Nádudvari Péter: 5 tárgyam, 5 történetem

–

1. A nagyszüleim lemezjátszója

Ez a régi lemezjátszó a nagyszüleimé volt. Sok boldog órát ajándékozott nekik, főleg operaáriákat és fiatalkoruk zenéjét, a negyvenes-ötvenes évek táncdalait hallgatták rajta. Miután nagypapa elhunyt és nagymama édesanyámhoz költözött, a lakásukat átalakítottuk, felújíttattuk, és a lemezjátszó a hanglemezekkel együtt lekerült az alagsori pincehelyiségbe – sok másik tárggyal együtt. Egy idő után annyi minden halmozódott már fel ott, hogy esedékessé vált egy alapos selejtezés és rendrakás. Az egyik hétvégi délután elhatároztuk a feleségemmel, hogy nem halogatjuk tovább a dolgot, hanem végre beleállunk a munkába – már csak azért is, mert nem sokkal utána lomtalanítás volt a környéken.  

 

Az alagsor finoman fogalmazva sem volt egy kifejezetten kellemes hely. A piszkos, áporodott szagú, szűk folyosókon lécekből összetákolt faajtók nyíltak a pincehelyiségekre (minden lakáshoz tartozott egy), amelyekben – csakúgy, mint egy közösen használt, nagyobb teremben – mindenféle bútorokat és egyéb holmikat tároltak a lakók.

Ilyen körülmények között szerettünk volna minél hamarabb túl lenni az eltervezett munkán. Miközben válogattuk a különböző lim-lomokat, egy ütött-kopott faasztal alatt megláttam a szinte már elfeledett lemezjátszót, amelyet már addigra vastagon belepett a por. 

Elhatároztam, hogy az alagsor közös helyiségében beüzemelnem, felteszek rá egy hanglemezt és visszahozok valamit imádott nagyszüleim fiatalkorából.

(Nagyon) nem vagyok egy műszaki zseni, de akkor sec-perc alatt meg tudtam javítani a szerkezetet (a hangszedőjével és a motorjával voltak gondok), feltettem rá egy Karády Katalin-bakelitet. A hangfalakon recsegve-ropogva szólt az énekes-színésznő jellegzetes, búgó hangja, mintha egy időkapszula nyílt volna fel, amely egy sok-sok évtizeddel korábbi világba röpít el minket. 

A feleségemmel éreztük, hogy a munkát most egy időre fel kell függeszteni: átkaroltuk egymást és önfeledten táncoltunk a Karády-örökzöldekre ott, a poros-dohos alagsorban, ahol akkor már nem is volt olyan sietős a dolgunk.

2. Ironman-befutóérmek

Tizennégy éve mutattak nekem egy videót, amelytől már egy perc után könnyeztem a meghatottságtól. Egy bivalyerős apa úszott, kerékpározott és futott úgy, hogy agyi bénulással élő, emiatt mozgásában is akadályozott fiát végig magával vitte – az úszás alatt egy csónakban, a kerékpározás közben egy speciális ülésben, a futás során pedig egy futókocsiban. Az állóképességi sportok egyik legnehezebb versenyén, az Ironmanen álltak rajthoz, amely 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km futás megszakítás nélküli teljesítéséből áll. A végletekig lenyűgözött, amit láttam, néhány évvel később pedig nagy örömmel olvastam róluk, hogy sikerült mozgalmat teremteniük – a sport örömének megosztását a fogyatékossággal élő emberekkel.

Ők a Team Hoyt alapító párosa, az azóta már elhunyt „évszázad édesapja”, Dick és fia, Rick Hoyt. Nemcsak az ő történetük, hanem

az Ironman-verseny misztikuma is magával ragadott, többek között azért, mert aki teljesíti, azt Ironmannek nevezik – ami voltaképpen a „hős” egyik szinonimája is.

Eljátszottam a gondolattal, hogy lehetnék egyszer akár én is Vasember! Az akkori edzettségem viszont fényévekre volt attól a szinttől, amit ez a sokak által emberfelettinek vélt erőpróba megkívánt.

Néhány év múlva azonban elkezdtem komolyabban foglalkozni a sporttal – maratonokat és ultramaratonokat futottam, átúsztam a Balatont is. Egy idő után pedig jótékony sportolásba kezdtem, mert úgy véltem, hogy addig öncélú történet volt a sok mozgással töltött óra, hiszen csak az önbizalmam fejlesztéséért és a testi-lelki fittségemért úsztam-kerékpároztam-futottam – és ez nem egyeztethető össze a hivatásommal, a rászorulók segítésével (főállásban gyógypedagógusként dolgozom). Ezért egy idő után „áruba bocsátottam a fizikai erőmet”, súlyosan beteg és fogyatékossággal élő emberek támogatására adtam el az általam megtett kilométereket. Egy új érzelmi és morális dimenzióját találtam meg a sportos életformának. Mind az edzéseken, mind a versenyeken sokkal motiváltabb voltam, mint korábban, hiszen tudtam, hogy nem csak magamért, hanem másokért is küzdök. 

 

A vártnál sokkal nagyobb figyelmet és adományt hozott az első jótékonysági versenyem, a 2012-es Spar Budapest Maraton. Utána úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, megvalósítom a korábban teljesíthetetlennek vélt álmom, ide nekem a hosszútávú triatlont, az Ironman-távot is! Legközelebb már egy „Vasember-próba” volt a célversenyem, amelyet sikeresen teljesítettem, és sok adományozóm is lett. A következő két évben is rajthoz álltam egy ilyen versenyben, így háromszoros (és ami számomra a legfontosabb: jótékony) Ironmannek mondhatom magam.

A gyermekeim születése óta egyelőre nincs időm és lehetőségem annyit edzeni, amennyi a negyedik „Vasember-avatáshoz” szükséges lenne, de később szeretném még többször átélni a kifacsart testtel és szárnyaló lélekkel célba érés semmihez sem hasonlítható élményét, méghozzá úgy, hogy közben a következő szavak fogadnak: „Apa, büszke vagyok rád!”

3. A kalandor nagypapám emlékei

Nagypapám szerény anyagi körülmények között nőtt fel egy nagykunsági zsellércsaládban. A harmincas években sokat dolgozott napszámosként, munkája során teheneket is legeltetett. A mező közelében, ahova rendszeresen kihajtotta az állatokat, vasúti sínek voltak, ő pedig szomorúan vágyakozva sóhajtozott mindig, ha látott egy vonatot elhaladni a nyáj előtt: „Bárcsak én is utazhatnék” – mondta mindig ekkor, és néha egy-két könnycseppet is elmorzsolt.

A második világháború után felkerült Budapestre, ács végzettséget szerzett, és sokszorosan valóra váltotta gyermekkori álmát: amikor csak tehette, vonatra ült – útja pedig sokszor külföldre vezetett. Munkát vállalt többek között az akkori NSZK-ban, Görögországban és Portugáliában is.  Szabadidejében pedig fél Európát beutazta, a barangolásairól hozta a képen látható emlékeket. Sokat mesélt nekem a kalandjairól, miközben például a telkén dolgoztunk vagy a budai hegyekben sétáltunk, így belém ültette az intenzív, kalandos élet és más országok megismerésének a csillapíthatatlan vágyát.

Méghozzá igencsak tetten érhetően, mert hozzá hasonlóan én is állandóan „be vagyok sózva”, nem vagyok képes hosszabb ideig egy helyben lenni, képtelen vagyok elviselni az üresjáratot: dolgozom, edzem, zenélek, írok, „jövök-megyek-intézkedek”. És ha tehetném, megállás nélkül utaznék.

A családom rendszeresen mondja is nekem, hogy „a nagyapád vére folyik benned, le sem tagadhatnád”. Bevallom, igazuk van. Ezért is fáj elmondhatatlanul a mai napig is az, hogy kilenc éve, egy márciusi reggelen arra a pályaudvarra vezetett a nagy kalandor útja, ahol csak odaútra adnak jegyet.

4. Szent Kristóf-medál

Édesapám sok-sok éve a Vatikánban járt, onnan kaptam tőle ezt az ereklyét. Szent Kristóf – akinek létezése történelmileg nem igazolható egyértelműen – az utasok, a hajósok és a vándorok védőszentje. Nagy jelentőséggel bír a népi vallásosságban, sok autós és motoros hord magával olyan tárgyakat, amelyek őt ábrázolják – hitük szerint vigyáz rájuk a hosszú utakon. Mivel akkoriban, amikor apa ezt a medált nekem ajándékozta, még család, munkahely és egyéb kötöttségek híján jómagam is rengeteget voltam úton – például az egyetem, zenei fellépések, kirándulások vagy erdélyi gyermekotthonokban végzett önkéntes munka miatt – apa úgy gondolta, nekem is szükségem van Szent Kristóf óvó kezeire. Magának is vásárolt egyet, amelyet – csakúgy, mint én –, azóta is a pénztárcában hord, így mindkettőnk részesül „égi védelmben”.

5. (Eddig) három generáció játékmacija

Ezt a szalmával bélelt mackót már igencsak megviselte az idő, az a több mint hatvan év, amióta édesanyám karácsonyi ajándékként kapta. Nem a hagyományos módon, egy díszes csomagot izgatottan kibontva akadt rá. A nagyszüleim rádióján csücsült szenteste az új barát, aki nagyon várta már, hogy az első „gazdája” végre észrevegye. Az egymásra találást közös élményekkel teli évek követték, majd, amikor anyukám felnőtt, némi „pihenőidőt” kapott a maci. Egészen addig, amíg a nagyszülőknél történt látogatáskor a húgom és én ráakadtunk (akkorra már „újratalpalta” nagymama), így a következő generáció nyüstölte tovább az akkor már a harmincas éveiben járó kedvencet – aki újabb három évtizedet vészelt át (viszonylag) ép bundával.

Amikor pedig legutóbb édesanyámnál jártunk, a két és fél éves lányom szúrta ki magának. Nagyon bízom benne, hogy az őt követő nemzedék is óvni és szeretni fogja az akkor már szépkorú mackót. 

Nádudvari Péter

Sorozatunkban korábban megjelent írásainkat ITT olvashatod