Mi lenne, ha végre békén hagynánk az egyedülállókat? – Le a szingliszégyenítéssel!

–

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

Nemrégiben a BBC közölt egy cikket, amely arról számolt be, hogy bár az egyedülállók száma folyamatosan növekszik, a társnélküliség mégis konstans szánalmat vált ki az emberek többségéből, és aggodalmaskodó kérdések vagy tanácsok kíséretében igyekeznek lelket önteni abba, aki szerintük sajnálatra méltó, mert akár önszántából, akár akaratán kívül, de szingliként éli a mindennapjait.

Azok az elejtett megjegyzések, hogy valaki még mindig egyedül van, vagy hogy hamarosan biztosan megtalálja a párját ő is, jóindulatúnak tűnhetnek ugyan, valójában azonban sokkal kártékonyabbak, mint amennyire elsőre gondolnánk.

Ezek nem kínálnak kapaszkodót senki számára, sokkal inkább szégyenérzetet váltanak ki, és azt a hatást keltik, mintha az a valaki, akinek szánják, száz százalék bizonyossággal lenne szomorú, magányos és nyomorult a helyzete miatt, esetleg valami nagy probléma is lenne vele, amiért nem él kapcsolatban.

Az egyedülálló státuszt évszázadok óta negatív sztereotípiák övezik, hiszen így nem teljesülnek azok a társadalmi normák, amelyeket belénk égettek,

hogy kizárólag akkor élhetünk boldog és teljes életet, ha megházasodunk, gyerekeket szülünk, kertes házba költözünk, és lehetőleg még egy kajla fülű golden retriever is szaladgál valahol a látóterünkben. Pedig ettől a konzervatív és hamisan idealizált képtől jó lenne lassan elszakadni, különösen így 2022 derekán. 

Az egyedül töltött tíz évem alatt hiába szereztem diplomát, nyelvvizsgákat, lépdeltem előre a karrieremben, újítottam fel a lakásom, cseréltem le az autóm, a központi kérdés mindig arra irányult: „Na, és mi van a fiúkkal?” Amikor életem egyik legnagyobb kalandjába vágtam bele, és elindultam egyedül három hétre Balira, akkor is sokan úgy búcsúztattak, hogy „Még a végén mehetünk ki az esküvőre, mert találsz kint magadnak valakit”. Mintha bármi köze lett volna az utazásomnak ahhoz, hogy párt keresek. Végtelenül bosszantottak az ilyen megjegyzések, különösen azért, mert én magam is vágytam egy társra, mégsem találtam, és erre újra és újra felhívta a figyelmem a környezetem. De ha éppenséggel én választottam volna a szingliséget, akkor meg azért idegesített volna a folytonos faggatózás. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valakit a súlya miatt piszkálnak – akár azért, mert túl vékonynak, vagy éppen azért, mert túl ducinak tartanak valakit.

Nem véletlen, hogy a body shaming, azaz a testszégyenítés után megjelent a nyelvhasználatban a single shaming, azaz a szingliszégyenítés kifejezés is.

Mi lenne, ha egyszerűen nem basztatnánk senkit? Nem, nem kell a „De én csak őszinte vagyok” meg a „De én csak jót akarok, és aggódom” közhelyeket pufogtatni. Ha úgy érezzük, hogy valaki rossz úton jár és vagyunk olyan nexusban, hogy leülhetünk vele őszintén beszélgetni, és megosztani a véleményünket, hangot adni az aggodalmunknak, akkor tegyük meg. Egyszer, esetleg kétszer. De minden találkozáskor erre senki nem kíváncsi. És nem is lesz célravezető. Ebben egészen biztos vagyok.

A BBC cikke arra is rávilágít, hogy bár a társadalom évtizedek óta folyamatosan újraértékeli a párkapcsolatokhoz fűződő társadalmi normákat, a legújabb kutatások szerint a szingliszégyenítés még mindig rendkívül erős. A Match randiapp által végzett felmérésből adataiból kiderült, hogy

ezer egyedülálló brit felnőttből 52 százalék mondta, hogy volt része szingliszégyenítésben a koronavírus-járvány kezdete óta,

ami valószínűleg annak tulajdonítható, hogy az emberek kiemelt figyelmet fordítottak arra, kikre számíthatnak a lezárások során. Noha az alanyok 59 százaléka kijelentette, hogy elégedett a kapcsolati státuszával, mégis a tolakodó kérdések célpontjaivá váltak.

A partner nélkül élők iránti előítéletek azonban nemcsak lealacsonyítók, de sok tekintetben elavultak is

„Az egyedülállóságot egykor átmeneti időszaknak tekintették a házasságkötésig vagy az újraházasodásig” – mondja Bella DePaulo, a Singled Out: How Singles are Stereotyped, Stigmatized, and Ignored, and Still Live Happily Ever After (Kipécézve: Hogyan válnak az egyedülállók sztereotípiák, stigmák és ignorálás célpontjaivá, miközben ők boldogan élnek) című könyv szerzője. DePaulo azonban kiemelte, hogy az amerikaiak mostanra a felnőtt életükből több évet töltenek egyedülállóként, mint házasként. Az 1970-es amerikai népszámlálási adatokra hivatkozva rámutatott, hogy akkoriban az amerikai háztartások 40 százaléka állt házaspárokból és gyermekeikből, és csupán 17 százalékot tettek ki az egyedülállók. 2012-re viszont fordult a kocka, az egyesült államokbeli háztartások 27 százaléka állt szinglikből, a családok aránya pedig 20 százalékot tett ki. 

Imádom a statisztikai adatokat, úgyhogy íme, még néhány az említett tanulmányból.

A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy az egyedülállók milyen megszégyenítő közhelyekkel találkoznak a kapcsolati státuszukból fakadóan. A megkérdezettek 35 százaléka nyilatkozott úgy, hogy mondták már neki, hogy „Hamarosan találsz valakit”, 29 százalékuk hallotta már, hogy „Biztosan nagyon magányos vagy”, 38 százalékuk pedig általános sajnálkozást tapasztalt.

Ezek a kijelentések azonban nemcsak bosszantók, de rendkívül kártékonyan is hathatnak

Allison Abrams New York-i pszichoterapeuta szerint

az egyedülállókkal kapcsolatos társadalmi attitűdökből fakadó internalizált szégyen negatívan befolyásolhatja az énképet.

Még ha az egyedülálló személy barátai és családtagjai nem szégyenítik is meg a párkapcsolati státusza miatt, az olyan mérföldkövek elmaradása, mint a házasság vagy a családalapítás, jókora önértékelési gondokat okozhatnak, különösen azok számára, akik egyébként vágynak erre. A társadalmi elvárások viszont azokat is sújtják, akik választottan élik a mindennapjaikat egyedül. „Sokszor tapasztaltam, hogy ez komoly szerepet játszik a depresszióban. A sikeres élet normalizált forgatókönyve még azokat is az életük átértékelésére késztetheti, akik egyébként boldogan élnek szingliként, csak azért, mert a kulturális normáknak akkor felelnének meg, ha teljesítenék a velük szemben támasztott elvárásokat” – fűzte hozzá a szakértő.

Kettős mérce

De mielőtt azt gondolnánk, hogy ez kizárólag a család és a barátok felelőssége, ki kell emelni, hogy a jelenségben óriási szerepe van az államnak is, és annak, hogy az egyes országok kormánya milyen üzeneteket közvetít, és milyen előnyökben részesíti a családokat az egyedülállókhoz képest. Szerencsére Magyarországon semmilyen negatív diszkriminációt nem alkalmaznak senkivel szemben. Haha.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy mennyire más megítélés alá esik – főleg bizonyos életkoron túl –, ha valaki nőként vagy férfiként egyedülálló. A vénkisasszonyhoz és az agglegényhez társított képek merőben eltérők. Míg előbbin inkább egy hajhálós, macskás öregasszonyt értjük, utóbbinál George Clooney-t vizionáljuk (persze mielőtt megismerkedett és összeházasodott Amal Alamuddinnal). Ugyanakkor sok esetben az a sztereotípia is makacsul tartja magát, hogy a nők számára fontosabb a házasság és a gyerekvállalás, egy férfi pedig biztosan szoknyapecér, gyerekes és éretlen, ha még mindig nem tudott elköteleződni.

A remény hal meg utoljára

Szakértők azonban bíznak abban, hogy a társadalom attitűdbeli és demográfiai változásainak hatására folyamatosan átértékeljük az egyedülállók megítélését,

és ezt nemcsak a szinglik számának folyamatos növekedése fogja elősegíteni, de az olyan megnyilvánulások is, amelyek a közösségi média befolyásos alakjaihoz köthetők. Néhány éve Emma Watson nyilatkozott arról büszkén, hogy ő önmaga partnere, és másokat is arra biztatott, hogy a romantikus kapcsolat hiányát próbálják meg inkább pozitívumként értelmezni.

  

A Bumble társkereső oldal felmérése szerint, amely 8500 – köztük kanadai, francia, német, indiai, mexikói, Fülöp-szigeteki, ausztrál, brit és amerikai – felhasználó bevonásával készült, a megkérdezettek 53 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a pandémia alatt jött rá, hogy teljesen rendben van, ha egy ideig egyedül van.

Mi lenne, ha mi is osztanánk ezt a véleményt, és legközelebb nem a párkapcsolati státuszára vonatkozó kérdéssel nyitnánk, ha az egyedülálló barátunkkal találkozunk? Tapasztalatból mondom, értékelni fogja.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alberto Guglielmi