Egy időben törekedtem a minimalizmusra, és ma sem szívesen halmozok, már csak azért sem, mert kicsi a pecó, de egy-egy különlegesebb vagy jelentőséggel bíró darabnak mégis tudok a lakásban helyet szorítani. (A padlásunkon viszont ne nézzetek körbe!)

Érints meg!

Közhelyes vagyok, tudom, de én is azok csapatát erősítem, akik imádják a kávét (tök mindegy, milyen, nem érdekel a minősége, csak legyen), és a bögréket. A reggeli kávézás az szent, kérem, ne zavarjanak!, ilyenkor a kanapén ülve pokrócba burkolózva csendben szöszmötölök. Markolom a bögrém, kortyolom a kávém, olvasok, csekkolom a híreket, átnézem a leveleket. A Szívek szállodája című remekművet is azért imádtam, mert volt benne két kávéimádó, nagy bögrék és egy cuki kávézó. Kinek kellenek a fordulatok és hülye konfliktusok?

De visszatérve a bögrére: egy időben bögregyűjtő voltam. Bármerre jártam, beszereztem egyet, vagy ha ismerős ment érdekes vidékre, akkor hozattam magamnak. Így van már bögrém többek között Japánból, Jáváról, New Yorkból, Marokkóból, Párizsból, Barcelonából. Korábban azt sem érdekelt, ha „médincsájn” vagy tucattermék. Aztán ahogy a sajt, én is beértem, már nem elégszem meg akármivel, törekszem arra, hogy kézműves, egyedi terméket vegyek, ha egyáltalán veszek. Merthogy számomra sokkal nagyobb öröm nem megvenni valamit, mint megvenni. Ennek a bögrének viszont nem tudtam ellenállni. Pedig próbáltam. Három napon át. Ugyanis egy vásárban voltunk Németországban, ott árulta egy cseh keramikuslány. Megfogott, hogy míg más boltokban azt írják ki, hogy lehetőleg ne tapizd a termékeket, a cseh lány standján ez a felirat állt: „Please touch”, vagyis Kérem, érintse meg! És amikor megérintettem, valójában a bögre érintett meg engem. Forgattam, simogattam, élveztem a formáját, a máz simaságát, azt, hogy kitapinthatom a művész ujjainak nyomát. És minden egyes bögre egyedi volt. Megismételhetetlen.

A vásár nem sikerült túl jól a lánynak, alig adott el valamit. Aranyos volt, megsajnáltam, és szerettem volna támogatni a művészetét. Na meg a bögre sem eresztett. A negyedik napon már pakoltunk össze és indulni készültünk, amikor nem bírtam tovább, visszaszaladtam, kérdeztem megvan-e még ez a bögre. Megvolt. Megvárt.

A halhatatlanok és az elnyűhetetlen

World Tour 81-82. – Az azt jelenti, hogy negyven év! Negyvenéves ez a pólóm, de olyan állapotban van, hogy még ma is bátran hordható. Mi romlott el időközben a világban, hogy hamarosan robotok hozzák ágyba a reggeli kávét és a Marsra járunk dolgozni, de nehéz ilyen minőséget találni?

De amiért valójában fontos ez a póló, az az, hogy még apámé volt, ő vette ifjúkorában a bécsi Rolling Stones-koncerten, ő maga is hordta, aztán tinédzserként lenyúltam tőle, és annyira szerettem, hogy szinte az összes gimiskori fotón (na igen, akkoriban nem készült mindennap fotó az emberről) ebben vagyok látható. Az elmúlt néhány évben viszont már nem hordtam annyit, próbálom kímélni, de ünnepnapokon azért még előkerül.

Azért is fontos ez a póló nekem, mert a családomban a bandának fontos szerepe, mondhatni helye volt, épphogy csak oltárt nem állítottunk a tagoknak, bár a nappaliban így is figyelt egy óriási, üvegezett Stones-poszter, ha pedig készült a vasárnapi ebéd, vagy csak délután tettünk-vettünk a lakásban, nagy valószínűséggel akkor is egy Stones-bakelit pörgött a lejátszón. Jómagam ott voltam tízévesen a ’95-ös, majd a 2007-es budapesti koncerten, aztán „ki tudja, meddig élnek, látni kell őket még egyszer” felkiáltással (nagyjából húsz éven át ezt mondtuk egyébként) elmentünk a zürichi koncertre is.

Imádtam a szüleim történeteit is, például arról, hogyan áztak szét a koncerteken, és áhítattal hallgattam, amikor keresztapám arról mesélt, hogyan aludtak apámmal egy bokor alatt valamelyik külföldi koncert előtt, mert nem volt szállásuk. A bandáért és a kígyómozgású Jaggerért bármit!

Ha apámról akarnék mesélni, akkor arról mesélnék, hogy milyen fontos volt számára a Stones, és amikor a Stonesról mesélek, akkor apámra emlékezem. Éppen ezért a többit meg is tartom magamnak.

Kincset rejt a lótusz

Ez az imafüzér, amint az látszik is, nem egy mai darab, lassan húszéves, a gimi óta megvan, de nem emlékszem, hogy kaptam-e, vagy vettem. Azt viszont tudom, hogy már tizenévesen is előszeretettel lógtam az indiai boltban. A keleti kultúra és filozófia iránti vonzalmam elég korán megmutatkozott, a családom legnagyobb örömére. Imádhatták, hogy még a krumplipürét is evőpálcával ettem, és folyamatosan ősrégi Jackie Chan-filmeket néztem (újra és újra és újra, élvezhetetlen minőségben, VHS-en), de legalább nem voltam sokat otthon, mivel ha nem a suliban voltam, akkor fanatikus karatésként legszívesebben a dodzsóban (edzőterem) töltöttem az időmet. Később ezen hajlamomnak megfelelően tanultam tovább, és amikor átléptem a Buddhista Főiskola küszöbét, ahol keleti és nyugati filozófiát tanultam, úgy éreztem, hazatértem.

A málát sokáig a csuklómon hordtam, aztán egyszer hatalmasat taknyoltam bringával a Kiskörúton, akkor lepattant belőle néhány szem. Azóta a könyvespolcon pihen.

Megállítani a pillanatot

Ez a fényképezőgép szintén régi darab, úgy tűnik, csak ilyenek akadnak most a kezembe, pedig vallom, hogy nem érdemes ragaszkodni régi tárgyakhoz, sem emlékekhez. De ez persze csak rizsa, mert ahogy öregszem, úgy válok egyre szentimentálisabbá, és úgy válnak egyre fontosabbá a múlt diribdarabkái. De hát a fotózás sem szól másról, mint hogy kicsippentünk darabokat az örökkévalóságból, cölöpöket verünk a folyamba, felkiáltójelekkel törjük meg az egyre dagadó szövegfolyamot, és a többi. Vagyis kiválasztunk pillanatokat, amelyek érdemesek a megőrzésre, vagy legalábbis a lassabb enyészetre. 

Ez az analóg Praktica gép szintén régi családi ereklye, én magam is használtam egy ideig, amikor fotós suliban tanultam és fotózni kezdtem. De nem ez volt életem első gépe, hanem egy kanárisárga, műanyag Nikon, amit kb. hétéves koromban egy rajzpályázaton nyertem. Két gomb volt rajta: a bekapcsolás és az exponálógomb. Azzal kezdődött minden. És bár azóta lett digitális gépem, meg a telefonok is remek képeket készítenek (állítólag, mert nekem még nem volt olyan telefonom, amire ez igaz lett volna), ez a fényképezőgép a legkedvesebb a számomra. Pedig van pár régi darab a gyűjteményben.

Velem van az erő

Ötödik tárgynak eredetileg egy könyvkötő által készített naplókönyvet akartam hozni, aztán rájöttem, hogy a kézműves termékekhez való vonzódásomat már említettem, abban pedig nincs semmi meglepő, hogy egy újságíró szeret írni és csábítják az üres papírlapok, könyvecskék, jegyzetfüzetek, vagy bármi, ami lehetőséget ad számára, hogy kiélje grafomán hajlamát. Úgyhogy tessék, itt van helyette Yoda mester.

Ezt a kulcstartót (méghozzá elemlámpás kulcstartót!) a volt kollégáimtól kaptam búcsúajándékként, amikor otthagytam a korábbi munkahelyemet, és világgá mentünk furgonnal. Hogy miért éppen Yoda? A volt főnököm hívott Yodának. Hogy honnan a név, abban már nem vagyok biztos, de úgy sejtem, köze volt a karatéhoz, meg a buddhizmushoz, merthogy Yoda mester olyan, mint egy öreg bölcs szerzetes.

Mellesleg kisgyerekként nagy Star Wars-fan voltam, és rendes kislányhoz illő módon magam is Jedi lovag akartam lenni.

Yoda azóta is velünk utazik a furgonban, ott himbálózik velem az úton, és néha, amikor szükségem van rá, a fülembe súgja: Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!

 Iliás-Nagy Katalin