–

Anyukám 34 éves volt, amikor a húgomat szülte. A nyolcvanas években ez már késői anyaságnak számított, úgy is, hogy nem volt pályakezdő: én még a húszas évei vége felé születtem. Az ismeretségi körben lévő, hasonló korú asszonyok viszont már csupa tinédzsert neveltek, nem babáztak. (A nagyanyámnak pedig ugyanebben az időszakban már unokája volt, ugyebár, miközben olyan idős volt nagyjából, mint én most, én, akinek még csak kamaszodik a gyereke…) 

De anyukám nem számolgatott, nem érdekelte, hogy ő a „legöregebb” szülő az ovis csoportban, mindig azt mondta, remek döntés volt „későn” szülni, mert a kisgyerek fiatalon tart.

Valami lehet a dologban, mert anyukám még most is fiatal – igaz, mi, a gyerekei már rég felnőttünk – elképesztő energiával tart lépést a korral, a „tech”-kel és az unokákkal most már. Persze az sem mindegy, gyanítom, hogy pezsgő személyiség: folyton mozgásban van, zsigerileg irtózik a lustaságtól és az igénytelenségtől, és olyan kíváncsi maradt a világra, mint egy kisgyerek. 

Minden érdekli, de tényleg, minden, figyeli a híreket, olvas, kiállításra jár és koncertekre, tornaórára, jön-megy, autót vezet, és bárkivel szívesen elbeszélget, szóval nem nagyon tudok neki újdonságot mondani, még az unokái aktuálisan kedvenc együttesének a nevét is hamarabb megjegyzi, mint én, jó, nem mindig pontosan, de ketten így már összerakjuk, melyik csapat a rajongás tárgya épp. 

Azt hisszük, hogy tudjuk, mire vágyunk, pedig valójában fogalmunk sincs – A tudomány szerint rosszul keressük a szerelmet

WMN Life – 2022. május 26. – RB

 

Kábé az a legfontosabb életcélom, hogy én is így (ne) öregedjek

De most már azt is látom, hogy azért ez nem egyszerű feladat, és nemcsak döntés kérdése, hanem a személyiségé is, de még inkább a rengeteg energiáé, amit az ember beletenni hajlandó (vagy sem) önmagába. 

Jógaórán jöttem rá, hogy nem is az izmok megerősítése a kihívás. Hanem az, hogy rugalmas maradj, sőt, ha lehet, még rugalmasabb légy. Rohadt sokat kell dolgozni azért, hogy ne merevedjen el az ember teste, a lelkéről már nem is beszélve, abból lesz először páncél. Ha hagyjuk.    

Negyven felett viszont egy átdolgozott hét után azért már elég erős a késztetés, hogy a szombatot meg a vasárnapot bezárkózva, a kanapén töltse az ember, már amikor nem a házimunka darál be egy pillanat alatt két egész napot. 

Húsz évvel ezelőtt az kapcsolt ki, ha munka után barátokkal találkoztam, moziba, színházba mentem, csavarogtam, a könyvek maradtak éjszakára, nem volt baj, ha nem aludtam eleget. Most már baj, úgyhogy sokkal nehezebben indulok el otthonról, sokszor győz a csábítás, és maradok a kanapén a macskával meg a könyvvel.  

Fáradt vagyok. Sokszor. Nem kialudható módon.

Szerencsére a gyerekem sokszor adja meg a hiányzó lendületet olyankor is, amikor hótziher, hogy punnyadnék odahaza, pedig tudom a lelkem mélyén, hogy most ki kellene mozdulnom kicsit a négy fal közül, ahol amúgy is a napjaimat töltöm írással és olvasással. 

A kisgyerek fiatalon tart, idéztem anyukámat. És az biztos, hogy a székhez gyógyulni nem hagy a gyerek, ilyen értelemben edzésben vagyok szüntelen. (Már kicsiként beépített magasságmérővel rendelkezett, ha leültem, miközben a karomban volt, sírva fakadt, azt szerette, ha cirkálok, és ez nem változott.)

Pedig igazából már nem kicsi, de még nem is nagy, úgyhogy bizonyos programokra kénytelen magával cipelni, mert egyedül még nem engedik be azért. (És a barátait sem, így bizonyos koncertek napján szőranyává avanzsálok, és egy bandányi nem saját kölyök is csimpaszkodik párás szemekkel belém, hisz én vagyok a biztosíték a bejutásra.)

A Yungblud-koncert Bécsben volt, így aztán végképp azon múlt, hogy látja-e a lányom a koncertet, hogy rá tud-e dumálni az utazásra. Már lelőttem a poént, rá tudott, még tavaly ősszel, amikor is a közelgő, következő Covid-hullám miatt akadt ki mindenki, én is, és úgy gondoltam, már csak dacból is, hogy én ezt a gyereket csak azért is elviszem erre a koncertre jövő májusban, hisz millió dologról maradt le az elmúlt két évben, olyan közösségi élményekről is, amelyek nem pótolhatók, mint például középiskolás gólyabál. Szóval vettünk jegyet, majd azonnal elfelejtettem (volna) a lázadásomat, de a lányom mindennap emlékeztetett a közelgő koncertre az elmúlt cirka kétszázötven napban.  

Aztán eljött a május 21, és fel kellett szállni reggel a vonatra

Persze csak affektálok, akkor már igazából imádtam az egész kirándulást. Pedig szaladt a lakás, halmokban állt a koszos ruha, a kutyát ki kellett költöztetni a nagynénémhez, a férjem nyúzott volt, dolgozott előző éjszaka, volt mind a hármunknak egy csomó elvégzetlen feladata, és jó lett volna kialudni magunkat legalább szombaton… – de le van sz.rva most minden, gondoltam (néha csak ez a stratégia működik, kész.)      

Gyöngyösi könyvtárosok rappelnek az olvasásért – Ismerjétek meg a Könyvtári Hírmondó sztárjait!

WMN Life – 2022. május 26. – NP

 

Az előzményekből az derülhetett ki számodra, hogy igazából csak kényszerűségből megyek koncertekre a gyerekemmel, de az igazság az, hogy elég jól el tudunk bulizgatni együtt a nagy korkülönbség ellenére (én 32 évesen szültem). Nem áltatom magam azzal, hogy pár év múlva is mi leszünk az elsők a férjemmel, akiket megkérdez, elmegy-e vele valamelyikünk valamilyen fesztiválra, de mivel sejtem a nem távoli jövőt, kiélvezem ezt a kis időt még, amíg én vagyok a gardedám, egyrészt mert vigyázhatok rá, másrészt, mert őrült jó programokat talál ki, amelyekre benevezni nekem talán eszembe sem jutna, viszont amikor már ott vagyok, nagyon jól mulatok. Mint múlt szombaton.

Amikor a rá következő hétfői értekezleten mondtam a kollégáimnak, hogy Yungblud koncerten voltam Bécsben, Kriszta felnevetett: „komolyan”?

A többiek nemigen tudták, ki az a Yungblud, vagy legalábbis nem mindenki tudta, hogy van egy ilyen művésznevű brit énekes, de Kriszta képben volt, ugyanis csupán két év van a gyerekeink között. Szóval kedvesen és együttérzően nézett rám, de közben azért fel is nevetett, mert, gondolom, elképzelt minket a helyszínen, a férjemet meg engem, pár ezer eksztázisban lévő, őrjöngő bécsi tinédzser társaságában.

Jó, hát én is felröhögök, ha eszembe jut, ahogy ácsorgok a szülősorban, a tömeg háta mögött, és miközben minden rajongó fiatal a színpadon elképesztő energiákat mozgató énekest bámulja, mi, a vének a rajongókat fixírozzuk, hátha megpillantjuk saját ivadékunkat, mert még egyben van, nem nyomták össze, nem ájult el a melegben, és nem rabolta el senki.

Bevallom, én könnyű helyzetben voltam, áldott jó fej gyerekem hagyta (szerintem messziről, szerinte nem) láttatni magát, nem kúszott be a dühöngő közepére, mondjuk, ez az alku része volt azért, különben bekúszott volna bizonyára. 

No de azért ne higgyétek, hogy kizárólag csendőrként voltam jelen szerencsétlen gyermekem „élete koncertjén”, ugyanis nagyon tetszett, amit láttam, elképesztő, ahogy ez a srác az övéit igazgatja, remek volt a koncert is, az előzenekart alkotó két lány (Nova Twins) pedig egyszerűen lenyűgözött. Mondanám, hogy furán hatottunk a férjemmel a tomboló tinik közt, de igazából nem, mert nagyon színes volt a tömeg, a (hozzájuk képest) öregség csak egy tulajdonság volt a sok közül, ami nem számított, ugyanis ebben a közegben aztán pont nem gond, ha bármilyen szempontból kilógsz a sorból.

  

Hogy ezt milyen megélni? Felszabadító. Tényleg. 

És nem csak a koncert miatt éreztem úgy, hogy ledobtam jó pár évet magamról. Egy fiatal emberrel járni egy idegen várost, látni a dolgokat az ő szemével, meghallani az ő kérdéseit, figyelni, hogy számára mi a fontos és mi a lényegtelen egy-egy helyzetben, és hogyan találja fel magát, ha szükséges: üdítő. Persze a mindennapokban is az, de így, kiszakítva a valóságunkból folyamatosan együtt lenni, lejárni a lábunkat, megosztani a vizet a kulacsból és az utolsó szendvicset, idegenekkel ismerkedni, az autót vonatra cserélni, a kényelmünket hátizsákra, a kötelességeinket meg szabadságra: különleges kaland. Amiben nem lett volna részem, ha nem dumál rá a gyerekem erre a koncertre és a koncert apropóján erre a kirándulásra. Annyi mindent láttunk, hogy úgy érzem, hónapokra feltöltődtem élményekkel (az alku része volt persze a kedvenc múzeumom is többek közt, balek azért nem vagyok). Szóval Yungblud, vagy hívjanak bárhogy, köszi, remélem, tudunk jönni máskor is.

Kurucz Adrienn

          

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/ Gareth Cattermole - MTV/Getty Images for MTV