Mi vár most ebben az országban egy meleg férfira a nagybetűs életben, ha házasság és család nem?

–

Miközben nézem a panelházak tetejét, és a barátom türelmesen várja, hogy kihintázzam magam 33 évesen, eszembe jut egy néhány nappal korábbi beszélgetésünk. Áthozta a csokinyuszikat, amiket az anyukájától kaptam, én pedig közöltem, hogy majd az én anyukám is ad nekünk biztosan csokinyuszit. Rövid gondolkozás után megkérdezte: „vajon mi mennyi idős korunkig fogunk kapni húsvétra csokit az anyukánktól?”

Jó kérdés.

Vajon a baráti társaságomban még hányan kaphatnak a szülőktől húsvétra olyan ajándékot, amit hatévesen is kaptak? Nem sokan.

Aztán zavartan, meglepve saját logikámtól, azt válaszoltam: valószínűleg, ha lenne unokájuk, már csak annak adnának, nekünk nem. És az egész húsvét projekt nekünk is, nekik is arról szólna, hogy mit kapjon a gyerek. A velem egykorú barátaim már minden bizonnyal nem kapnak csokinyuszit húsvétra, hanem megveszik, becsomagolják és odaadják a saját gyerekeiknek, akik odateszik a nagyi ajándéka mellé.

Hetek kérdése, és krisztusi korba lépek. Egyszer azt olvastam a házimacskákról, hogy mivel állandóan függőségben vannak a gazdáiktól, tőlük kapnak ennivalót, vizet, ők a társaságuk, ezért valójában sosem önállósulnak, sosem nőnek fel, és a gazdira egyfajta furcsa szülőként tekintenek, örökre benne ragadva valami abnormális tinédzserállapotban. Lehet, hogy én is egy ilyen macska vagyok?

De mitől is érezhetem magam felnőttnek – a koromon felül?

Van munkám, van hol laknom, fizetem a hitelem, eltartom magam, főzök, mosok, ha valamit elrontok, megcsinálom (vagy nagyon megbánom). Ideges vagyok a tinikre, szóltam már rá gyerekre buszon, hogy adja át a helyét a néninek (jó, azért legalább nem nekem), és elképesztően „nagy örömmel” beszélgetek arról, hogy mennyire drága az élelmiszer a boltban, vagy hogy mit hány fokon mosok. Folyton stresszelek a munkán, a pénzen, a jövőn, a holnapon, a tegnapon, betegségen, szülőkön, barátokon – az egészségen. De ennyi lenne a felnőttség? Számomra ennyiben megáll? Vagy várni kell valami szörnyűségre, amikor majd azt mondhatom, hogy „ez az élet rendje, és már megmásíthatatlanul részese vagyok”? 

 

Emlékszem, gyerekkoromban egy vakáción volt néhány hét, amikor rengeteget nézegettem a családi fotóalbumokat, amik most karácsonykor, jó húsz év után ismét a kezembe kerültek. Nagyon más érzés volt látni a szüleimet úgy, hogy immár idősebb vagyok, mint ahány évesek ők voltak a képeken. A fotókon barátokkal szerepeltek a nappaliban, nevetgéltek, boroztak, söröztek, cigiztek, gondolom, pletykáltak és politizáltak – pont, mint mi a barátaimmal. Csakhogy nekik akkor már volt két gyerekük, akiket neveltek, akiket be kellett iskolázni, és éppúgy gondoskodni a másnapi reggelijükről, mint arról, hogy húsz év múlva az egyik róluk írhasson egy cikket. Elképzelni nem tudom, hogy ez mekkora felelősség és mekkora stressz.

Pedig karnyújtásnyira van: lassan minden ismerősöm házas már, gyereket nevel, és van a vállukon egy felelősség, amit én nem érthetek. 

Pedig mesélnek róla, és én imádom őket hallgatni, hiszen a gyerekeik a legcukibb és legszebb lények a világon. De miközben ők felnőnek és felelős felnőttek lesznek, én sokszor egyre inkább kisfiúnak érzem magam mellettük – még ha a problémáink egy jó része egyezik is. Az egésznek persze egészen egyszerű oka van. 

 

A társadalom arra programoz minket, hogy egyrészt a problémáktól leszünk felnőttek, másrészt attól, ha szülővé válunk

Bár mindannyian önálló individuumok vagyunk, valójában „a nagykönyv szerint” a legtöbben ugyanazt a társasjátékot játsszuk – már csak azért is, mert mindenki ezt játssza körülöttünk. Végezd el a sulit, esetleg az egyetemet is, legyen egy munkád, ma már az sem kell, hogy jó legyen, lépj előre, küzdj az újabb pozícióért, vagy találd meg, amiben kényelmesen ellehetsz negyven évig. Keress pénzt, éld ki magad, találd meg az igazit, házasodjatok össze, mehet a lagzi hitelre, mehet a lakás is hitelre, vegyél egy használt autót, vegyél egy újat, legyen egy gyerek, majd jöjjön a másik, nagyobb lakás esetleg, éld túl, írasd be egyetemre, lélegezz fel, várd az unokát, ha a gyereked meleg, vegyél neki később is nyuszicsokit.

De mi vár most ebben az országban egy meleg férfira, miután kilép a nagybetűs életbe?

Találj munkát, vegyél autót, vegyél lakás, oké, és aztán? Mi a következő feladat? Évek óta csak nézem, ahogy elrobog mellettem mások vonata a felnőtté válás útján. Mindenkit eljegyeznek, mindenki házasodik, lagzi-lagzi hátán, én pedig ott ülök mindegyiken és örülök, miközben tudom, van rá esély, hogy ilyenben nem lesz részem. De akkor mi lesz velem? És nekem ez miért nem jár?

Jönnek a babák, növekszik a pocak, nagy az öröm, én is örülök, memorizálhatom a neveket, ki mit adott a kicsinek. De velem mi lesz?

Házasodnom nem lehet, gyerekről meg nem is álmodhatok. Akkor a társadalom szabályai szerint én egy picit tényleg lehetek örök gyerek, aki sosem kapja meg azokat a terheket, amiktől ma komolyan veszik az embert?

Persze, választhatja ezt az utat bármelyik heteroszexuális ember is, sokaknak muszáj is, nyilván ez nem egy exkluzív LMBTQ-probléma.

De nekem az állam adta ezeket a lapokat, eldöntött mindent helyettem

Kiosztotta a szerepeket a melegeknek a társadalomban. Jött valami miniszter, meghekkelte a paklit, és abszurd tarot kártyákat vetett: kihúzta nekem a gyerektelenséget meg egy csokinyuszis lapot, utóbbiról aztán zavarba jött, mert nem érti – de én már igen.

Az állam és minden boldogság alapja a családalapítás – évek óta ez a lecke, ez a követendő dogma. Így jogosan érezhetem: azzal, hogy engem kiszorítanak ebből a körből, nemcsak emberként vagy állampolgárként tagadnak meg, hanem a boldogságom esélyét is elvágják.

És persze meghagynak abban az állapotban, hogy ha kívülről mások felnőttként is néznek rám, engem belül mardos az örök gyereklét gondolata.

Persze ez csak a társadalom… meg a politika

Megtanította minden film és Instagram-idézet, hogy én határozom meg magam, én mondom meg, mi és ki vagyok. Nem hagyhatom, hogy a társadalom vagy a politika szabja meg a felnőttlétet.

Attól, hogy elterjedt a gondolat, miszerint a harmincas éveidben a gyerek a kötelező állomás, és én ebből szisztematikusan ki vagyok hagyva, még én is teljes jogú, öregedő állampolgár vagyok. 

És ha a problémáimat nézem, igenis felnőtt vagyok. Oké, még lenne min javítani, mondjuk, megtanulhatnék vezetni. Vagy nem kéne mindig egy idősebb férfi segítségét kérni, ha fúrni kell a falba. Majd persze ez is meglesz.

És különben is. Mi ez a beteg gondolat, hogy csak a problémák által kell megszabnunk a felnőttlétet? Mi ez a magyar virtus? Igen, néznem kell a dolgok jó oldalát is. Nézem az ismerőseim gyerekeit, és azt, hogy már baba- és gyerekbiztos szülinapot tervezek. Hogy boldogan tervezhetek nyaralásokat. Hogy vannak emberek az életemben, akikkel meg tudom beszélni a legnagyobb bajt. Ha ezeket vizsgálom, máris halványul az örök gyerekség problémája.

  

Meg amúgy is. Ki akarja magát felnőttnek érezni, ami a magyar szellemiségben olyan sokszor jelenti a fáradt szülőt? Lehet nekem jó éjfélkor lefeküdni, mindegynek tartani, mikor megyek haza, és csak magamért felelősséget vállalni. Sokan választják ezt. Az persze már más tészta, hogy ha nem vagy meleg, hanem heteróként mondasz nemet a gyerekvállalásra, milyen előítéletekkel és ellenszenvekkel találkozhatsz. Én is csak tippelni tudok.

Egy biztos. Jelenleg több csoki marad nekem. Ez is valami, nem?

Kanicsár Ádám András

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61