Kerekes Anna: 5 tárgyam, 5 történetem

–

A leopárdmintás ruha

Ez egy eléggé excentrikus miniruha, ami kiegészítőktől függően lehetne egészen közönséges és nagyon vagány is. Az állatbőr és -szőrminta pedig újra és újra visszatér a divatba, szóval mindig eszembe jut, hogy egyszer majd megint felveszem ezt a ruhát, de aztán végül ez mégsem történik meg sosem. Huszonkét éve nem volt rajtam. Az első szerelmemtől kaptam ajándékba tizenkilenc éves koromban, nem sokkal a szakításunk előtt. Az első viszonzott szerelemnél kevés édesebb dolog van a világon. Az enyém ártatlan volt, kedves, szenvedélyes, meggondolatlan, mély és gyermekien szép. Pont, mint egy kamasz lelke. Mindennap találkoztunk, mégis sóvárogva vágyakoztunk a másikra, hosszú leveleket írtunk egymásnak – általában tanulás helyett –, csüggtünk a másik szaván és ajkán. Aztán a szerelem elmúlt, betagozódott az emlékek sorába.

A ruha pedig ennek a korszaknak a szimbóluma. Annak, hogy voltam tizenéves és szerelmes és ártatlan és szabad, és a világ tele volt lehetőségekkel, és lehetett félelemtől mentesen álmodozni arról, mi lesz majd velem tíz-húsz-harminc év múlva.  

Iskola a határon

Apám adta a kezembe ezt a könyvet huszonegy éves koromban, és azóta is úgy hiszem: bizonyos szempontból egy Bibliát nyújtott át nekem. Az Iskola a határon egy olyan regény, amit biztosan rengeteg ember nevez a kedvencének, de ettől nem lesz kevesebb vagy kommerszebb. Akár csak a Biblia, ugye. Abszolút nem csodálkozom rajta egyébként, hogy Esterházy Péter egy szép napon úgy döntött, hogy Ottlik és a műve iránti tiszteletből az egész regényt lemásolja egy 57×77 centis rajzlapra. Három hónapig dolgozott rajta, kétszázötven órát ölt bele. Ez a rajongás. Ami nem szégyen. Sokat gondolkodtam azon, hogy Esterházy performansznak is tekinthető cselekedetében vajon benne volt-e az is, hogy valamilyen értelemben bekebelezze, szőröstül-bőröstül a magába igya ezt a szöveget. Mert én így olvasom ezt a könyvet. Évente többször is előveszem, belelapozok, elolvasom a kedvenc mondataimat, élvezkedem, gyönyörködöm, vagy erkölcsi útmutatást keresek, napnál világosabban megértek egy élethelyzetet, amiben éppen vagyok, és amit addig csak maszatolva mertem magam előtt felvállalni; leginkább pedig ismét rácsodálkozom a barátság, a szerelem, az élet nagyszerűségére. 

 

Azt pedig, hogy mi az értékes egy regényben, egy írásban vagy bármely műalkotásban a festménytől a versen át a színielőadásig – és nyilván az Iskola a határonban is –, ugyancsak Ottlik mondja el nagyon szépen a Prózában: „[…] sajnos kétszer, sőt háromszor is el kell olvasni valamit – így teszek én, és így tesznek író barátaim is: tulajdonképpen a kedvenc könyveinket olvassuk állandóan, újra meg újra. Mindig valami újat talál bennük az ember, s éppen a mese, a cselekmény az, amely ilyenkor lehullik a műről, mert az ember már nem várja izgatottan, hogy mi fog történni. S a mese helyett érvényesül a sokkal döntőbb, ami sohasem témája vagy tárgya a regénynek – de maga a mű. Sokan, a kritikusok is, összetévesztik ezt a kidolgozás finomságával vagy a külső formával, technikával – holott ami végül is igazán ér valamit az ember írásművében, az csakis így, ezen a réven kerül bele, azaz sohasem tudatos szándékkal, hanem véletlenül, szerencsével – kegyelemből.”  

Az első ultrahangfotó

Ha már a kegyelemnél tartunk, valóban isteni kegynek éltem meg, hogy gyerekem született. (ITT és ITT írtam erről korábban.) Akkoriban már nem voltam biztos abban, hogy ez velem még megtörténik. Aztán mégis megtörtént. A nagy vízválasztó, tizenkettedik heti ultrahang előtti éjjel alig aludtam, csak forgolódtam az ágyban, élveztem, hogy rettentő hányingerem van, mert az számomra jel volt, hogy minden rendben. A baba bennem van, és él. Igazából máig nem értem, hogy nem ájultam el az izgalomtól az ultrahangvizsgálat és később a vérvétel alatt, hogy nehogy valami rossz hírt kapjak. De nem kaptam rossz hírt, csak egy leletet és egy fotót. Egy sárgaréz színű kis ebihal van rajta egy méhkas belsejében. Legalább is első látásra úgy tűnt. Ez volt számomra az első komoly bizonyítéka annak, hogy egy ember növekszik bennem, akinek sok szempontból már meg van határozva a sorsa a génjeiben. Még akkor is, ha az ülőmagassága mindössze hat centi. A fotó valahogy azt sugallta, hogy a pici teste védve van általam. Ott és akkor tényleg elengedtem minden félelmet.

A mozi, a mozi, a mozi

A mozi számomra a színes, szélesvásznú isten, amelynek gyerekkorom óta hódolok. Tízéves lehettem, amikor a családommal együtt megnéztük a Puskin moziban az Esőembert, és én azóta nem tudok lekattanni a gyöngyvászonról. Tibi barátommal már hetedikes korunktól egyedül jártunk be moziba faluról a Volánbusszal. A végállomás a Széna tér volt, és mi eleinte még nem mertünk az onnan kétszáz méterre található Átrium mozinál messzebb merészkedni (úgy örülök, hogy ezt nem nevezték át, hogy hiába nincs már ott mozi, az épület neve mégis csak Átrium maradt). Ott viszont bármit megnéztünk, ami éppen műsoron volt, és beengedtek rá. Az az igazság, hogy bár nem minden filmre emlékszem, amit valaha láttam, ha eszembe juttatják valamelyiket, akkor már pontosan tudom, hogy kivel és melyik moziban néztem meg.

A mozi számomra nemcsak szórakozás, hanem egyfajta rítus is: korszakok lezárását, szerelmek, barátságok végét fémjelezte egy-egy film, de akkor is moziba mentem, ha valamiért nagyon fájt a szívem.

Sokszor egyedül is. Aztán később, újságíróként megéltem a délelőtti sajtóvetítések különös légkörét, amikor a mozi titkokkal teli sötétjéből egy-egy nevetségesen rossz vagy katartikus alkotás után kóvályogva lépünk ki a körútra. Vagy a fesztiválok lázas filmmaratonjait, amikor az ember reggeltől késő estig filmeket néz, és az utolsó nap már minden összefolyik a fejében, mint egy színes képekkel villódzó, véget nem érő drogos kábulatban. Tizenhat éves koromtól gyűjtöttem a jegyeket. Egy dobozban költöztek velem mindenhová. Perbálról a Mester utcába, aztán a Jókai térre, az Eötvös utcába, a Kmetty Györgybe, a Visegrádiba, végül a Lövőházba – az első saját lakásomba. Rutinosan pakoltam innen oda, szekrényből ki, szekrénybe be a dobozt. És egy idő után már egyszer sem nyitottam ki, nem túrtam bele a szürke, fehér, zöld színű jegyek közé, amelyek nagy részéről már teljesen lekopott a felirat, nem próbáltam kisilabizálni az elmosódott címeket, és a régmúlt mozik neveit – Horizont, Bástya, Duna, Metró – áhítattal és nosztalgiával a szívemben. És nem azért, mert megkeményedtem, vagy nem érdekelt már a mozi. Hanem mert minden ott volt már amúgy is az emlékeimben. 

 

Amikor tizenegy éves koromban anyám kezét szorongatva kiléptünk a Puskinból az Amadeus után, és gyermeki eszemmel is tudtam, hogy most valami különlegeset láttam, amit sosem fogok elfelejteni. Vagy amikor az első barátommal tizenöt éves korunkban egymás után néztük meg a Bemben az Egy apáca szerelmét és a Mielőtt felkel a napot, és öt órát töltöttünk a moziban. Amikor Tibivel a Mom Parkban huszonnégy évesen megnéztük a Donnie Darkót, aztán szótlanul elsétáltunk a májusi szürkületben a villamosig, és egymásra se kellett néznünk, hogy tudjuk, legbelül mindketten a véget ért kamaszkorunkat gyászoljuk. Amikor Vera úgy sírt a Táncos a sötétben után a Puskinban, hogy fel kellett mennünk az Odeonba és leülni, hogy megnyugodjon. Amikor Az utolsó akcióhős közben a Metróban ránk szóltak, hogy a héliumos lufinktól nem látják a vásznat, amikor a Kossuthban valaki elájult az Event Horizonon, amikor a Titanicon először láttunk Dardenne-filmet (A fiút), és úgy sétáltunk ki a Művészből, hogy tudtuk, valami filmtörténeti pillanatnak vagyunk a részesei. Ez már mind múlt idő, és akkor is az marad, ha kopott mozijegymementók emlékeztetnek rá, hogy tényleg megtörténtek.

Átlagos nap volt, éppen takarítottam. Egy hirtelen mozdulattal megfogtam az évek óta lezárt dobozt, felnyitottam, találomra kivettem belőle néhány darabot, amiket meg szerettem volna őrizni, mert azért az mégsem ment, hogy csak úgy az enyészetnek engedjek át mindent, és kidobtam két évtized féltve őrzött mozijegyeit. Magam is meglepődtem ezen a váratlan barbárságon, de tudtam azt is, hogy tettemet később sem fogom megbánni.

Mert a lényeg végső soron sohasem az a sok hülye jegy volt.

Anyám hajtincse

Minden kapcsolatban vannak jól meghatározható első és utolsó pillanatok. A mi első pillanatunk a megszületés volt. A kettős kín, ahogyan József Attila írja, bár anyám biztosan nem nevezné annak, mert mindig azt mesélte, hogy mindhárom gyerekét nagyon könnyen szülte, így engem is. A szoptatás eleinte nem ment, de ő minden alkalommal, amikor azt a kórházi szabályzat megengedte, magához vett és megpróbált a melléből etetni. Az ápolónők leszidták: „minek kéri ki azt a gyereket, ha nem tudja megetetni?”. Amiatt is összesúgtak a háta mögött, hogy „lány létére” már a harmadik gyereket szüli ennek a Kerekesnek. Egyébként házas volt, de – és ez nekem azóta is a feminizmus egyik szimbóluma – nem vette föl apám nevét, ezért a nővérek el se tudták képzelni, hogy asszony is lehet. Az ilyesmi a hetvenes években meglehetősen ritka volt. De hát anyu vagány volt.

Hatvanévesen is bőrnadrágban járt, és egy időben egy telematricázott, zöld Citroen „kacsával” ment be vezetni Budapest egyik legelegánsabb galériáját. A saját első levegővételemre, ahogyan az oxigén behatol a tüdőmbe, és anyám, gyönyörű és boldog arcába nézek, nem emlékszem. Az ő utolsó lélegzetvételére igen. Ahogyan a mellkasa felemelkedik, és lesüllyed. Ott ültem néhány méterre tőle. Később mellé feküdtem az ágyba, és átöleltem.

Nagyon sokszor feküdtünk már így együtt. Negyvenkét évig volt az anyám, és meg kellett értenem, hogy mostantól már valahogyan máshogyan lesz az anyám. Integrálódik a tudatomba. Soha többé nem hívhatom fel, de mindig tudni fogom, hogy mit mondana a telefonban.

Eszembe jutott, hogy mesélte, mennyit csavargattam akkor még hosszú, dús haját és a hálóinge zsinórját, miközben szoptatott. Most újra az ujjaim köré tekertem egy szőke hajtincsét, aztán hoztam egy kisollót, és levágtam. Egy bársonyborítású kis gyűrűsdobozban van, és annak a hosszú, közös útnak a szimbóluma, amit mi együtt megtettünk itt a Földön. És szimbóluma az első és az utolsó érintésnek, az emberi lét két legmeghatározóbb és legdrámaibb élményének: a születésnek és a halálnak.

Kerekes Anna