„És neked hogy telik az estéd? Én épp baglyot szárítok” – Így lettem önerőből boszorkány

–

A járdát sepertem, amikor meghallottam a furcsa, sivító hangot. Körbenéztem: sehol semmi. Már épp feladtam volna a keresgélést, mondván, biztos a szomszéd ház padlásán kér enni valami galambfióka, amikor megpillantottam a kiskert frissen vágott füvében a szürke kis gombócot.

Jaj, olyan filmszerűen hangzik, ugye? Egyébként az is volt, igaz, a műfaj tekintetében vannak kérdőjelek a fejemben. Az a rész, ahol átmászás közben fennakadtam a kerítésen nadrágostul, hogy aztán átbucskázzak és kiszakítsam a gatyám, burleszkbe hajlott.

De aztán mégis ott álltam, megszaggatott nadrággal, kezemben egy remegő-sivító kis élettel, nyomomban a rendkívül élénken érdeklődő macskafalkával. Hogy most akkor mi az istent csináljak.

Ezen a ponton arra kérek minden madár- és vadmentő hozzáértőt, hogy fújja ki a levegőt: MIELŐTT hozzáértem volna a fiókához, alaposan szemügyre vettem, mi az és milyen állapotban van. Tanulmányaimnak hála tudom, hogy sok madár utódai ugyan még védtelennek és elhagyottnak tűnhetnek, de a szülők visszajárnak etetni a fészket elhagyó fiókákat, így egyáltalán nincs szükség a megmentésükre. 

 

Itt volt viszont fényes nappal egy bagolyforma csöppség, ami körül úgy dongtak a legyek, mint miniatűr dögkeselyűk. Közelebb hajolva már azt is láttam, hogy bele- és rápetéztek már, ami egyértelművé tette, hogy itt fészekből kiesett kismadárról van szó. Felkaptam hát – aztán gyorsan rájöttem, hogy kezemben egy szárnyaival hadonászó kis lénnyel még annyira sem tudok kerítést mászni, mint egyébként.

Vicces, de ilyenkor olyan magától értetődően bújik belőlem elő az újságíró, hogy csak utólag veszem észre, mennyire máshogy van huzalozva az agyam. Miközben segítséget kértem édesapámtól (ugyan, fogja meg a madarat, míg visszamászom), már le is fotóztam a fiókát több szögből, és a képek segítségével értesítettem a húgomat, hogy lehetett volna egy átlagos vasárnap esténk, de hát, ugye, miért is lett volna.

Hazudnék, ha azt állítanám, apám meglepődött. „Na, ezt meg megint hol találtad?”, kérdezte, ugyanis az egész gyerekkorom azzal telt, hogy a legkülönfélébb mentett állatokat hordtam haza a megégett szárnyú denevértől a félholt seregélyfiókáig.

Perceken belül az udvar gyepén üldögélve pipettával itattuk és macskaeledellel etettük a jószágot, miután felmelegítettük annyira, hogy visszatérjen belé az élet. Ez is olyan filmszerű jelenetre sikerült: olyan összehangoltan csináltuk, mintha csak újra tízévesek lennénk, és arról beszélgetnénk, hogyan kellene békatenyészetet nyitnunk a hátsó folyosón. (Szorosan nem tartozik a tárgyhoz, de nyitottunk is, egészen addig példásan üzemelt, míg az ebihalaknak lábuk nem nőtt, és egy hajnalon el nem özönlötték a legkisebb helyiségünket a békaivadékok, amit a félálomban érkező anyánk nem díjazott különösebben.)

Szóval valahogy természetesnek számított, hogy a házban szinte mindig van valami bundás, tollas vagy ízeltlábú, ami ápolásra szorul, és ez is olyan keresetlen egyszerűséggel ment, mint a régi szép időkben: etetés után megtisztítottuk a madarat a légypetéktől (köztünk legyen mondva: kevés gusztustalanabb dolgot láttam, mint a még élő állatra rakott peték, amelyekben azért fejlődnek életek, hogy felfaljanak egy másikat…).

Amikor a hajszárítóval szárítgattam a kis túlélő ritkás pelyheit, azért már kitört belőlünk a röhögés. „És nektek hogy telik a vasárnap estétek? Én épp baglyot szárítok.”

Kisvártatva az is kiderült, hogy nemcsak a testhőmérsékletet, de az anyagcserefunkciókat is sikerült visszaállítanunk, továbbá megtudtuk, milyen büdös a bagolyürülék. Szegény kiszakadt fenekű nadrágom megkapta a végső tőrdöfést.

Harry Potter kicsit kifejlettebb baglyot kapott, írtam Zsuzsának cseten, mielőtt nyugovóra tértünk újdonsült szobatársammal, aki tele pocakkal, elégedetten helyezkedett el a fagyis dobozban, amit kiutaltunk neki.

Zsuzsa szerint ez is milyen szép metafora, hogy Harry Potter kapott egy baglyot, amikor kiderült, hogy varázsló, nekem meg még a baglyomat is magamnak kell felnevelnem. Önerőből lettem boszorkány!

Nyilván roppant vonzó alternatívának tetszett, hogy ezentúl a vállamon üljön egy bagoly (viccelek, nyilván fel sem merült komolyan, nehogy letámadjatok), úgyhogy reggel, miután megetettem kissé fejletlen, ámde annál határozottabban eleséget kérő Hedvigemet (nem ez lett a neve, ennyire nem vagyok közhelyes), telefonálgatni kezdtem. 

 

Három hívás és másfél óra: ennyi kellett csupán, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park illetékes munkatársa, Tímea sötétzöld egyenruhában megérkezzen a ház elé, és átvegye a baglyot, ami olyan apró volt még, hogy azt sem lehetett biztosra mondani, milyen fajta, védett-e, vagy sem. (A szemét első nap ki sem tudta nyitni a petéktől, másnap reggelre már kicsit nyitogatta, de még nem látszott rendesen a színe sem.)

Tímea megdicsért és köszönetet mondott (ezt fontosnak tartom leírni, mert addigra a Facebook-kommentekben már mindenki mindent jobban tudott), amiért szabályszerűen jártam el, búcsúzóul készítettem néhány fotót a baglyocskáról, aztán átadtam profi kezekbe.

Fel tudtam volna nevelni? Valószínűleg fel, ahogyan több más madarat is életemben. Ez azonban nem a hősködés ideje.

A szakember szerint nagyon fontos, hogy a lakosság helyesen járjon el, és ne „mentsen meg” mentésre nem szoruló fészekhagyó fiókákat, illetve ne etessen helytelenül, akár annak életét veszélyeztetve fiókákat.

Úgyhogy leírom, én milyen tanácsokat kaptam a hivatásos madármentőktől:

MIELŐTT hozzáérsz a fiókához, hívj fel egy helyileg illetékes vadmentőt, ahol el tudják mondani telefonon, hogy TÉNYLEG mentésre szorul-e az állat.

• ilyen ügyekben a területileg illetékes nemzeti parkot érdemes keresni
• ha nem érünk el senkit (ilyenkor tavasszal nagyüzem van, rengeteg a menteni való állat), akkor hívjunk fel madárkórházat, alapítványt, stb., hogy szakmai tanácsot kérjünk. Törekedjünk a hatékonyságra!
• kövessük a szakember utasításait, ne kezdjünk magánakciókba! Hacsak nincsenek pontos ismereteink a madár fajáról, táplálékáról, stb., mindent alaposan kérdezzünk meg, és ne térjünk el a javaslatoktól!
• legyünk türelmesek, de tegyünk meg minden tőlünk telhetőt: a természettel néha sajnos nem dacolhatunk, de adjunk esélyt az állatnak!
• legyünk türelmesek a vad- vagy madármentő szakemberekkel: rengeteg a dolguk, sokuk önkéntesként segít, de akinek ez a főállása, az is emberfeletti munkát végez a tavaszi időszakban.

 Remélem, a baglyocskám azóta jól van és szépen cseperedik. azt ígérték, kapok róla képet, ha már tollasodik.

Aznap este a szomszéd faluba tettem át a székhelyem vidéki kis birtokomra, elégedetten ültem ki teázni a tornácra, amikor – újabb filmjelenet – a diófámon megjelent egy macskabagoly, és hosszasan magyarázott valamit (ne idegeskedjél, mondom, másik falu, másik porta, nem az anyja jött vissza a kis fiókáért!). Annyira szürreális volt, hogy ahová megyek, bagoly terem, hogy le is videóztam, és kiraktam Instára.

Értem én, hogy boszorkány vagyok, de mit akartok mondani?

A követőim, akik végigizgulták a bagolymentési akciót, tucatjával írták: a madár köszönetet mondani jött a bagolytársadalom nevében. És a macskabagoly ahogy jött, úgy el is szállt, miután végzett a mondandójával.

  

Úgyhogy legyen ez egy ilyen hollywoodi vége főcím. Naplementében szálló macskabagoly, tücsökcirpelés. Rendezni se tudnék giccsesebbet, de egye fene: ez pont így volt szép. 

Csepelyi Adrienn