember szinte végtelen kapacitását is mutatja az alkalmazkodásra: jöhet egy világjárvány, egy háború a szomszédban, a kezdeti felbolydulás után az élet megy tovább. Van ebben egy jóféle rugalmasság, miközben óriási veszélyeket is magában hordoz, hiszen hamar közönyössé, vagy óvatlanná válhatunk.

Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy az élvezet kapcsán nemcsak szimpla hozzászokásról van szó. Anna Lembke tárgyalja Dopaminkorszak című könyvében (ITT írtam róla korábban), hogy a jutalom megszerzésére irányuló motivációnkban mindig nagyobb szerepet játszik a dopamin, mint maga a jutalom kiváltotta élvezet. 

Ez azt jelenti, hogy jobban akarunk dolgokat, mint amennyire kielégülünk a megszerzésüktől. Ráadásul minél jobban hajszoljuk az élvezeteket, annál inkább elveszítjük az örömre való képességünket, és annál érzékenyebbé válunk a fájdalommal szemben. 

Nagyon könnyen képesek vagyunk rászokni a sikerre, az adrenalinra, a stresszre, a munkára is. Mi sem példázza ezt jobban, mint az amerikai úszó, Mark Spitz esete, aki az 1972-es olimpián hét aranyérmet szerzett. Utána vissza is vonult, mindössze 22 évesen. Egy csomó mindenbe belefogott, de sehol sem érték annyira intenzív tapasztalatok, mint a versenysportban. Végül 42 éves korában újra el akart indulni egy olimpián, de nem sikerült kijutnia a megméretésre. 

Hiába, ha felérsz a világ tetejére, utána elviselhetetlen űr tud keletkezni benned. Sajnos olimpiai bajnokokkal végzett szisztematikus felmérést nem találtam (csak azt bizonyítják kutatások, hogy a bronzérmesek tényleg boldogabbak, mint a másodikok). 

Viszont számos sportoló beszámolt már egyfajta posztolimpiai depresszióról, amely részben a rájuk törő testi-lelki kimerültségből, részben a hirtelen jött célnélküliségből, és az életük eddig elhanyagolt területeivel való szembenézésből adódik. 

Amerikai dzsúdóbajnokok például arról posztoltak, hogy az ötkarikás játékok után az életük „megbetegítően hétköznapi lett”, mert nagyon más a földről szemlélni a világot, mint „az Olümposz magasztos nézőpontjából”. 

Mit üzen ez az egész? Ezt vidd magaddal

A fenti kutatási eredmények és tapasztalatok arra késztethetnek minket, hogy átgondoljuk a boldogsággal kapcsolatos nézeteinket. A boldogságot ne olyasvalaminek tekintsük, ami kitüntetett alkalmakhoz, nagy mérföldkövek eléréséhez kötődik, hanem ami a mindennapok szintjén történik. 

Ne egy másik embertől várjuk, akkor sem, ha a kapcsolódás alapvető szükségletünk. Dolgozzunk a boldogságunkon mi magunk, és vállaljunk felelősséget a jóllétünkért. Ne tobzódjunk a dopaminban: tanuljunk meg időnként önmérsékletet gyakorolni, hogy továbbra is örülni tudjunk a kis dolgoknak is. Természetesen legyenek céljaink, álmaink, de igyekezzünk ne a végeredményre összpontosítani, hanem magára a folyamatra. „Enjoy the ride” (élvezd az utat) – ahogy a Morcheeba is énekli. 

Sokan, amikor boldogtalanok, lecserélik a párjukat, a munkahelyüket, vagy a lakásukat. Ezek gyakran nagyon is szükséges változások. De az is előfordul, hogy pár hónap, vagy egy év múlva ugyanolyan ramatyul érezzük magunkat, mint előtte. A kezdeti fellendülést leszámítva, lényegében csöbörből vödörbe jutottunk.

Ha ismétlődő mintázatot tapasztalsz, arra mindenképp érdemes felfigyelni.

Mert hiába hagysz ott egy lakást, egy céget, vagy egy (nem bántalmazó) házasságot, magad elől nem menekülhetsz. Néha nem a helyszínnel vagy a szereplőkkel van dolgunk, hanem a történettel, amelyet anélkül is folyamatosan újrajátszhatunk, hogy a tudatában lennénk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Delmaine Donson

Milanovich Domi