Valamiért az ember nevű önellentmondó lény úgy tud működni, hogy mások életében csupa szépet és jót lát, míg önmagát cafatokra marcangolja – ezt pedig azzal kompenzálja, hogy másokat fikáz, aláz, gyaláz, pletyka és nevetség tárgyává tesz, míg önmagát piedesztálra emeli, és ünnepelteti. Ezzel pedig az a baj, hogy a hamisság felhalmozódik belül.

Eltorlaszolja az utat az autentikus, valódi, őszinte érzelmek elől, és a legtöbb ember olyan szinten gabalyodik bele az önmagával való komplikált viszonyába, mindabba, amit másokról gondol és amit mindezzel kontrasztban mond, hogy állandó kompenzálásban élve keresi a megnyugvást: most már végre jó irányba tart, most már aztán megismerte a világot annyira, hogy tudja, mire van igénye és szüksége. 

Pedig ez egy oltári nagy baromság. Jogunkban áll, mi több, egy ideális világban kötelességünk volna vállalni, hogy mindannyian, egytől egyig zavaros eszű hülyegyerekek IS vagyunk. Meg vagyunk még egy csomó minden más, de most inkább maradjunk ennél.

Én, Steiner Kristóf, akit minduntalan buddha-természetű fénylénynek akarnak látni sokan, kótyagos kérdőjelekkel a fejemben élem az életem jelentős részét – pont úgy mint te, aki ezt olvasod. 

Ezek a kérdőjelek pedig soha, ismétlem, soha nem fognak eltűnni. Nem törli őket örökre egy új szerelem, a gyerekáldás, egy új karrierállomás, egy külföldre költözés, sem egy vállveregetés egy-egy eredmény elérése után, sem az, hogy idősebbek leszünk, sem az, ha fiatalabbnak látszunk. Ezek a kérdőjelek az emberi természet velejárói, és aki kényszeresen meg akar szabadulni tőlük, az még több bizonytalansággal találja szemben magát.

Meséltem már róla, milyen mély érzelmi árokban találtam magam másfél esztendeje, amikor a 39. születésnapomon, a Covid-lockdown kellős közepén, pont tíz kilóval nehezebben, mint egy évvel korábban, megláttam magamról a párom fotóit, és legszívesebben elmentem volna remetének egy barlangba, ahol soha többé nem talál rám senki. Öregnek, elhasználtnak, motiválatlannak, együgyűnek, haszontalannak éreztem magam.

Ekkoriban esett meg, hogy Mariel barátnőm megkérdezte tőlem, felajánlhat-e nekem egy reikikezelést, hátha segít feloldani a befeszülést. Több mint egy esztendő telt el, míg végül megvalósult a terv. Mariel lefektetett a kedvenc sziklájára otthonunk, Methana félsziget egyik eldugott kis ösvényén, és egy órán át simogatott a benne ragyogó fénnyel, én pedig messzire utaztam magamban, és kaptam egy választ is útközben.

Jó, hogy nem a mélyponton vártam volna el a reikitől, hogy kihúzzon a gödörből. Jó, hogy amit kaptam tőle, az mind „extra”, hab a tortán, amit kisütöttem az elmúlt másfél évben arra vonatkozóan, hogyan kerüljek harmóniába önmagammal. Úgyhogy most elmesélem, mi mindenre figyeltem oda ahhoz, hogy figyelhessek, és vigyázhassak magamra. 

Először is, őszinte voltam magamhoz és másokhoz. Befejeztem a kizárólag csilivili, szuper cuki, extra pozitív dolgokról való kommunikációt az Instán, a cikkeimben, és a barátaimmal beszélgetve.

Nem volt könnyű, mert az ember hajlamos rá, hogy mások dicséretei és bókjai alapján határozza meg önmagát, ám miután elkezdtem őszintén kitárulkozni a nyomoromról is, ráeszméltem: arról is kaphatok pozitív visszajelzést, hogy milyen jó, ha beszélek a bajomról. 

És ha már beszéltem, kérdeztem, kutattam, kíváncsiskodtam. Meghallgattam másokat, akik a depresszió, vagy épp az életközepi válság pöcegödréből próbáltak kievickélni, elolvastam és megismertem azon gondolkodók, művészek vallomásait és módszereit, akiknek értékítéletét nagyra tartom, és mertem még mélyebbre menni. 

Azért mondom, hogy mertem, mert egy ponton felismeri a bajba jutott lélek, hogy csak akkor képes kikecmeregni a kátyúból, ha annak minden szegletét és dimenzióját megismeri. Úgy nem lehet jobban lenni, hogy bátortalan mosolyt pingálunk a képünkre, és megpróbáljuk elhitetni magunkkal meg másokkal, hogy a víz száraz, az éjszaka világos, az ecet pedig mézízű. Kiganajoztam hát a vermet, megnézegettem, miféle csapdák tartanak rabságban, és miután felismertem őket, sokkal könnyebb volt elkezdeni felfelé mászni. 

Mászás közben pedig természetesen időről időre vissza-visszazuhantam, vagy épp elvétettem egy-egy lépést, és olyan is volt, hogy fél karral kapaszkodva tartottam magam, irtózatos elszántsággal folytatva az utat a fény felé.

És amikor fel-felpillantottam a gödör szájára, sokféle embert láttam. Olyanokat, akik észre se vették, hogy szarul vagyok, így aztán elvárták (volna), hogy pont ugyanúgy viháncoljak és teljesítsek, ahogy megszokták tőlem. Olyanokat, akik bár lelkesen szurkoltak nekem, hogy jobban legyek, inkább azt kívántam, bárcsak ne figyelnék minden egyes lépésemet, bár mindig ott lennének nekem, ha tényleg szükségem van segítségre, hagynák, hogy végigjárjam az ösvényemet. És olyanokat is, akik hozzám hasonlóan másztak felfelé, csak épp magukra terítettek egy leplet, nehogy valaki meglássa, milyen mélyen vannak. 

Nekem viszont nem volt kapacitásom rá, hogy mások velem szemben támasztott elvárásainak megfeleljek, így hát sokan pimasznak, hamisnak, egoistának, megkeseredettnek, vagy egyszerűen csak seggfejnek bélyegeztek, ami engem szintén egyáltalában nem foglalkoztatott.

Az foglalkoztatott, hogy bár minden erőmet összeszedve haladok, gyengéd is legyek saját magammal, és ne erőltessem magamra mások őrült perfekcionizmusát. 

Ma már úgy vagyok a gödörrel, mint egy forrással, egy kis tóval, egy vízzel teli barlanggal – merek visszamenni hozzá, nem félek belemenni, elmerülni benne, mert tudom, hogy tudok úszni, mi több, lebegni benne, és ha akarom, meg is kóstolhatom a vizét, nem fog megölni. 

Elsősorban azért nem, mert többé már nem hasonlítom magam másokhoz – nem azt figyelem, ők jobban vannak-e, mint én, boldogabb, szebb, kiegyensúlyozottabb-e az életük, és nem hasonlítom magam korábbi önmagamhoz sem. Nem abban keresem a megnyugvást, hogy olyan frissnek, üdének, felhőtlennek érezzem magam újra, mint amilyen húsz- vagy harmincévesen voltam, méghozzá két okból. Egyrészt mert megint csak emberi természet, hogy a múlt árnyait rózsaszínre festjük, elfelejtve, hogy régebben sem volt ám kolbászból a kerítés, másrészt pedig mert – és talán ez a legfontosabb – úgysem leszek többé ugyanaz az ember, aki akkor voltam, de még az sem, aki tegnap, vagy egy órával ezelőtt. 

Én most ilyen vagyok. És jó, hogy ilyen vagyok. Leszek majd még jobb, meg jobban is, meg az is lehet, hogy ne adja isten rosszabb, és rosszabbul is. És akkor majd újra emlékeztetem magam minderre.

Meg még egy csomó mindenre, amit addig megtanulok. Mert ha valami bizonyos, az az, hogy még az életünk utolsó előtti másodpercében sem jelenthetjük ki: már mindent értünk az emberi létről, a világról, és az ott elfoglalt helyünkről.

Búcsúzóul egy jótanács, amit természetesen hagyjon figyelmen kívül, aki kösz, de nem kéri. Lehet és kell is bízni másban, mint minket ki-kisegítő energiában, de ha valaki – egy mester, egy sámán, egy orvos, egy coach, vagy épp a szomszéd Julika – azt állítja magáról, hogy ő bizony már mindent tud, és az ő használati utasítása az élethez az egyetlen módszer, amely garantált és felhőtlen boldogságot hoz majd, azt az illetőt jobb messzire elkerülni. 

És közelebb kerülni az egyetlen emberhez, aki a sok-sok információ, tapasztalat, zuhanás- és felemelkedésélmény birtokában valóban képes mély levegőt venni, és az egyik lábát a másik után tenni. Önmagunkhoz.

Steiner Kristóf

Fotók: Nimrod Dagan