Miközben e sorokat írom, az íróasztalomon előttem masírozik egy galamb. Mindent megkocogtat a csőrével, felborítgatja a Klement Csaba-kerámiáimat, az imént pedig erősen megvető tekintettel jelezte, mi végre ez a nagy rendbontás: éhes.

Nagy lépés ez, tizenhat napomba telt, hogy megtörténjen.

Nem mintha az lenne a hobbim, hogy különféle madarak kiszolgáló személyzetévé nevelem ki magam, most valahogy mégis örülök ennek a heves reklamációnak. Azt jelenti: jó úton haladunk.

Tizenhat nappal ezelőtt épp a VOLT Fesztiválról tartottam hazafelé. Fáradtan, tikkadtan vágtam át a Garay téren, ahol a nagy kánikula miatt egy teremtett lélek sem tartózkodott. Már legalábbis emberi nem. Ugyanis, ahogy bekanyarodtam a rózsaágyások közé, egy, a díszburkolaton kuporgó örvösgalamb-fiókába botlottam.

Falusi gyerek lévén nem szeretem túlromantizálni az effajta dolgokat, de önkéntelenül is kibukott belőlem a kérdés: haver, te meg hogy kerülsz ide?

A fióka tollazata erősen hiányos volt még, bár a szárnytollai szépen kifejlődtek már, a testén még mindenütt tokok és sárga pelyhek éktelenkedtek. Gyerekkoromban több galambot is felneveltem, azonnal láttam, hogy neki, hiába tud már kisebb-nagyobb távokat megtenni a szárnyával, még nem itt a helye, hanem a fészekben – de legalábbis mellette. A galamb korai fészekhagyó, még ilyen korban is táplálják a szülei.

Első dolgom volt hát körülnézni, hol lehet a fészek, látom-e valahol nyomát annak, honnan pottyant ide szegénykém. Miután a tér összes fáját végignéztem, és se fészeknek, se szülőknek nem láttam nyomát, gyorsan határoztam: ha itt hagyom a téren a fiókát, vagy a forróság viszi el, vagy egy arra kószáló macska, tehát a biztos halál vár rá. 

Úgyhogy némi kergetőzés után megfogtam a galambot, és hazavittem. Hogy ő volt-e jobban meglepve vagy én, az jó kérdés.


Ki gondolná, milyen jól jönnek az olyan, egyébként átlagos hétköznapokon teljesen feleslegesnek tűnő, légmentesen tárolt alapanyagok a konyhámban, mint növényi fehérje meg a különféle szemcsenagyságú kukoricadarák (nem mindegy, puliszkának vagy polentának készítem, ugyebár, és megint csak másfajta kell a szatmári töltött káposztába is).

A fiókban többféle méretű fecskendőt tárolok, egy mentett buldog gazdájának ez alapfelszerelés. Levágtam hát egy alkalmasnak tetsző fecskendő elejét, és a felfőzött darát annak rendje és módja szerint kezdtem adagolni a fiókának.

Nem arattam egyértelmű sikert. Teljesen idegenként annyira rettegett tőlem, hogy az etetések végére több volt a kukoricadara a fején és a nyakán, mint a begyében.

De mindig egy picit jobban ment a dolog, és az ötödik napon végük megértette, hogy nem bántani, hanem táplálni akarom. Nem tudom, van-e szebb és meghatóbb pillanat a mentett állatok esetében, mint az, amelyikben rájönnek, hogy melletted biztonságban vannak.

A galambokat a szülők úgynevezett begytejjel táplálják, amit elég jól lemodelleztem a fehérjés-vitaminkészítményes polentával. Ugyanakkor (kismama olvasóim, sosem értettelek még benneteket ennyire!) a hozzátáplálás és a szilárd táplálékra való áttérés feladta a leckét. Aki ugyanis azt gondolná, hogy innentől gyerekjáték volt a galambnevelés, gondoljon inkább a gyerekmesére. Jelesül a tizedik nap környékétől arra a részre, amikor Hamupipőkének azt a feladatot adja a gonosz mostoha, hogy bálozás helyett szemezgesse csak ki a búzát az ocsúból. Na, néhány napig pont úgy nézett ki a lakás. Csak nekem nem jöttek segíteni az erdei állatok.

Hosszas egyezkedés után Lej (egy Dzsúdló-rajongó barátnőmmel folytatott villámbrainstorming eredményeként így neveztük el a fiókát) belátta, hogy a sok mag jobb bent, mint kint, úgyhogy néhány napnyi gyakorlás után végre szanaszét röpködő búza- és lencseszemek nélkül is képes volt már táplálkozni.

Egyedül.

Van ebben valami végtelenül felemelő: látni, ahogy egy apró kis élőlényben munkálnak az ösztönök, a furcsa helyzet ellenére is beindulnak a feltételes reflexek, és neked mindössze annyi a feladatod, hogy biztonságban tartsd, amíg képessé válik az önálló életre.

És akkor beszéljünk persze a kevésbé csillámporos részletekről is, mielőtt bárkinek az az illúziója támadna, hogy ez egy Disney-mese. Nem az.

Meló. Felelősség.

Mivel nincs itthon kalitkám, először is meg kellett vizsgálnom, Lej hova szeretne ülni. (Nyilván a legelegánsabb bútordarabom, a vörös bársony olvasófotelem tetejére.) Azt aztán megfelelő óvintézkedésekkel megvédeni a szennyeződésektől. Értsd: pléddel letakarni, papírtörlővel bebiztosítani, hogy sehová se kerüljön olyasmi, aminek nem kellene. Galambszar, tudniillik.

És mivel egyébként is állandó fertőtlenítés az életem, ezt most hatványra emeltem.

Macerás volt? Az nem kifejezés.

Még most is az, de közel sem annyira, mint az első napokban.

Marhaságnak érzem, hogy vállaltam?

Annak hát. De kétségkívül az egyik legszívmelengetőbb marhaság, amit életemben csináltam. Ez a két-három hét amúgy is eltelt volna a nyárból – ha viszont Lejt akkor otthagyom a Garayn, szinte biztos, hogy ő nem érhette volna meg. És még valami, amit megtanultam: attól, hogy segítesz valakinek, még nem rendelkezel fölötte.

Nem szoktatom Lejt magamhoz. Ha ő szeretne közelíteni, megengedem, de nem erőltetem. Annál könnyebb lesz ugyanis visszavadulnia majd, ha már elérkezettnek látom az időt. Vonzó ugyan egy cuki, Insta-kompatibilis házi galamb, de ez a történet nem erről szól.

Ez az egész átmeneti. Felelős vagyok, de csak addig, amíg valóban képes vagyok segíteni, és nem a magam kénye-kedve szerint.

Az első éjszaka után Lej egyébként repülőrajtot vett, és útnak indult a háztetőre. Sokat tépelődtem azon, mit lehet tenni, de hát nem háziállatról van szó, mégse mászhatok utána a tetőre, gondoltam – de azért egész nap kattogtam, vajon rendben lesz-e.

Mire délután hazaértem, a társasház udvarán várt. Rájött, hogy egyedül nem megy. És rájött, hogy nálam biztonságban van.

Azóta tart közöttünk ez a furcsa paktum: én gondoskodom, de csak észszerű határok között, ő barátkozik, de csak módjával.

A minap odaröppent mellém a kanapéra meccset nézni. Máskor meg már arra is összerezzen, ha elhaladok mellette. De ettől még amit tudok, megteszek. És azt hiszem, amit tud, ő is megtesz, hogy arra a kis időre, amíg még össze vagyunk zárva, működjön a dolog.

Jó kérdés, hogy a májusi bagolymentésem után ki és mit akart üzenni nekem azzal, hogy szó szerint az utamba pottyantotta Lejt.

Hajlok rá, hogy dolgom volt nekem a gondoskodással meg az úgynevezett határhúzással.

Hogy meddig szabad valakiért felelősséget vállalni, meddig feladatom tűrni és eltakarítani, ha valaki az én személyes terembe piszkít. Meg az elengedésről is sokat tanított ez a pár nap: hogy ha muszáj, akkor jobb, ha engedem. De amíg itt van valaki, addig mindent megteszek.

Ugyanakkor abban is megerősítést nyertem, hogy néha nem kell a legkönnyebb utat választani. Hogy gondoskodni jó – amennyiben közben magamról is képes vagyok gondoskodni.

Figyelem!

Azért mertem belevágni Lej felnevelésébe, mert (ahogyan arról a regényemben is írtam) gyerekkoromban több galambfiókát is felneveltem. Kérlek, ha neked semmiféle gyakorlatod nincs ebben, mielőtt bármit tennél, kérdezz meg egy szakembert. ITT írtam arról, pontosan mit kell tenned, ha fiókát találsz.

Csepelyi Adrienn