Szökés Alcatrazból

Ahogy beléptem a cellába, összeugrott a gyomrom. Szinte észrevétlenül kúsztak elő az emlékeimből azok a szagok, színek és érzések tíz-tizenöt évvel korábbi forgatásokról, amikor háborús terepeken jártam hasonló „intézményekben”.

Afganisztánban, ahol nőket tartottak fogva, Szudánban, ahol egy kis időre magam is megtapasztalhattam, milyen egy ablak nélküli helyen bezárva tölteni egy fél napot, vagy épp a líbiai Tripoliban, a frissen felszabadított városrész egyik föld alatti börtönében, amit néhány nappal korábban törtek fel a lakosok, olyan embereket támogatva a felszínre, akik már járni sem tudtak, mert évtizedek óta éltek odalent rácsok mögött, vakond módjára a sötétségben.

A nyomasztó emlékek örvényéből egy villanó vaku rántott ki egy pillanat alatt. Egy kínai turista nézett rám bocsánatkérőn, jelezve, hogy nem akar siettetni, maradjak csak a cellában, amíg szeretnék. Zavart mosollyal válaszoltam, hogy köszönöm, de szívesen átadom a helyem a nyomasztóan pici és zord helyiségben.

Sok látnivaló várt még rám azon a különleges napon, amikor úgy döntöttem, hogy a negyvennegyedik születésnapomat a világ talán leghíresebb börtönében, az Alcatrazban töltöm.

Lassan egy éve, hogy a Fulbright kutatói ösztöndíjamnak hála Ervinnel felpakoltuk a családot, azaz a három- és a hétéves kislányunkat, és San Francisco tőszomszédságába, Berkeley-be költöztünk. Hiába jöttünk messziről és átmeneti időre, valahogy az első perctől kezdve kimondatlanul is arra törekedtünk, hogy egy pillanatra se érezzük itt magunkat turistának. Át akartuk élni az „idetartozást”, ha csak röpke egy évre is. Ami Berkeley, és az egész öböltérség elképesztően vegyes összetételű és etnikumú lakosságát tekintve egyáltalán nem tűnt nehéz feladatnak.

Ennek egyik pillére a Rómában élj úgy, mint a rómaiak alapelv volt – próbáltuk a legtöbb tekintetben felvenni a helyiek életritmusát, kirándulási szokásait, felfedezni a helyi kis boltokat, erdei ösvényeket, a barátok által ajánlott, turisták által alig ismert óceánpartszakaszokat, még a híres amerikai lakóautó-kultúrába is belekóstoltunk.

És ha már a barátokat említettem: ki tudja, milyen szerencse folytán egyből az érkezésünkkor belecsöppentünk egy olyan klassz baráti társaságba, hogy egyetlen percre sem éreztük magányosnak vagy elszigeteltnek magunkat. Sőt. 

Nekik hála tényleg tényleg beleláttunk, hogyan ünneplik a helyiek a halloweent vagy a hálaadást, vagy hogy milyen dilemmák foglalkoztatják az itt élő családokat, közösségeket.

De amióta a sarkunkban érezzük hazautazásunk dátumát, rájöttünk, hogy mégsem akarjuk úgy hátrahagyni San Franciscót, hogy nem láttunk legalább néhányat a híres és tipikus turistalátványosságok közül: például az Alcatraz börtönszigetet, ahol egyébként az itt élő amerikai ismerőseink jó része sosem járt. Jó apropót adott a város újbóli feltérképezésére mindkettőnk szülinapja, amelyek pont az elmúlt hónapra estek (Ervin mindig azzal viccelődik, hogy mivel a horoszkópunk szerint mindketten ikrek vagyunk, mi tulajdonképpen négyen élünk ebben a házasságban, ezért olyan nehéz sokszor döntést hoznunk). Miután mindkettőnk születésnapja hétköznapra esett, a „meddig kell még gyalogolni”, „pisilnem kell”, „éhes, szomjas, fáradt vagyok” köröket megspórolva iskola-, oviidő alatt szöktünk meg kettesben San Franciscóba, egymást és magunkat ünnepelni, reggel kilenc és délután fél négy között.

Hogy a turistalátványosságok közül én miért éppen az Alcatrazt választottam a szülinapom helyszínének, arról egy terapeuta biztos hosszas elemzést tudna készíteni, mindenesetre remek döntésnek bizonyult.

Még a várost sokszor fagyos széllel és köddel beborító időjárás is kegyes volt hozzánk, és hét ágra sütött a nap a börtönszigetre tartó hajókázás alatt. A szigetre érve aztán még a napsütés közepette is megértettük, hogy (persze a főként gazdasági indokok mellett) miért játszott közre a legendák szerint az is a börtön végleges felszámolásában, hogy a nyílt óceán felől érkező, csontig hatoló huzat és szél miatt a rabok állítólag folyton betegek voltak. A cellák pedig zordak, nyomasztók és kicsik – bár úgy vélem, ez sokban nem különbözik a világ egyéb tájain található börtönöktől (na jó, a skandináv országokat leszámítva).

A rácsok mellett sétálva szinte megelevenedett előttünk a Szökés Alcatrazból című film és Clint Eastwood elszánt tekintete, főleg, amikor néhány cella fölött táblák jelezték, hogy ezekből szökött meg sikeresen az a három rab, akiknek a története megihlette a film alkotóit. Bár a sztori elég hihetetlenül hangzik, mégis igaz: a világ legbiztonságosabbnak tartott börtönében három férfi kihegyezett kanalak segítségével vésett lyukat a cellája falán. Bár élőben ezek a rések (amelyek máig ott tátonganak a cellák falán) irreálisan picinek tűntek ahhoz, hogy egy normális méretű felnőtt ember átférjen rajtuk, a három rab nemcsak hogy átmászott ezeken a szellőzőrendszerbe, hanem a pékség kéményén felkapaszkodva még az épület tetejére is feljutott. Sikeresen kikerülték az éjjeli őrjáratot, hogy a kerítésen átmászva, egy esőkabátokból eszkábált tutaj segítségével örökre eltűnjenek. Hogy túlélték-e az öböl örvényekkel és cápákkal teli áramlatait, arról máig csak találgatások keringenek. Az 1934 és 1963 között működő szövetségi intézményben egyébként a század leghírhedtebb bűnözői raboskodtak. Érdekes volt végigsétálni az egykori börtönmanufaktúrán, ahol valaha Al Capone vagy éppen Mickey Cohen is dolgozott.

San Francisco utcáin

Ervin szülinapjára aztán ennél kicsit lélekemelőbb programot találtam ki, de ehhez tényleg turistává kellett válnunk: citromsárga, háromkerekű motort béreltünk, és azzal cirkáltunk San Francisco utcáin.

És bár eleinte furcsa volt, hogy ujjal mutogatnak ránk a turisták (mert azért a lelkünk mélyén mi továbbra sem azonosítottuk magunkat velük!), azt kell hogy mondjam, vétek lett volna kihagyni ezt az élményt!

Teljesen más perspektívából láttuk, érzékeltük az utcákat, amelyeken autóval amúgy már százszor végigrobogtunk. 

Más lüktetése volt a belvárosnak, a kacskaringós Lombard utcának, lúdbőröző élmény volt így végigcikázni az öböl partján, egészen a Golden Gate lábáig. Meg is fogadtam, hogy ha hazamegyek, kipróbálom ezt a turistaperspektívát Budapesten is, biztosan lesz, amiben új vagy más arcát mutatja majd a város.

A nagy ugrás

És hát, közben az van, hogy erre már nem is kell olyan sokat várnom…

Hiszen bármennyire megdöbbentő: az egy év, amit itt tölthettünk, elszaladt. Huss, ennyi volt. Három hét múlva felkötjük az útilaput, bőröndökbe csomagoljuk a cuccainkat és az emlékeinket. Leírni is nehéz ezeket a sorokat.

Ez az év olyan mértékben felrázta, kiszínezte, feltöltötte a lelkünket, hogy receptre írnám fel mindenkinek: költözz egy időre külföldre, és tapasztald meg, milyen üdítő felrúgni az unalmasan biztonságos rutinokat és újratanulni, ki is vagy, mi mindenre vagy képes, milyen érzés más, új szemek és kapcsolatok tükrében látni magadat és azt, amit képviselsz. 

Ami persze sokszor nem könnyű, és számtalanszor azzal jár, hogy megkérdőjelezel mindent, amit évtizedeken át biztosnak vettél. Néha körömszakadtáig ragaszkodsz ahhoz, amit addig a pillanatig gondoltál igaznak és valóságosnak. Némi vajúdás után mégis képessé válhatsz befogadni egy új perspektívát, vagy egy új árnyalatot. Vagy rájössz, hogy milyen, mások számára olyan értékes szegmensei vannak a tudásodnak, amire soha nem is gondoltál volna. És rádöbbensz arra is, mennyi tanulnivaló vár még rád.

Azt hiszem, ezek mind az alappillérei a kritikus gondolkodásnak, ami egyre inkább eltűnőben van, a mindent elárasztó előre feldogozott és csak megemésztésre váró ételek, elméletek, megoldások világában.

Ezért is érdemes időnként erőfeszítést tenni, és vállalni a fejesugrást az ismeretlenbe, a változásba. Nekünk nemcsak ez a külföldön töltött egy év, hanem most a hazatérésünk is ez lesz, ebben biztos vagyok.

Ezért el is döntöttem, hogy a nehézségeit megpróbálom tanulássá konvertálni, és a kritikus pillanatokban emlékeztetni magam, hogy helikopterperspektívából könnyebben észrevenni, hogy egy megterhelő élményből mit tanulhatok. Madártávlatból jobban kirajzolódik az út, ahogy a krízisre adott megéléseink tapasztalatként kristályosodnak ki a személyiségünkben. Elvégre ezt kutatni jöttem ki a Berkeley Egyetemre.

A nagy utazás

Milyen jó lett volna ennek a tudásnak akkor is a birtokában lenni, amikor 16 évesen egy Soros-ösztöndíjnak köszönhetően egy oregoni bentlakásos gimnáziumban tanulhattam egy évet! Különböző interjúkban már sokszor meséltem arról, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb éve, aminek köszönhetően – az egyik irodalomóra hatására – elkezdtem novellákat írni, és végső soron ez terelt itthon az újságírói pályára is.

Akkor a hazatérés után azt éreztem, légüres térbe zuhantam. Fél évbe telt, amíg összeszedtem magam, és mivel még nem volt internet, az amerikai baráti kapcsolataim is elvesztek a papíralapú levélírás süllyesztőjében. Bevallom, az elmúlt harminc évben sokat fantáziáltam arról, hogy visszatérek a régi portlandi sulimba, a régi kollégiumi szobámba, és újra felkeresem a barátaimat és a kedvenc művészet- és irodalomtanáromat is, akiknek olyan sokat köszönhetek. A mostani amerikai évünk során is többször eljátszottam a gondolattal, hogy visszamenjek Oregonba, de valahogy mégsem fogtam bele a szervezésbe.

Legalábbis egészen addig, amíg egy hírlevél új lendületet nem adott ennek az álomnak: kiderült, hogy éppen júniusban szerveznek találkozót az egykori évfolyamomnak az iskolában. Éreztem, hogy ez égi jel. Úgyhogy a kislányom utolsó tanítási napja után autóba vágtunk magunkat, és – nem tanulva a lakóautós élményeinkből – nekivágtunk az Oregonba vezető 10 órás útnak. Szerencsére az autózás ezúttal sokkal gördülékenyebben zajlott, jóval több pihenőt és kalandot iktattunk be, hogy megszakítsuk a monoton zötykölődést: így kötöttünk ki egy elképesztő tereptúrán a hatalmas oregoni homokdűnéken, vagy épp a gyönyörű mamutfenyők tetejére tervezett sétányon. 

Végül eléggé kicentizve, két órával a találkozó kezdete előtt begördültünk Portland utcáira.

Nehéz leírni azt az élményt, amikor három évtized elteltével besétáltam az iskola területére, és megmutattam Ervinnek és a kislányaimnak azt a kollégiumi szobát, ahol a japán szobatársam mellett, 16 évesen annyi álmot szőttem, és ahol angolul megírtam életem első abszurd novelláját.

A régi barátimat látva valódi időutazás kezdődött, feljött megannyi nevetés, csínytevés, iskolai kirándulás emléke. Aztán Jacket, az egykori tanáromat megölelve tényleg könnyek szöktek a szemembe.

Olyan volt ez az egész élmény, mintha az életemben egy hiányzó puzzle a helyére került volna.

Bármilyen furcsa, de azáltal, hogy a múltnak ez a szelete, ami harminc éven át csak a fejemben és a fakuló emlékeimben derengett, ismét kézzelfoghatóvá, hús-vér valósággá vált, más perspektívába helyezte a közelgő hazatérésünket is. Egyértelművé tette, hogy bár a földrajzi távolságok és az idő látszatra nosztalgikus emlékké degradálnak egy-egy fontos korszakot az életünkben, azok sokkal élénkebben élnek bennünk még harminc év múlva is, mint gondolnánk. Hiszen ezek a részünké válnak.

Egyetlen felforgató, inspiráló és nehézségekkel teli év jobban formálja a személyiségünket, mint tizenöt másik.

Kissé nosztalgikusra és filozofikusra sikerült ez a befejezés. Nézzétek el nekem, a hazatérés feldolgozása, úgy tűnik, ezennel el is kezdődött.

Köszönöm, hogy olvastátok a naplómat, hamarosan otthon találkozunk! 

Al Ghaoui Hesna

ITT olvashatod el Hesna naplójának előző részeit.

Hesna és Ervin a közösségi médiában is beszámoltak a kalandjaikról, oldalaikat megtaláljátok a Facebookon, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A fotók a szerző tulajdonában vannak