Családok, amelyeket a történelem szakított szét – Így tudta meg az ír férfi, hogy a rokonai valójában a szülei

–

Az írek is jól ismerik a kivándorlás traumáját

A folyamat Írországban még hosszabb időre nyúlik vissza, mint nálunk, és lakosságarányosan is több embert érint. A „Troubles” („Bajok”) néven emlegetett északír harcok, de főleg az 1845–1849-es „Great Famine” (azaz a nagy éhínség) idején milliók hagyták el a smaragd szigetet, és találtak új hazát Amerikában, Ausztráliában, és a világ minden táján. Családok szakadtak szét, s aztán, a huszadik–huszonegyedik században leszármazottak tértek vissza, és próbálták megtalálni a rokonaikat. 

A gyökerek keresése rendkívül erős törekvés az ír emberek körében, pedig ezeknek az elvágására a történelem (vagy inkább nagyon is konkrét emberek) többször is kísérletet tettek.

A szülők és gyerekek elválasztásának fájdalmát ugyanis nemcsak a kivándorlás miatt kellett átélniük az ittenieknek – erről azonban csak az utóbbi években lehet hivatalosan is egyre többet tudni –, hanem azokra a bizonyos csecsemőotthonokra is gondolok (ezekről ITT írtam korábban), ahol férjezetlen nők hozták világra gyereküket, akiket azonnal elszakítottak tőlük anélkül, hogy valaha is bármilyen lehetőségük lett volna később egymásra találniuk. 

Ezek az intézmények (angolul mother and baby home a nevük) az egyház fennhatósága alá tartoztak.

Az itt dolgozó apácák szemében minden egyedülálló (értsd: nem házas) nő, aki teherbe esett, bűnösnek, paráználkodónak számított, de az eredendő bűn természetesen a gyerekre is átszállt.

Nem vették tekintetbe sem azt, hogy esetleg a nő nemi erőszak útján lett állapotos, de még azt sem, ha volt partnere, akivel együtt tudott volna gondoskodni a gyerekről. A megszületett kisbabákat vagy azonnal adoptáltatták, vagy tessék-lássék gondoskodtak róluk. Utóbbi minőségéről sokat elárul ezeknek az otthonoknak a kiemelkedően magas csecsemőhalandósági rátája.

A szekrényből kieső (csecsemő)csontvázak

Írország képes szembenézni a múltjával, a történelmi hibáival. Nem azonnal, nem könnyen, de megteszi. Kutatás és könyv is született például azokról az angol nemzetiségű, kizárólag a munkájuk miatt áldozattá váló emberekről, akiket ír terroristák öltek meg – ír szerző állította össze az anyagot, amelyben napra pontosan, névvel, életkorral, sőt, ha volt, a gyerekeik számával és a gyilkosság pontos körülményeinek leírásával szerepelnek azoknak a nevei, akiknek csak azért kellett meghalniuk, mert rendőrök voltak. 

De szembenéztek az írek a baba-mama otthonok súlyos örökségével is, és ha szembenéztek vele, azt igyekeztek a lehető legalaposabban tenni. Családfakutatás, az ír gyökerek megtalálását segítő szervezetek és magazinok korábban is léteztek, de miután kirobbant az ügy, az ír kormányzat és a legfőbb családvédelmi szervezet létrehozott egy ügynökséget (ezen a honlapon lehet őket elérni), amely kifejezetten arra specializálódott, hogy a titokban adoptált, vér szerinti anyjuktól elszakított gyerekeket támogassa az eredeti családjuk felkutatásában. 

A fentiek számomra sokáig csak távoli, hivatalos, valahogy idegen információk voltak. Azt, hogy a gazdasági nehézségek, a háború, a fanatikus vallásosság milyen hatással lehet egy hétköznapi ember életére, egy ír férfi könyvéből tanultam meg.

A szerző kamaszként vesztette el a szüleit, akikről nem is tudta, hogy a szülei, és már idős volt, amikor igazán megismerte azoknak az embereknek az életét, akiket a legjobban szeretett, és akik máig hiányoznak neki. Tom McGrath Unspoken (Kimondatlan) című könyvéről van szó, amely sajnos (még) nem olvasható magyarul, de remélem, ez minél előbb változni fog. 

A történet dióhéjban

Egy ír férfi és a felesége Angliába költözik a harmincas évek elején a jobb élet reményében. Itt élnek, amikor kitör a második világháború, és a férfit, hiába Írország semlegessége, besorozzák az angol hadseregbe. Így kezd el keveredni a sorsában a bevezetőben említett egyéni döntés a világtörténelmi eseményekkel. 

A férfi, Tom, harcol Franciaországban, megsérül, és bár kis híján behajóznak Dunkirknél, végül az ő csapatuknak mégsem sikerül visszajutnia Angliába. Német hadifogságba esnek, majd fogolyként Lengyelországba kerülnek, a Stalag XXA táborba, ahol a német őrök kegyetlensége mellett az éhezést, és életük leghidegebb telét is megtapasztalják.

A férfinak sok-sok évvel később, már Írországban, ötvenedik évéhez közeledve, fia születik. Határtalanul boldog ő is, a társa is, hiszen a legkevésbé sem számítottak arra, hogy valaha még gyerekük lehet. A kisbabát mégis a férfi egyik családos nővére neveli majdnem hároméves koráig.

A pár heti rendszerességgel látogatja a kicsit, szívszakadva búcsúznak tőle minden alkalommal. A kisfiú a nagybátyjának és nagynénjének tudja Tomot és Lilt, akik hároméves korában magukhoz veszik ugyan, de ezután is csak a keresztnevükön szólítja őket. Tizenéves korában meghal Lil, majd egy évvel később Tom bácsi is. Ekkor tudja csak meg, hogy mindketten a vér szerinti szülei voltak.

Nekiállt feltérképezni az útjukat

Egyéni döntések sorozata és kegyetlen történelmi események okozták azt, hogy a fiú (ő a könyv szerzője, a korábban említett második világháborús katona szintén Tom nevű fia) 16 éves koráig nem tudta, hogy az általa szívből szeretett rokonai valójában a szülei.

Már felnőttként, ezernyi őrült véletlen, és a saját, már nagykorú gyerekeinek unszolása és támogatása vezetett oda, hogy felfedezze, kik is voltak a szülei, miért volt ilyen abszurd, furcsa a gyerekkora, és mi mindenen ment keresztül az a férfi és nő, akik ismerősen is ismeretlenek voltak számára.

Egészen addig, amíg levéltárak, titkos dokumentumok, újságcikkek, véletlenül megtalált novellák segítségével méterről méterre, napról napra fel nem térképezte az útjukat.

Így követte végig az apja életét. Megtudta, hogy az a bizonyos ír katona megszökött a hadifogolytáborból, vadidegen lengyel emberektől kért és kapott segítséget, eljutott Berlinen és Párizson át Spanyolországba (pont arra a helyre, ahol évtizedekkel később ifjabb Tom megtalálta a szerelmet), s aztán, délebbre, egy Franco-féle koncentrációs táborba – majd végül Angliába. Voltak információk, amelyeket az angol titkosszolgálattól szerzett meg az apja katonaélményeiről, volt, amelyhez úgy jutott hozzá, hogy egy rokona elmondta: édesanyja még gyerekként sokat hallgatta Tom bácsit a szökéséről mesélni, és később, már felnőve, esszét írt róla a kreatívírás-képzésén.

 

Mindez különleges volt, és megható módon keveredett a saját életével is, hiszen az apja nyomát követve szembesült azzal, hogy spanyol felesége ugyanonnan származik, ahol az édesapja megérkezett Spanyolországba, átkelve a Pireneusokon.

Ám bármennyit tudott is meg, még mindig nem kapott magyarázatot arra, miért nem nevelték saját gyerekükként őt a szülei, azok az emberek, akiknek szeretetét, iránta való aggódását és törődését soha nem volt oka megkérdőjelezni.

Válni tilos, de néha még gyereket nevelni is

Az apja családjával való kapcsolatfelvétel segítette abban, hogy megtudja: édesapja már házas volt egy Mary nevű nővel, amikor Angliában besorozták, ám a franciaországi csata után mindenki halottnak hitte. A hadifogolytábor, a későbbi menekülés három évet ölelt fel – ennyi ideig semmit sem tudtak róla –, és mire visszatért, a felesége már egy másik férfival élt Angliában.

Idősebb Tom tehát papíron házas volt, amikor évekkel később megismerkedett Lillel, a későbbi ifjabb Tom McGrath anyjával. A gondot az okozta, hogy az ír katolikusok nem válhatnak, és az sem látszott lehetséges megoldásnak, hogy a felesége és ő felvegyék az anglikán vallást, és Angliában váljanak el. A férfit ugyanis anno csak kéthetes írországi szabadságra engedték el a szökése után. Neki viszont egy életre elege lett a háborúból, és nem ment vissza többé Angliába, így azonban hadiszökevénynek számított, és attól tartott, amint beteszi a lábát Nagy-Britanniába, letartóztatják. 

Ezért nem házasodhatott össze a szerelmével, Lillel. Az viszont, hogy a gyereküket titkolniuk kellett, a baba-mama otthonok áldatlan tevékenységének következménye volt.

Mivel „bűnben éltek”, rettegtek attól, hogy elvennék tőlük a gyereket, akit mindketten vállaltak, szerettek, akartak, ám akinek nem volt papíron is hitelesített apja. 

A kutatás e pontján újabb csavar jött

Épp az édesapja háborús tapasztalatairól, illetve a saját ezzel kapcsolatos kutatásairól tartott előadást Ifj. Tom McGrath, amikor egy férfi odalépett hozzá, és megrendítő információt osztott meg vele. Elmondta neki, hogy anyja, Lil révén rokonok. Beszélgetni kezdtek.

Tom ekkor már tudta, hogy apja korábbi házassága miatt nem házasodhattak össze a szülei.

Amit nem tudott, hogy Lilnek különösen jó oka volt arra, hogy cseppet se bízzon a szülészetek, csecsemőotthonok működtetőinek jóindulatában. Huszonéves korában ugyanis volt egy szerelme, akit a szülei nem tartottak jó partinak. A lány teherbe esett, ám az apja ragaszkodott hozzá, hogy egy baba-mama otthonban hozza világra a gyereket, ahol azonnal el is vették tőle.

Igen, mindezek után Ifj. Tom McGrath megpróbálta megkeresni édesanyja elvesz(t)ett gyermekét is, és igen, újabb és újabb rokonokra talált. Átélte azt a pillanatot, amikor féltestvére lányának arcában felismerte az édesanyja vonásait, és azt is, amikor a lehető legnagyobb családdal vehetett részt egy családi ebéden.

Megszenvedte, és le is írta nagyon sokszor, mennyire fájó, hogy nem mondhatja el a szüleinek: amiket megtudott, azok nemhogy nem okoztak számára csalódást, de még jobban szereti és tiszteli őket.

Ijesztő is, csodálatra méltó is, mit tud művelni ember az emberrel

Legyen szó egyénekről, vagy nagyobb csoportokról – egy hadseregről, egy kormányról, egy földalatti ellenálló mozgalomról, egy csecsemőotthonról, vagy egy tágabb családról – megdöbbentő látni, milyen károkat képes okozni, illetve mennyi támogatást tud nyújtani egyik ember a másiknak. A történetben megjelenik angol tisztviselő, lengyel Szolidaritás-tag, az íreket „elvből” utáló angol katona, francia ellenálló, spanyol csempész – mindegyiknek a jósága vagy éppen a gonoszsága, az önzése vagy az önzetlensége óriási, jóformán beláthatatlan hatással van az idősebb Tom és Lil életére, de a gyerekükére, sőt az unokáikéra is. 

Végigolvasva a könyvet, tényleg nem tudom eldönteni, vajon a történelem nagy kerekének forgása, vagy a pici ember-küllők tettek-e a nagyobb hatást ifjabb Tom McGrath sorsára. Az azonban biztos, hogy az ember egyéni döntései, jelleme, szeretete még akkor is számít, akkor is döntő befolyással van a környezetére, az utódaira, ha ők maguk nincsenek is tudatában, micsoda erőt és kitartást közvetítenek feléjük.

A képek a könyvből származnak, és a cikk szerzőjének tulajdonában vannak

H. Fekete Bernadett